Ma képzeljétek megállított egy hímnemű egyén az utcán, hogy szép napot kívánjon s megköszönje, hogy az övét szebbé tettem, mert ő még nem látott ilyen mosollyal közlekedni mostanság az utcán senkit...öhöm...megköszöntem én is és ha lehet még nagyobb mosollyal tovasuhantam s mikor hazaértem fél órán keresztül néztem magam a tükörben vajon mit esznek a tökfejemen sejlő vonalon??? Jól esett, de az is igaz, hogy jól elvoltam a gondolataimban, amik bizony mosolyra, mitőbb nevetésre ösztökéltek. Ölég mókásra sikeredett a hétvégém. Képzeljétek. Elköltöztem.
No. Igazán nem is nagyon akartam róla beszélni még a történtek előtt, mert annyira magát a költözést nem tartottam fontosnak, már decemberben tudtam, hogy hamarosan új "otthonra" lelek- sajnlálom, nem szerettem meg a macskákat, sőt...- az csak ideiglenes állapot volt,de álmomban sem gondoltam volna, hogy ily kalandosra fog sikeredni. Azt most már belátom, bármennyire is küzdök ellene, felesleges, vonzom a bajt, vagy pontosítok, az érdekes, szokatlan, olykor olykor a fantasztikum irányába mozduló eseményeket. No de legalább nem unalmas az élet, mondjuk most már azért szeretnék az unalomtól meggebedni!
No. Végre felszabadult barátosném lakásában a nekem szánt szoba, így bejelentettem olasz lakótársamnak, hogy bizony én február végén költöznék. Én naiv, gondoltam előre szólok, sőt még abba is belementem volna, hogy amíg nem talál helyettem másik emberkét, addig maradok, akár március végéig is, no de sajnos naiv bandzsi pislogásommal nem azt váltottam ki, amit reméltem. Először - az amúgy mindig nagyon kedves és segítőkész olasz barátunk - felajánlotta, hogy költözzem át a másik szobába egyedül, jutányosabb árért. Jól esett lelkemnek kedvessége, de közöltem, hogy tényleg aranyos, de én szeretnék a szeretetteimmel egy fedél alatt élni, rám fér már egy kis meleg fészek hangulat, s ez a lakás sok szempontból sem volt álmaim otthona, így én megyek. No erre egy napos mély hallgatás következett, gondoltam, persze nem lehet könnyű ebben a világban új albérlőt találni bla-bla. Nos a csendet csütörtök délelőtt sms bombaáradat követte, melyeket telefonom már majdnem képtelen volt befogadni, s az én lelkem is. Közölte VELEM, hogy ne gondoljam, hogy én csak úgy eltávozom, jobb ha tudomásul veszem, hogy még plusz egy hónapot s amit már ilyenkor, albérletkor odaszoktunk adni előlegnek vagy nem tudom magyarul hogy mondják, mert soha nem béreltem lakást - de a nála lévő egy havi lakbéremet SEM adja vissza, s nem ez a fergeteges, hanem figyeljetek! amennyiben még is úgy döntök, hogy költözöm, úgy azt a mai nappal kell megoldanom. Ühüm. Minderre délelőtt 11-délután 1-ig tartó üzeneteinek folyamán jött rá. Én bevallom, nem válaszoltam rájuk, csupán annyit, hogy majd este megbeszéljük, ha hazaértem, s ezzel ha nem is végtelen nyugalommal, de folytattam munkám. No de eljött az este, mert hogy ugye a nappalt az est követi. Szerény hajlékom ajtajánál állva bizony váratlan meglepetésben volt részem. Kulcsom, mely a medvebarlangját nyitotta volna, bizony csak volna, mert a zárat kedves déli temperamentumunk lecserélte. No. Mély csend uralta az előteret, mint mikor a versenylovak várják, hogy a rajtpisztoly eldördüljön s az orrlyukukon kiáramló egyre gyorsabb ütemben sűvító zihálást halljuk csak. Hüm. Ilyen se volt még Ágika, gondoltam, s szép csendben leültem a lépcsőre. Bevallom hazafelé, valahogy úgy éreztem, én ma már nem a Kirkton road csendességében hajtom álomra a fejem, így barátosnémmal történő rövid eszmecsere után, melyben közöltem, hogy a megbeszéltnél talán egy héttel előbb vinném a cuccaim, nem baj? Nem, nem, még ugyan nincs teljesen kész a szobád - a kis drága várt engem - de gyere, mi történt? ÁÁÁ semmi különleges, válaszoltam, csak lehet ma a kert fáiról kell összeszednem a