Kagyló s kőgyűjteményem egyre csak növekszik...

Olyan kis drágák vagytok. Köszönöm jól vagyok, nem ettem spanyol uborkát :), s már nincs is lázam és egy kedves barátnak köszönhetően míg nem sikerül vennem fényképezőgépet tudok most már kattintgatni ismét. Hosszú 7vége volt pudingföldön. Az angolok oldalakon keresztül tudnak cikkezni arról, hogy az összes bankholiday hétfőjén borzasztóan, mitőbb katasztrófálisan rossz az idő ország szerte. Az igaz, hogy nem kellett pólóra vetkőznünk, de az időjárás sem tudta kedvünket szegni, csupán módosítani úti járművünket hétfőn, amikor is a kedves emberekből álló csapat a korai óra ellenére pontosan gyűlt össze a Waterloo pályaudvarnál s megkezdte kalandos kirándulását a déli parton található Poole városka felé. Poole kis dél-angliai tengerparti település, Dorset megyében. A közel 130ezer főnek lakóhelyet és életet adó város fő megélhetési forrása a 12. században a gyapjú kereskedelem volt melynek hatására későbbiekben a legnagyobb importőre is lett Észak-Amerikának. A II. világháborúban Poole az egyik legfontosabb kikötője volt a Normandiai partra szállásnak. Napjainkban mindinkább tavasztól késő őszig turisták százai koptatják meredek utcáit, lankás partszakaszait nap, mint nap. A települést több kisebb szigetként elkülönülő földnyelv veszi körül. Ilyen, az általunk is felfedezett Sandbanks, ahol állítólag a világ 4. leggazdagabb, vagy szebben mondva tehetősebb villái találhatóak. Hááát...egy kisebb sétát mi is tettünk a szemerkélő esőben a számomra Monaco kanyargós utcáihoz hasonlított település részen. Valóban mesés villákat, kerteket, a hátsó "udvar"-ban parkoló jachtokat és kisebb fajta hajó csodákat bambulva el-el kalandozott a fantáziám. A teringettét...azért tudnak élni ezek az angolok...:) A nap legmókásabb része az volt, amikor a partra leérve megvettük jegyünket a szemközti szigetre, ahova az autókat, buszokat és embereket is szállító ferry (komp) vitt át minket. Kérdésemre az érdes kezű hajós kapitány, vagyis mennyi az idő, míg átérünk, válasza csupán ennyi volt, 4 perc hölgyem. Hm...gondoltam félre értettem, de aztán mikor a kikötő mögül előbukkant a kb. két karcsapásnyira lévő szigetecske, akkor nagyot nevettünk. Mert bizony a hajó orra szinte átért a túl partra. De hát ha másként nem lehet átmenni? Mindenesetre nem lehet stresszes munka napjában kb. 50-szer megtenni oda-vissza az utat. A kompnak nem volt motorja, vagy legalábbis nem indították be. Egy vastag lánc húzta át az egyik oldalról a másikra. :))) A szigetre átérve tettünk egy jó nagy sétát a tengerparton. Mesés volt.

Szemerkélő esőben, szélfúvásban a tiszta homokos tengerparton kagylókat és köveket gyűjtve kis csapatunk el el maradozva egymástól, ki egyedül gondolataiba mélyedve, ki a másikat nevetéssel szórakoztatva bandukolt a távoli kiszemelt sziklák felé. Sétánk során találkoztunk gumicsizmás, kacagástól hangos tábortűz mellett beszélgető fiatal csapattal, egymás kezét fogó idős házaspárral, s kutyájukat sétáltató helyi lakosokkal. Leírhatatlanul békés és csodás nap volt. A partról letérve bebuszoztunk Lilliput falucskába is, ahol a helyi hotelen és egy kedves kis boltocskán s a lankás domboldalon legelő állatokon kívül nem nagyon találtunk mást.

Poole-ba visszatérve a vonatindulása előtt még volt időm betérni s gyorsan feltérképezni a helyi charity bolt kínálatát. :) Három zenei koronggal a táskámban és három bözsi fonttal szegényebben, ám a vásárlás és "na már megint mit találtam" örömével a kis lelkemben tértem ki a boltból. Sétáltunk még a kis városka főutcáján, ismételten rácsodálkoztam, hogy mennyire tudnak pihenni, és örülni a mindennapi apró pillanatoknak angol barátaim.


Köszönöm ezt a napot, kezdeti lelkesedésem a mai napig töretlen, hálás vagyok minden egyes percért amit ezen a szigeten tölthetek!

 http://www.youtube.com/watch?v=w6cgOV9KjW8&feature=related

















 S milyen jó itthon is emlékezni s halkan mosolyogva örülni...van egy szokásom (egy a sok közül :) ) mindig hozok egy követ onnan, ahol jártam. Ha hazajövök, majd ipari hulladék és kőtörmelék címen kell egy bőröndöt hazaszállítanom, de olyan jó...most nézzétek, nem csodásak?

"What is REAL?..."

