"Isten hozott Londonban..."

Fél 9 van - otthoni idő szerint fél 10. Miután felráncigáltuk a nagy bálnát (bőrönd) az emeletre Tivadar elment a barátaival moziba. Egyedül maradtam...Birtokba vettem szobámat, átvedlettem "itthoniba" :) s most a nappali közepén, finom fény mellett, teával, Russel Watson-t hallgatva írogatva sírogatok, vagy pityeregve pötyögök... no de ki is az a Tivadar és mi is az itthoni idő?

A mai nap apró csodapillanatok színes karneválja ami egyszerűen szűnni nem akar. Kezdve azzal, hogy az én drága Krisztám reggel kiszáguldott velem a reptérre, majd miután feladtuk a nagy bálnát olyan igazi Ágisan kinyitottam egy mustáros tasakot, mely sebesen futott Kriszta és a háta mögött lévő fal felé...hihetetlen. Én csak a szendvicsre szeretettem volna feltenni, de az egész airport café alkalmazottja a falat és Krisztát pucolta...én pedig sírtam a nevetéstől. Aztán fellegek fölött beszélgettem Istennel és a mellettem ülő mókás emberekkel. Majd légörvényből kikeveredve Tivadar Isten hozott Londonban mondattal várt rám a reptéren. Félelemre nincs okom - bár kevés az idő - de a csomagot felcihelődve fogtuk magunkat és a közeli pubban egy saláta és korsó sör mellett bemutatkoztunk egymásnak. Nem szeretem a sör ízét, de most nagyon jól esett. S Tivadar nagyon kellemes meglepetés. Tiszta szemű, erdélyi fiú aki pont annyira finoman bolond, mint én, hálát ad az Égnek minden egyes napért, amit itt tölthet. Kellemes délután volt...majd körbesétáltuk a környéket. Amit tudni kell Stratford városrészről, hogy London legszegényebb negyede. Éppen ezért rengeteg bevándorló él itt. Viszont közvetlen közelemben épül a 2012-es olimpiai falu, nem titkolt okkal: a város szegényebb részét felvirágoztatni. S milyen okos gondolat... erről már otthon hallottam, de most látni teljesen más élmény volt. Egyébként én nem látom egyáltalán szegénynek a környéket, mindinkább izgalmasnak...tele van kis üzletetekkel, tőlünk nem messze van egy nagy egyetem, gyönyörű épülettel. Egy nagy templom (St. Johns Church - ahogy sétáltunk rengeteg mosolygós fekete emberke ment befelé, remélem ők énekelnek is...:) ) Sok sok kirakodós piac jelleggű kis helyet láttam finom papírba csomagolt szappanokat, virágokat, gyümölcsöt, zöldséget. Közel van az állomás, ahonnan két metróval és egy vonattal is kb. fél óra alatt a belvárosban lehet lenni...egyenlőre ennyi.

Jó itt. Kis csodapillanatok...ahogy beléptem a lakásba Puccini Turandot plakátja fogadott a lépcsőn felérve...egyik kedvencem...nem nem....ez nem sznobság...enélkül is minden szuper lenne de ez megsimogatta lelkem...a cd lejátszóban Nessun dorma-t találtam...pici szösszenetek boldoggá tettek...mielőtt eljöttem megkérdezték tőlem, hogy mi lesz az első amit csinálni fogok, ha kiértem. Ha nem is az első, de az elsők között szerepel, hogy keressek egy olyan helyet, ahol olykor megfáradt lelkem békében és nyugalomban tölthet el pár pillanatot. Egy parkot, egy padot. Ez a holnapi nap kincsvadászata lesz, de itthon ma, most megtaláltam. Így ahogy most ülök, egy babzsák kis puffon, halvány fénynél, finom zenét hallgatva a szomszéd lakásból a Happy Birthday-t hallom énekelni. Dudolom én is velük, s ahogy véget ér, hangos tapsolás, nevetés. Odaát nagyon boldogok...s én is könnyezve mosolygok, szívemben hatalmas az öröm...biztos vagyok...nagyon szeretnek odafent...s minden percért, mit itt tölthetek, hálás vagyok...

MÉG 1 NAP!!!!!!!!!!

Első lépések

Július 28-a szerda. Kora délután ülök kedvenc kávézómban és miközben azon töröm a buksim, hogy vajon, hogy is indítsam útjára publikus "blogomat" szépen el is indult. Valahogy így kell ezt csinálni...3 nap és indulok. Lassan elintézek mindent, amit el lehet. A várakozás csendje költözött be hozzám. Tegnap megfáradtan belezuhantam fotelomba, kezemben az örök teámmal. Körbenéztem. A lakás rendben, elpakolva, izgatottan várja hamarosan érkező új lakóját. Az ágy mellett félig nyitottan súlyos terhével megpakolva "A" börönd. Ajaj...vajon mit hagyok itthon. Mindent és semmit...Aztán eszembe jutott az a sok kedves lélekember, aki nap mint nap ír, telefonál, hogy állsz? bepakoltál? kell segítség? szóljál? van bőröndöd? :) hideget rendeltem neked, látod? vigyek ebédet? egyél!!! - szavakkal ki nem fejezhető érzés kerített hatalmába. Eszembejutott az a nap is, amikor annyian de annyian vártak rám az utolsó munkanapomon a kijáratnál. Még most is beleborzongok, annyira fantasztikus élmény volt. Sok erőt adtok nap mint nap, amiből még nagyon sokáig tudok táplálkozni. Köszönöm, hogy vagytok. Köszönöm, hogy szerettek!
Olvasgatom leveleiteket, amit a búcsú üzenetemhez írtatok. Minden egyes alkalommal rácsodálkozom, hogy mennyire színesek és egyediek vagyunk mi. Emberek. A csészés képemre nagyon sokan reagáltatok, és mókásabbnál mókásabb gondolatok születtek, a teljesség igénye nélkül: "kívánom, hogy találd meg a csészéd fülét...", " Nagy vagy Ági (:)) csak vigyázz ne sérts meg senkit a füleddel..." " élvezd mindig az életet", " legyen mindig tele a csészéd" s a legjobb: "küldök neked ragasztót a csészédhez...". Fantasztikusak vagytok. De hogy mit jelent nekem? Mindig egy picit mást, de főleg azt, hogy érhetnek sérülések, melyeket ajándékba kaptam, s ezekkel a törésekkel megpróbálok megbékélni és egyszerűen élni, és azt élvezettel megtölteni.

Dudolgatok egy dalt: "I thank you, really I thank you Lord I thank you, I thank you for this thorn..."/Twila Paris, This thorn/