bugyongóimat, mondtam hülyéskedve, hát akkor az ajtó előtt már annak is jobban örültem volna, ha tényleg ott találom a dolgaim, mint hogy sehol...míg vártam nobil donna-nkra, gondoltam bemászok az ablakon, de aztán arra gondoltam, hogy úgy se tudom a nagy bálnát - bőrönd - kiráncigálni, így vártam csendesen. Közben felhívtam egy nagyon kedves ismerősömet, akivel nem rég hozott össze a sors, hogy figyelj, lehet, hogy hidegháború indul ma este a cuccaimért, de hogy a könyveimet nem adom, az is biztos. Jössz???A kis drága miután letettük a telefont fogta és levágta a csokis kanalat a kezéből, közölte a Harrods csokizó aktuális főnökével, hogy az ő barátja most bajban van, neki rohannia kell, s már rohant is hercegéket és nem azokat csoki nélkül hagyva. Én pedig vártam türelmesen. Hátam a falnak támasztottam, lábam a másik oldalnak s vártam donna-nkat. Megérkezett. Fújtatott, mint egy öszvér három napos sivatagi túra után. Közölte, hogy nem léphetem át a lakása küszöbét s majd ő máris összepakolja a dolgaim s mehetek amerre akarok. No! Ekkor történt szerintem életemben először, de itt angol földön, angolul biztosan először, hogy szép csendben felálltam, olyan tudjátok Ágisan - bevallom már majdnem elfelejtettem hogyan is kell csinálni, mert itt ezidáig nem volt rá okom - ránéztem, tudjátok, ránéztem, bizony
úgy....s közöltem, hogy NEM nyúlhat hozzá a dolgaimhoz! Egy ujjal sem de kettővel meg pláne! (ezt így mondtam...:) így utólag mókás nagyon ) Egy pillanatra megállt, aztán gondolkozott s beengedett a lakásba. Ágika fél óra alatt összepakolta a dolgait, addigra csokizós barátunk is megérkezett. Mikor cipeltem kifelé a dolgaim - azért már nem két bőröndnyi a cuccom - megálltam Sarah mellett és megköszöntem neki a kedvességét, hogy erre a két hónapra használhattam a lakását és megosztotta velem az életét. Miután félig olaszul félig angolul teljesen kikelve magából mondta nekem a magáét - a mai napig nem értem mi baja volt, bár már azóta bocsánatot kért levélben - egy pillanatra bevallom elfogyott a türelmem, letettem a kezemből ami éppen ott volt és komolyan megkérdeztem tőle, hogy vajon mit képzelt mikor kicserélte a zárat? Hogy gondolta azt, hogy megbeszélés helyett ilyet tesz? Ez egy nagyon felelőtlen és hirtelen döntés volt a részéről, ezzel is igazolva, hogy sokszor azt hisszük, hogy amit gondolunk az úgy is lesz, de azért vannak dolgok, amivel nem lehet játszani. Mert bizony ha normálisan állt volna a dolgokhoz, akkor maradtam volna még egy hónapot, hogy neki is legyen ideje. Hát így jár a pacsirta, amelyik Párizsban akar énekelni...lehet hogy fej nélkül végzi...én pedig örömmel távoztam. Életemben először taxit hívtam, olyan Bridgettesre vettem a figurát, mert már a telefonban mondtam, hogy költözés lesz, sok csomagom van, erre odaküldtek egy koporsóra emlékeztető hodály méretű kombi négykerekűt, miután bepakoltam a dolgaim, melyek elvesztek a csomagtérben, lazán fogtam és beültem jobb oldalra még be is csuktam magam után az ajtót. Miután olyan angolos finom köhintéssel nyugtázta a sofőr, hogy miss...ha gondolja vezethet, de talán jobb lenne ha átülne a másik oldalra. Áhhh olálá mondtam, s átcsusszantam a másik oldalra - ilyet se látott szerintem még a bácsika - bocsánat kissé zavart vagyok, megviseltek az események. Áhh..értem. Pasi? - kérdezte. Nem. - válaszoltam. Macskák... Hum. Értem. S haladtunk úticélunk felé szép csendben. Mikor beléptem új otthonomba, kellemes meleg és finom illat fogadott. Tiszta lakás illat. Késő volt, de
kicsi kibotorkált az ágyából s hatalmas öleléssel fogadott, de jó hogy itt vagy Lily, reggel iszunk meleg kakaót? S ittunk. Együtt. A kanapén elfetrengve rajzfilmet s
kicsi csacsogását hallgatva már sokadjára suttogtam magamnak: azt hiszem engem
különösen szeretnek odafent.
S mi a hír ezentúl?