The Velveteen Rabbit. Egy mese, mely egyszerű tisztaságával többet mond bármilyen színes történetnél. Még a tavalyi évben tett angliai kiruccanásom alatt leltem rá Camden egyik használt könyveket áruló kis boltjában. Emlékszem alig vártam, hogy hazaérjek, s szótárat elővéve el kezdjem fordítani. S arra is emlékszem, amikor indulásom előtt álltam kis otthonom könyvespolca előtt s törtem agyam, vajon melyik könyvemet vigyem magammal, jobbára vagy mindet vagy egyiket sem, valamiért ő is velem utazott a ködös albionba. Az elmúlt két napban forró testem izzadságtól gyöngyözve vergődött az ágyban, no nem éppen azért mert hűha de jól, mindinkább hulla, de jól éreztem magam, ugyanis benyaltam valami vírust, s lázam az egeket verdeste. Jobbára csak aludtam bár ma már kimerészkedtem a nappaliba is, s jól bebugyolálva, tea, finom keksz s kedves gondoskodás mellett megnéztem a fent említett mese alapján készült filmet is. Margary Williams 1881-ben Angliában látta meg a napvilágot, majd 9 éves korában Amerikába költözve 1922-ben publikálta a tudomásom szerint magyarul még nem jelentetett meg The Velveteen Rabbit c. meséjét. Olvassátok el, pár pillanat az egész. ( (http://digital.library.upenn.edu/women/williams/rabbit/rabbit.html)
Én jól megkönnyeztem, s minden túlzott belemagyaráz nélkül valóban egy egyszerű mese. De pont ettől különleges. Bennem kérdéseket indított s válaszokat szült. Hisz nem ilyen egyszerűen működik körülöttünk is minden? Egymás játszótársai vagyunk. Hol ölelgetjük s hol elfeledve a doboz alján várjuk egymást. De az, hogy szívünkben ki válik igazán valóssá, az a mese végén egyértelműen kiderül...

"What is REAL?" asked the Rabbit one day.
"Real isn't how you are made," said the Skin Horse. "It's a thing that happens to you. When a child loves you for a long, long time, not just to play with, but REALLY loves you, then you become Real."
 "Does it hurt?" asked the Rabbit.
 "Sometimes," said the Skin Horse, for he was always truthful. "When you are Real you don't mind being hurt."
 "Does it happen all at once, like being wound up," he asked, "or bit by bit?"
"It doesn't happen all at once," said the Skin Horse. "You become. It takes a long time. That's why it doesn't happen often to people who break easily, or have sharp edges, or who have to be carefully kept. Generally, by the time you are Real, most of your hair has been loved off, and your eyes drop out and you get loose in the joints and very shabby. But these things don't matter at all, because once you are Real you can't be ugly, except to people who don't understand."

Annyira mókás, mert most, hogy az ágyhoz voltam kötve volt, hogy órákig bambultam ki a fejemből az időjárást kémlelve. Emlékszem mikor indultam ki, barátaim mondták nekem, hogy a lehető legjobb helyre mész, ez a te ideális helyed, ismételték ezt lévén, hogy sokszor s sokat mondtam, hogy nekem az ősz, a tél a kedvenc évszakom. A karácsonyról ne is beszéljünk. Már most izgatott vagyok, igazán már január 1-jén az vagyok, hisz mindjárt itt van, nem de bár? :)
Kimondhatatlanul szeretem az esőt. Annál békésebb s bensőségesebb hangulat nincs, mikor szobád kényelmes karosszékében, egy forró tea mellett, gyertyafény és finom illatok közepette hallgatod a kinti esőcseppek halk muzsikáját. Sokszor tártam szélesre csepeli otthonom erkélyajtaját és bambultam a gyorsan változó sötét felhőket, mely a vihar előszelét hírdették. A szél bele-belekapott függönyömbe, s mikor rázendített az eső, gyorsan becsuktam az ajtót s már a fotelból hallgattam mosolyogva a hangversenyt. Idebent lenni jó. Odakint tán félős. De a kettő egymás nélkül nem létezik, s az élet így csodás...
Pompás, gondoltam, mikor első hónapom után megállapítottam, hogy nem is esik az eső. Rendben. Végül is augusztust írtunk, gondoltam akkor. De én őszintén bevallom nektek, néha rácsodálkozom, hogy esik. Az elmúlt két napban talán többet esett, mint korábban, élveztem is nagyon. De itt olyan nagyon más. Egyszer csak jön,  szemerkél, vagy rázendít, de 10 perc múlva már hét ágra süt a nap. A kávézóban mindig akkor tűnik fel, hogy jaj elborult, mikor hirtelen népes embercsapat ront be lázasan követelve a forró kakaót és cappuccinot. Szeretem őket. Nagyon.
Szégyen, nem szégyen, nekem még nincs esernyőm idekint. Mondjuk az igaz, hogy otthon sem volt, mert folyton elhagytam, meg kifordult, meg halálra sebeztem magam vele, így jobbnak véltem egy kapucnis kabáttal elintézni a dolgokat. Viszont egy ideje szemezek egy bolttal. Minden nap elmegyek előtte, vagy a buszról nézek be kíváncsian, vagy gyalogosan bambulom kirakatát. Már többször elhatároztam, hogy bemegyek, de mindig visszatartott a boltban álldogáló, gondosan kivasalt ingben, finom, tudatos mozdulattal sertepertélő úriember látványa. Ajaj...ő valószínűleg nem úgy beszéli az angolt, mint én..no de, milyen boltról is van szó? Bizony ám. Egy esernyőboltról. James Smith & Son Umbrellas, est since 1830. (http://www.james-smith.co.uk/) Huhh...a kirakatban színesebbnél színesebb formájú, alakú csodálatosabbnál csodálatosabb esernyők kéretik magukat. Hetente átrendezik, mindig az alkalomhoz, időjáráshoz megfelelő színekkel, formákkal ellátva. A múlt héten több percig álltam a kirakatnál, bambultam, néztem a kutyafejet ábrázoló kézzel kidolgozott fanyelet, mikor az ablaküvegben egyszer csak megpillantottam AZ úriembert. De nem belülről nézett rám kedvesen, hanem a tükörkép szerint pontosan mellőlem. Egy pillanatra megdermedtem, s nem mertem jobbra nézni, de hát felpillantottam még egyszer és még mindig kitartóan nézett rám. Bátorság Ágika!!! Oldalra pillantottam, s tudjátok, olyan esetlenül, mosolyogva, szemetfelhúzva megrántottam a vállam s elejtettem egy sóhajt. Hümmmm. (ebben a hümmben benne volt, hogy szépek az esernyők, de csodás az időjárás és gyönyörű a napunk és kedves vagy te idegen) S azzal a lendülettel vissza is fordultam a kirakat felé, s bámultam tovább erősen az esernyőket, hátha egyik másik táncra perdül, vagy kinyílik magától és káosz lesz bent az üzletben és akkor eltűnik mellőlem ez a kedves idegen, mert azt tudtam, hogy csak úgy nem iszolhatok el, de hát mit mondjak neki. Szólaljon már meg!!!!!!!!!!!!! Hát megszólalt. Úgy ám. Olyan nagyon brittül. "Miért nem jön be az üzletbe hölgyem? Számos esernyő van, amik bizonyosan elnyerik a tetszését és tud hazavinni ajándékba is, ha szeretne? Hazavinni? kérdezem halkan. Miből gondolja, hogy hazamegyek. Oh, már megbocsásson, bevallom ismerős valahonnan, lehet már járt nálam, de azt hittem csak látogatóba érkezett Londonba, s gondoltam, szeretne vásárolni egy szép esernyőt emlékbe. S mit gondol honnan jöttem? - kérdezem. Azt gondoltam francia hölgyem, de most, hogy beszélgetünk elbizonytalanodtam. Mosolygok. Bizony nem ő az első, aki franciának gondol...mókás fintora az életnek. A kedvenc városom, s terveim is vannak vele...de egyenlőre pudingföldön vagyok. S milyen udvarias. Elbizonytalanodtam...egyem a szívét. Nem akarta mondani, hogy borzalmas magyar akcentusommal egyből megértette, hogy nem francia úrhölgy vagyok, aki nyáreleji körutazást intéz a közeli országokban, hanem mindinkább ugyan az ő esernyőiért nagyon is rajongó, de egyszerű kelet-európai leányzó. Mókás. A nagy angoltudásommal kedvesen közöltem vele, hogy nem vagyok csigaevő, de gondolkozom, hogy vásároljak egy pár igazán szép esernyőt, ezzel is majd ha tényleg hazamegyek, akkor valóban stílusos emlékkel térjek haza, addig pedig pompásan dekorálnám ki vele az angol lakásokra oly jellemző bejárati lépcsőfeljáró ki nem használt, tágas felső részét. Ránéztem az órámra, s bizony sietnem kellett, hogy el ne késsek a munkahelyemről, így bájos összemosolygással megígértem, hogy hamarosan visszatérek. Ő pedig biztosított gentleman módra, hogy várni fog. Hm...nem is olyan rossz ötlet ez az esernyő dekorálás. Csak ne lennének ilyen nagyon drágák...de fogok venni. Hamarosan...addig pedig élvezem az itteni időjárást. Hihetetlenül csodás. Egyik nap bent beszélgettük a többiekkel. A pult mögül néztük, hogy változik az égbolt s a székesegyház árnyéka hogy sötétül s világosodik, ahogy jön egy egy felhő. Olyan aprónak s picinynek éreztem magam. De közben pedig nagyon boldognak is. Hogy részese is lehetek minden egyes nap. Szeretem az eső illatát. Csodálatosabbnál csodálatosabb virágok, zöldek vesznek körül. S nem csak tavasszal, hanem még télen is fura mód zöld itt minden. Nem tudok sajnos most minőségi képeket készíteni, mert legutóbbi magyarországi látogatásom során lába kélt a fényképezőmnek. Most gyűjtök egy újra. Remélem hamarosan meglesz, s akkor megint élhetek a szenvedélyemnek.

Addig pedig a szememmel s a lelkemmel fényképezek. Valójában amit egy fotón látok, az csak a kéreg...a többi rajtam múlik. Sokszor gondolom úgy, sokkal szebbnek látom a valóságot, mint az valójában...de addig vagyok békében, míg ez így van, nem igaz? :)

http://www.youtube.com/watch?v=M_m054tLKvs

A lövészárok túloldaláról a távoli szabadság szelét süvítik a töltények...