(mi lehet ezek után, igaz???) Képzeljétek megvolt a hivatalos három hónap utáni értékelésem a Starbucks-ban és a managerem megkért, hogy legyek mosolyszépségből supervigyor, vagyis szeretné ha supervisor lennék. Ez kb. két hete volt, akkor azt mondtam, hogy nagyon örülök s tényleg megtisztelő, de időt kérnék, mert hogy legyek én valakinek is a vezetője, ha nem tudom normálisan elmondani, mit szeretnék. Erre kaptam két hetet. Ma közölte velem Laila, hogy hivatalosan még nem, de ő nem vár tovább a válaszomra, ő még ennyit nem könyörgött senkinek, hogy előléptessenek valakit - mindezt vigyorogva - a mai naptól kapom szépen már a feladatokat. (megrendelések, beosztás, s bizony, észosztás) S tudjátok milyen nehéz? Mert eddig jobbára hozzám beszéltek, s megérteni könnyebb volt, de most visszafelé kell csinálni. S nem jutnak eszembe a szavak. Közben kapom a kitöltendő papírokat, melyeket este fordítok, mint egy kisangyal, mert jobbára semmit nem értek belőlük. Mondjuk egyre gyorsabban megy, mert itt is azért véges a szókincstár, de ez már azért magasabb szinten kommunikálódik. Persze amit elolvasok, s megértek azt utána át ell írnom a "saját nyelvemre" mármint angolul úgy, hogy azt vissza tudjam adni, mert annak nincs értelme, hogy bemagolok csak úgy dolgokat aztán utána nem tudom elmondani. Így egyszerűsítek egyenlőre, s magamban beszélek, mert rájöttem, ha nem mondom ki, csak magamban akkor az nem jó. Szépen zuhanyzás közben és vacsora készítés közben ecsetelem Starbucks sikerének 5 alaptényezőjét a partner-fogyasztó-beszállító-termelő oldalairól. Így tettem tegnap is mikor ideiglenes lakótársaim - ugyanis nem hiába kérte barátosném, hogy ezen a hétvégén költözzem, vendégei vannak, így csokizós barátomnál húzom most egy hétig meg magam - kissé érdekesen néztek rám. Az egyik azt hitte színész vagyok én is - mert hogy Lee az lenne, bár lenéztem a nevét az egyik borítékról s rákerestem a neten, de nem találtam semmit, valószínűleg ő a szél a színpadon, mindenesetre szépen nézett - mert épp mondtam a szövegem, a másik ifjú pedig a salátámra s mögötte engem tüzetesen megszemlélve, hogy netán én is sportbusiness-ben szaladgálok - mindezt egy szál alsógatyában, upsz megszégyenítően gyönyörű testi adottságokkal - bocsánat de ami igaz az igaz - s közölte olyan lazán, a konyhapultnak s a salátámba dőlve, hogy ő fitness edző aki szabadidejében jógaoktatást tart a nappali kellős közepén - állítólag, gondolom magánoktatás kereteiben inkább a szobájában :) - s mellette olyan hangja van, hogy vasárnap délelőtt csak úgy kipattant a szemem, ahogy hallottam a zuhanyzó alatt énekelni, hopsz egy éneklő súlyemelő, mindenesetre jelentkezem egy órájára, nézzük mit tud...van mit behoznom de elsősorban ledolgoznom, már 8 kg-nál tartok!
S van kandalló a nappaliban! Olyan igazi angol! Fehér és téglás. Juj. Igaz nem működik, be van falazva, de gyerták vannak benne, és én tegnap úgy fogyasztottam el vacsorámat s vártam haza kis barátomat, aki nélkül nem ment volna ilyen simán ez az egész. Nos. Ezek a helyzetek vannak. Olaszunk hiába írja a bocsánatért epekedő leveleit, nem haragszom rá, így netto időszámításban három óra alatt átcuccoltam, megkímélt egy kellemetlen "már megint pakolunk érzéstől", de a pötyöst már elrúgta. Azért nekem is van büszkeségem...olykor olykor...s hát valóban nem unalmas velem az élet. S jó hogy vannak azok a jó barátok...nem elfeledve az otthoniakat, akik telefonon keresztül adták a jobbnál jobb tanácsokat, hogy is törjek be volt otthonomba...vidám utolsó februári 7et, hamarosan jelentkezem a nem elfeledett játékommal! Már láttam nyíló aranyesőbokrot!
Jók legyetek! Én jól érzem magam, nagyon!
http://www.youtube.com/watch?v=aXrnC7YFw5s
Ezzel a címmel írta meg regényét az angol irodalom nagy klasszikusa, William Makepeace Thackeray (Vanity Fair), mely a 19. sz-i angol társasalom szatírája. Maga a kifejezés, hiúságok vására John Bunyan 1678-ban megjelent A zarándok útja című művéből ered, ahol a Hiúság városban tartot vásár az anyagi világot és annak értéktelenségét jelképezi. Igen. Fogalmazhatunk így is, hogy értéktelen, ám szükségszerű. Sajnos vagy nem sajnos, pénz nélkül nem nagyon boldogulunk, feltéve ha nem megyünk el sáskaevő sivatagi zarándoknak, de még az is lehet, hogy valaki felszed minket az úton és 3 tevéért elcserél minket. 