Már régóta el szerettem volna látogatni az Imperial War Museum-ba, ahol a brit birodalom által is képviselt 20. századi háborús események részleteibe tudunk bepillantást nyerni. Az angolok nagyon büszkék történelmükre. Ha betévedtek egy könyvesboltba a polcok 50 %-án történelmi hősnőkről, hősökről szóló életrajzi regényeket, háborús beszámolókat és kalandos elbeszéléseket találhattok. Ember legyen a talpán aki kiigazodik rajta kit miért és kiért öltek meg azok a gazz Tudorok, ám bevallom őszintén engem mindig is érdekelt a történelem s azt hiszem a legmegfelelőbb emberrel sikerült ma a délután nagy részét eme múzeum falain belül tölteni. Az 5 emeletes múzeum nagycsarnokában első és második világháborús tankok, repülőgépek, aknavetők és lőszerszámok közepébe csöppentünk. Bevallom, ha agyonüttök se tudom visszasorolni nektek milyen nevű csoda emberölésre kifejlesztett masinákat láthattam. Őszintén súgom nektek, csak ámultam s bámultam. Mennyi okos és értelmes ember dolgozhatott ezeken a szerkezeten s mindezt miért??? Hogy elpusztsák vele embertársaikat. Az aulában kiállított hatalmas V2 rakéta mellett nagyon aprónak s sebezhetőnek, a Fat Boy nevezetű, a Hirosimara ledobott atombomba makettje mellett pedig mindinkább tehetetlennek éreztem magam. Ennyi? Vadászrepülők és tengeralattjárók tucatjai szemléltették hűen a háborús élet minden bizonnyal csak gyermekek számára kalandos perceit. Az alagsorba továbbmenve egy valóban élethűre sikeredett második világháborús lövészárokban találtuk magunkat. Teljes sötétségben az angolok profizmusához méltan valódi szagokkal, hőmérséklettel és hangokkal. Az egyik bunkerben egy rémisztően élőnek tűnő katona várta a morzejeleket, kintről töltények süvítése és bombariadó elfojtott morajlása hallatszott. S az a szag...gyorsra vettük lépteinket. A következő emeleten háborús otthonokat találtunk. Kedves leányszoba, korábban élettel s húsklopfolástól hangos konyha, a nappali üresen billegő karosszéke mögött pattogó kandalló tűz, rádióból előkúszó lágy jazz muzsika, esti újságlapozás  és szőnyegen játszó halk motoszkálás hangja helyett súlyos csend. Az előszoba sarkában vastag rácsfedéllel ellátott rekesz. Miért? - kérdem. Ha omlik a ház, ez alá még be lehet bújni gyorsan, hátha megvéd a törmeléktől. - jött a válasz. S ez mellett kellett minden reggel bekötni a cipőt???Pincelejáró és kis útikészletek a gyors távozásra felkészülve. Korabeli újságok, plakátok. Az egyik vitrinben magyarul írt képeslap. "Itt minden rendben. Várakozunk. Csak remélni tudom, hogy ebben a hidegben a gyerek nem fáznak meg...egy levél Nyugat-Magyarországra, Sárvárra címezve. A 3. emeletre felérve SS tisztek és Hitler hatalmas mogorva képe néz velem farkasszemet. A terembe belépve a teljes Auswitz-i tábor makettjét találom. Vitrinben  cipők, ruhák, szemüvegek. Sokkoló. S mindez csak egy kicsiny töredéke annak amit vélni gondolunk. Olvassuk a feliratokat, hallgatjuk a korabeli rádióadásokat. S próbáljuk, csak nagyon próbáljuk elképzelni, vajon milyen lehetett akkoriban. Amit megállapítunk, hogy szinte minden  fotón mosolygó arcokkal találkozunk. Háborúba induló, alatt és onnan jövő arcokkal egységesen. Hogy volt ennyi erejük? Fantasztikus. S vajon mit érezhetett a szív? A lélek ott belül. Amikor az eddig csupán kacsa és liba nyakát folytogató katona szembe találja magát egy másik lélekkel? S csak azért, mert más színű egyenruhát visel lőnie kell. Ezt mi nem tudjuk hitelesen elképzelni soha. Nem is szeretném, súgom halkan. Emlékszem nagypapám örökké vidáman mosolygó szemére. Megjárta az akkori Oroszországot és hazaszökött a hadifogsából. Barátjával indult el s egyedül tért haza. Emlékszem nagymamám sokat s lelkesen mesélte, hogy a bombázások idején földbe ásott bunkerekben húzták meg magukat. A magukkal hozott élelem mindössze krumpli, néhány szem gyümölcs és kenyér volt. Mami így mesélte: "lányom, tudtam, hogy át kell futnom a szemközti oldalra, mert ott várt ránk a bunker. Éjszaka volt. De a repülőgépekről ledobott világító rakéták süvöltve szálltak el mellettem. Mellemhez szorítva fogtam az akkor párhónapos nagybátyádat, becsuktam a szemem, elmormoltam egy imát s rohantam ahogy bírtam. " Mami a második világháborúban vesztette el egyetlen testvérét, az akkor huszonéves sihedert. Az orosz fogságban mindösszesen csak csalánlevest felszolgáló katonának megemlítette, hogy nem lehetne e esetleg szépen kérve valami tartalmasabb fogást is feltálalniuk, mert éhen halnak lassan a barakokban. Erre a katona válasza csupán ennyi volt. Karonfogta, kiállította a terem közepére és ez jár annak aki meg mer szólalni mondattal s egy puskalövéssel a Mennyországba repítette. Persze most már érthető honnan örököltem nagyszámat, de semmiféleképpen sem említhető mókás családi storynak. A folyosókon sétálva a kegyetlenség, az emberi erőszak ép ésszel fel nem fogható szele csapott meg. S úgy, hogy beszélünk mindösszesen 60-80 évvel ezelőtti eseményekről....
Akit érdekel a haditechnika s történelmileg is szeretne részletes képet kapni az eseményekről feltétlen menjen el ebbe a múzeumba is. A korhű bábuk, hangok és illatok között egy pillanatra felsejlik a múlt. A fejhallgatón a tengeralattjárókon morajló mély víztömeg zaját hallgatva csak annyi jutott eszembe. Most ebben a pillanatban is valaki meghal. Fentről hívva vagy esetleg lentről küldve...
A sárga rózsákkal teli kertbe kilépve  lágy napsütés melengette arcom, kacagó levendulák az örömteli élet dallamát zengték felém. Nem szeretem az erőszakot, minden kicsiny borsától távolodom, de ezt ma látnom kellett.

Jelenlét

Elmúlt 9 hónapja, hogy itt vagyok. Hm...mosolyt csalt orcámra. A minap visszaolvasgattam írásaimat, azon túl, hogy rácsodálkoztam, néha milyen okos gondolataim vannak őszinte melegség járta át a kis lelkem. Úgy hiszem nincs okom a panaszra. Kicsit kacskaringósan, de szépen araszolok előre az úton, s közben egyre jobban látom s érzem a körülöttem zajló világ ezer és ezer apró csodáit. De megsúgok nektek valamit. Egy apró dolgot. Bármilyen erősek és határozottak is vagytok,  tarthatnak balról s oldalról is erős karók, mint a lédús s édes termésétől rogyadozó szőlőtőkét, s mindezt egy pillanat alatt eltiporhatja a hirtelen jött jégeső vagy továbbédesítheti a déli napsütés, egy valami nélkül nem megy. Az pedig a humor. Az utóbbi időben viszonylag sokan fordultok hozzám - jól esik ám :) - szeretnétek ti is elindulni, nekiindulni. A blogomat olvasva bátrak s erősek lesztek, de mégis hogy kell ezt valójában csinálni...hát kedvesek. Először is lehet, hogy nem kell elindulni...nem feltétlen ez az opció van, s bevallom nem is tudok nektek okos tanáccsal szolgálni. Az én lábam is remeg ám sokszor...De a lényeg, hogy vegyetek egy jó kényelmes cipőt és kössétek is meg, itt Londonban mérföldeket lehet gyalogolni hogy észre sem veszitek, szóval jó ha van jó kis puha lábbeli. Főleg, ha úgy döntötök, hogy egy fáradt nap után végigtomboljátok a We Will Rock You-t egy pénteki napon, no ahhoz is kell jó kis lábbeli...nekünk volt, élveztük is nagyon! Én mindinkább látni vélem, hogy nekem most itt a helyem, azt is tudom, hogy hamarosan máshova visz az utam.
Minden esetre az tény, minden egyes lépésem áldott és valóban angyalok vigyázzák lépteim. S az utóbbi időben kissé elfáradtam. Fizikailag. Ez az én hibám, tudom, a valóban pozitív élmények mellett nem adok teret a bizony sokszor nagyon is kemény fizikai munka okozta bódult fáradtságnak. De minek, mikor másnap felébredek s mosolyogva pattanok ki az ágyból, mert megint vár egy csodanap. De az is igaz, hogy ehhez ÉN kevés vagyok egyedül. Angyalok nélkül nem megy. Egy apró példa, hogy el tudjatok igazodni kusza agyam térképén. Aki ismer egy kicsit is közelebbről, tudja hogy kevés dolog amire háklis vagyok magammal kapcsolatban, nem vagyok egy cuki muci mai maca frissen belőtt hajjal s sminkkel, de a kezemre s a lábamra allergiás vagyok. Hm..most hadi titok felfedése következik. :) A kezem a kávézóban történő állandó vízzel való szoros kontaktus kapcsán s a bárban található nagyon is - számomra - veszélyes elemek kapcsán égési sérülésektől, kék zöld foltoktól és minden féle csupa színes sebektől tarkállik. Jelenleg. A lábamról pedig ne is beszéljünk, az állandó állástól s rohangálástól teljesen visszamentem a két éves szintemre, mikor is azért kellett eltávolítani a küszöböt minden szoba ajtajából, mert kis Ágika nem bírta átlépni s folyton orra bukott. (jelentem az orrom is azért lett ilyen nagy...) No de tegnap angol módra fetrengek az egyik park füvén. Olvasgatok, élvezem a napsütést. Pihenek. Tudjátok, amikor nem gondolsz semmire. Nekem az egy igazi kihívás. Erre hirtelen akkorát ugrok, hogy a közeli fa oldalára tapadva találom magam, mert egy kedves fiatalember, körülbelül akkora fényképező géppel, mint a fél felsőtestem a lábamhoz közelítve nagyon udvariasan megszólít: "Hölgyem, készíthetek a lábáról egy fotót?" Szende mosoly és pirulás és huhaaaa jól értettem hangzik felőlem. "A mimről??????????? Arról a megviselt ronda lábamról?" Rám néz. (komolyan elszégyelltem magam egy pillanatra, idióta kislánynak éreztem magam, aki rosszul felelt a szerelmetes tanárának óráján) "Hogy mondhat ilyet? Én még ilyen szép lábat soha nem láttam. Gondolja azért szeretném lefotózni." Ohhhh és haaaa részemről. Már azért mosolygok. S persze olyan nagyon nőcisen már "beültem" hát ha gondolja. No persze még eljátszottunk egymással, mert nem vagyok én ehhez hozzászokva, hogy csak úgy vadidegenek a lábamat fotózzák, s persze mindenáron meg akartam tudni minek kell nekije, ő meg nem akarta elárulni, "csak" volt a válasza. Aztán csak elkészült a kép, s én is megtudtam mihez kell neki, de nem hagyhattam szó nélkül. Mikor elköszöntünk a szemébe nézve csak annyit mondtam. Nem tudom ez most csak egy Ágis álom volt e, de az biztos, hogy rég szórakoztam ilyen jól, s az is bizonyos, hogy az angyalok küldték ma Önt ide, hogy az én buta agyamat egy kicsit helyrerakja. Kacsintott egyet s már tovább is állt. Hm...szeretem ezeket a pillanatokat. Ettől csodálatos az élet nem?
No de visszatérve a 9 hónapomra. Hogy költői legyek, ez egy pocakban eltöltött kis élet rejtekhelyének végét jelenti, nem de bár? Ki kell bújni abba a bizonyos ijesztően hangos ám nem várt izgalmakkal teli nagy világosságba. Valami hasonló érzésem volt mostanában nekem is. Erről egy másik fórumon bővebben írok hamarosan, s arról is, hogy mennyire de mennyire fontos, s mennyire benne van minden rezdülésünkben és apró gondolatunkban, hogy honnan jöttünk, milyen hatások értek már akkor, amikor még azt sem fogtuk fel, hogy élünk. Bevallom egyre jobban rácsodálkozom az élet csodájára. Arra a piciny lényre, amiből azzá leszünk, amik most vagyunk. S a másik oldal hihetlen nagy felelősségére. S mindezt úgy merem mondani, hogy nem vagyok édesanya, mindinkább gyermek.
S magam sem tudom, s nem is keresem már a válaszokat, hogy mi miért történt s történik az életemben, de egy valamit szeretnék megsúgni nektek. S nem azért mert guru vagy tudós lennék. Hanem azért mert fájdalmakkal teli harcokat, lemondásokkal s mély belső sebekkel járó utakat kellett s kell még bejárnom a kapcsolataimban, legyen az szülő gyermek, barát cimbora vagy szerelmes szerető. Egyetlen egy dolog csupán fontos. A jelenlét. Az, hogy annak milyen színű s mérsékletű hőfoka van, azt ten magad szabályozod. De jelenlét nélkül rideggé válik minden kapcsolat. Egy gyermek is csak addig sír, míg valaki be nem jön hozzá a szobába. Nem kell beszélni, nem kell tenni semmit, csak jelen lenni.
S az hogy, mi válik abból a gyermekből, aki belőlünk fogadt, csak mi vagyunk felelősek. Ezt hiszem s vallom. Fogalmam sincs mit hogyan kell csinálni, de bevallom ezen része miatt nem aggódom. Van egy magasabb erő, ami hiszem, hogy vezeti majd utam, a jelenlét csak a dolgunk. Semmi más. Én minden egyes percért hálás vagyok, mit a szüleimtől, a barátaimtól, a körülöttem lévő emberektől kaptam s kapok nap mint nap. Több, mint elég. Plenty. Minden nap megtanulok egy újabb kifejezést, s erről írok az angoltanáromnak egy kisebb regényt. Ma erről beszélgettünk. S arról, hogy semmi nem fogható egy gyermek tisztaságához. S arról a felelősségről, ami nap mint nap rajtunk is áll. Tudom, nem lehet a világ fájdalmát magunkra venni, s bevallom nem is szeretném, de a körülöttünk élőkére figyeljünk. Tele van a világ sérült emberekkel. Legalább mi ne tegyük még silányabbá. Hit, figyelem s derű. Ezt küldöm nektek őszinte szeretettel. (igen, ez a manólány én vagyok...miből lesz a cserebogár. Itt még nagyon tisztán, mocsoktól és szennytől mentesen)

Mozdulatban

Egyre kevesebbet beszélek...:) ez annak aki ismer vagy ismerni vél biztosan mosolyt csal az orcájára. Amióta itt vagyok kezdetben a nyelv hiánya miatt s az ismeretlennel való ismerkedés okozta figyelő állásmód élesbe helyezése miatt halkultam. De bevallom, ez azóta is folyamatosan jelen van az életemben. Mondjuk az is igaz, hogy régebben sem voltam összességében olyan nagy beszélős. Olykor olykor, ha nagy ritkán összefutottam valakivel a hirtelen jött társaság és a magány okozta űr gyors feltöltése végett ömlött a szó számból. Talán ez így is van rendjén.

Jó csendben lenni, s csak figyelni. Szeretem a mozdulatokat. Egy-egy érintésnek története van, mely sokáig kisér az utamon. Számomra nagyobb jelentősége van annak, hogy hogy nyúl hozzám valaki mint hogy mit mond. Összevissza beszélünk, próbálunk okoskodni s a legjobb formánkat adni, aztán meg ha bosszúsak vagyunk jól megmondani a másiknak, hogy aztán odasomfordálva bocsánatot kérjünk s minden menjen körbe körbe. De az, hogy valaki hogy fogja meg a kezedet vagy egyszerűen hogy néz rád, azt semmi nem tudja felülmúlni. A tekintettel, egy mozdulattal mindent el lehet mondani. Ezért is szeretem a táncot, különösen a balettot. Az emberi test hihetetlen csoda, s mindenre képes. A művészet ezernyi ága mindenki számára azt a kaput nyitja meg, amivel képes kifejezni s befogadni a számára fontos pillanatokat. Nekem leginkább a mozdulat és a dallam, zene együttes hatása tudta eddig leginkább megközelíteni azt az összekuszált fraktált, amit belül ápolgatok. Szavak csak szavak.

Most se tudom értelmesen leirni mit szeretnék.

Finom mozdulatok. A bőr érzékeny tapintása. Illata. Súlya. A test halk belső ritmusa az élet leheletét fújja felém. Ha itt lennél, csak annyit kérnék búj hozzám, ölelj. S ha hirtelen magányomba vágynék vissza engedd, hogy hátatfordítsak. Ne félj. A lábam soha nem húzom el. Szükségem van, hogy melegen tartsd.

Better than a Hallelujah

Magyarázat nélkül. A tegnapi est különlegesen tiszta s őszinte gondolatai. Ahogy mi éreztük, kértük, könnyeztük s suttogva imádkoztuk. S ahogy mindezt Rebecca dallamá formálta...csendet szül. Bennem.

God loves the sinner's cry
With heart felt tears in the dead of night
Better than a Hallelujah sometimes

Go loves the outcast's cry
The emptiness in the last goodbye
Better than a Hallelujah sometimes


The women on her journey home
The broken man that nobody knows
Are better than a Hallelujah sometimes
 
The women praying to find a job
The little boy working round the clock
Are better than a Hallelujah sometimes
 
The secret pain from the endless tests
The sleepless nights where there's no rest
Are better than a Hallelujah sometimes
 
The weary one with bills to meet
The sickness with no cure to seek
Are better than a Hallelujah
 
The quiet guy hoping to change career
The lonely girl fighting off her fears
Are better than a Hallelujah
 
A Father's prayer for his only son
God He loves hte helpless ones
Better than a Hallelujah sometimes
 
/by Rebecca Chan/
 
http://www.youtube.com/watch?v=Rm5kx3xqmg0

Reggelek

Valami csodálatosan finom harmóniája van a hajnaloknak. Bevallom, a kedvenc napszakom, ha szabad ilyet mondani. Bár szeretem a naplemente szomorúan halk szineit, a déli perzselő napsütés ordító kiabálását és a délutáni fülledt tömeg hazafelé való vánszorgását is. Olvastam egy könyvben, hogy tudósok megfigyelték, hogy a reggeli dugó sokkal gyorsabban mozog, mint a délutáni, s ebből arra a következtetésre jutottak, hogy az emberek jobban szeretnek elmenni otthonról, mint hazasietni. Hm...ezt így szerintem nem lehet egyértelműen ráhúzni, lehet csak elfáradtak a napi iga után s csigaként vánszorognak haza a lelkek, mondjuk én mindig örömmel mentem a péntek délutánokat kivéve hazafelé kis otthonbarlangomba. Azokat nem szerettem hosszú hosszú ideig, de most már megbékéltem velük is, főleg hogy általában dolgozom 7végén, így olyan nagy jelentőséggel nem bírnak. :) Viszont a hajnaloknak valóban varázsuk van. Reggel, ahogy elindultam hajnali futásomra - mert hogy egy ideje ezt mívelem, áááá agypattanást kaptam, hogy közeledvén ama bizonyos prímszámű x-hez van még pár hónapom, s eltunyult testemet fénybe ötvözöm. Majd meglátjuk mi lesz belőle, mert futni nem szeretek...annál inkább sétálni, mint ahogy ma is tettem. Végigbandukoltam a kihalt utcán, melyet a napocska ártatlan gyenge ereje ébresztgetett. A kertkapuk mellől a bodza, aranyeső s orgona bokrok kamasz nevetése mellett az éjszakai eső áztatta fűben egy pillanatra minden szennytől és rontó gondolattól mentesen nagyon tisztának éreztem magam.

Csak egy mackó

Mikor azt kérdezem, merre vagy?
Válaszod. Úton, feléd.
Mikor azt kérdezem, mikor érkezel?
Válaszod. Hamarosan.
Mikor azt kérdezem, kivel jössz?
Válaszod. Veled.
Úton vagyok? Veled? Ébressz fel. Én mást álmodom...
http://www.youtube.com/watch?v=dDAJ-QX7qns

Milyen különös. Van, aki évek óta beszél hozzám, de nem emlékszem egyetlen szavára sem. S van aki egyszer érintett csak meg. Most is érzem...
http://www.youtube.com/watch?v=cN6caz5ME1g&NR=1&feature=fvwp

Boldog májust!

Most már harmadízben sikerült részt vennem az általam a gospel kórusa miatt preferált templomi közösség vasárnapi szentmiséjén. Eddig egyrészt azért nem írtam róla, mert az hogy egyszer elmegyek, érhetnek meghatározó benyomások s néha egy egy pillanat nagyobb erejű, mint egy folytonos állapot, de bevallom érdeklődve vártam a következő s aztán a mai alkalmat is, vajon hova jutok el, eljutok e valahova a bennem kialakult spirituális ösvényen. Mert, hogy elindultam, az bizonyos. Nem kellett noszogatni, s lökdösni hátulról, a kielégítetlen igény, mint a fa kérgén édesen csorgó mézre érkező méhek hada, úgy vonzotta az eseményeket az utóbbi pár napban. Mesélek egy kicsit erről.

A szerdai csoportok. Ami elindult egy aprócska cédulával, a metrókijárat melletti újságos bódé koszos ablakán, s angoltanárom szeretetteljes invitálásával s a zene közös hullámán ringatódzott tovább. S ringatódzik most is. No de had térjek el a virágnyelvtől.

Szerdánként a kis csapat tagjai fáradtan s kimerülten sietnek Angie lakása felé. A kis emeleti lak nappalijába belépve finom husi és friss kenyér sült illata mellett embercsoportok halk és hangos nevetése fogad. Nem érdekli senkit, hogy előember módjára beszélem a nyelvet, s érdekes. Engem sem zavar...A sarokban ősz hajú kedves angol házaspár már az ajtón belépve széles mosollyal fogad, áhá, te vagy aki a múltkor azt az érdekes cd-t hoztad Anginek. Meghallgattuk ám. Mindannyian. Lois a közeli angol suliban irodalom és történelem tanár, ez később, mikor az aznapi "gondolkozzunk és beszélgessünk együtt történetet" meséli el egyértelműen kiderül. Csodálatos hallgatni finom ám minden figyelmet magára vonzó hangját. Legszívesebben átölelném, olyan szépen, kedvesen és őszintén mesél, s így tesz Paulo, az olasz honból idetévedt zenész, akinek mindene a zene és a zene és a zene. Dobol egy együttesben, de mellette zenét ír Steve-vel, a Zambiá-ból származó gitártanárral, aki közben elővette hangszerét és csendben belekezdett egy dalba. Mirabell a brazil leány kibontott sörényével bevágtat a szobába és hangos nevetés közepette bemutatja az Amerikából érkezett házaspárt, akik először vannak itt hozzám hasonlóan. Hogy hogy kerültek a ködös pudingföldre, arról majd később. Lois barátai, akik egyébként Peruból származnak s több évet éltek London előtt Amerikában. Aztán megérkezik a koreai leány s vele együtt szülei, akik épp látogatóban vannak leányuknál, s egy olyan élményben ajándékoznak meg, amihez foghatót én még előtte soha nem láttam. Az a mozdulat, ahogy a szülők egymáshoz érnek, az valami csodálatos. S ahogy a leányuk ér hozzájuk, az még csodálatosabb. Szinte egész este le nem tudtam venni a szemem róluk, annyira áradt a tiszta, finom harmónia, tisztelet, elfogadás, adás minden rezdülésükből. Búcsúzáskor ezt meg is mondtam nekik, attól félve, hogy jövő héten nem találkozhatom már velük, de itt voltak legutóbb is, s valamiért az édesanya mellém ült s az én hátamat simogatta. Hagytam...
Mindig valaki főz, legutóbb Angie főzött valami egytál ételt, finom volt csak ahogy Louis mondta, egy pötit pikánsra sikeredett, konkrétan lángolt mindenki szája, de finom volt. :) Most szerdán én fogok magyar étekkel szolgálni. Angie átadta a konyháját. Hajrá előre, egy jó kis vörösboros pörkölt lesz finom csalamádéval s az édesszájúak kedvéért egy nagy tál almáspite. Így, ebben a körben ülve végtelen hálát éreztem, hogy ebben a nagy rengetegben rájuk leltem, s azon túl, hogy alig várom a szerda estéket, lelki és szellemi téren gazdag emberekkel hozott össze a sors, melyre bevallom, igényem és szükségem volt, van. A koreai házaspár mesélt otthonukról, Istennel való kapcsolatukról, küldetésükről és életükről. Az édesapa higgadt, magabiztos ám szeretetteljes szavai magával ragadtak. S tényleg csoda ez az egész. A múlt heti témánk elindított bennem egy gondolatot. A szerdai csoportban A tékozló fiú történetét kezdte el Louis, s az a szokás, hogy mindig valaki más folytatja, ki ki színészi tehetségének birtokában, vagy anélkül. Steve bevállalta az idősebb fiú szerepét, konkrétan karba tett kézzel s igencsak morcos tekintettel szemlélte a körülötte ülőket, aminek hatására mindenki dőlt a nevetéstől - ő is - s ezt az amúgy számomra is felkavaró s gondolkozásra bíró történetet igencsak színesre sikeredve elevenítettük meg. Én elmakogtam előember nyelvemen, hogy épp olvasok egy könyvet ezzel a történettel kapcsolatban (Henry Nouwen, The Return of the Prodigal Son) mely a szerző, Rembrandt azonos c. festményének hatására kelt spirituális élményéről szól. Érdekes. Mindinkább, hogy micsoda csoda az, hogy a 17. században megfestett kép a 20. században milyen befolyással bír lenni egyes ember életében. Ezért csodálatos a művészet ereje. Mert amit ma megalkottunk, lehet egy pillanat műve volt, de még meddig él tovább. Végtelenségig. Talán a színház az, ami leginkább a pillanatnak él, megismételhetetlen csoda minden egyes előadás, de hányszor jut eszembe egy egy illatról, egy egy mozdulatról egy általam jelentőséggel bíró mű. S milyen csodálatos az is, hogy hallok egy tanítást, egy történetet a legutóbbi alkalommal a koreai édesapától, mely a kezdetről szól. Az alapokról. (ez igazából a spirituális művészeknek, művészetet oktatóknak szólt, mit kerestem ott ne kérdezzétek...)Hogy mennyire fontos, hogy mindenki megtalálja azt, amiben, amivel ki tudja fejezni magát. S az oktatói oldal felelősségéről, hogy ha nagy nehezen megtalálta az a valaki, akkor a hogyan, hogy folytatódjon. Erre Ágnes mit csinál. Egyik reggel félregomboltam a blúzomat. Rosszul kezdtem el, aztán a végén nem maradt gomblik, s ferde csálé lett. Na teljes izgalomban, levettem magamról. Kerestem még egyet. Az egyiket begomboltam rendesen, a másikat félre, felakasztottam egy egy válfára s elvittem az egyházközösség termében tartott kiállításra, amelybe igazából minden belefért, ami a hit és ember kapcsolatához köthető. Tetszett nekik. Még két hétig látható a csálé és nem csálé gombolású blúzom, s mindez egy elkapott félmondatból. Ezt most lehet nem értitek, nem baj, bennem is káoszt okozott, de szívesen mesélek róla blogon kívül.
Ilyen és ehhez hasonló csodapillanatok gördítik a kis életem manapság. A vasárnapi misén csodálattal szemlélem a hitüket számomra nagyon különlegesen megélő lelkeket. Nem gondolom, hogy valaha is én az első sorban fogok tombolni vagy a kívülállóktól teljesen elvonatkoztatva a saját világomba merülve hangosan imádkozni. Nem is hiszem, hogy ezt várják el tőlem, bár bármi megeshet. De az az igazság, hogy nem is várnak el semmit. A magam kis ölbetett, szomorúan mosolygó ám nevető szememmel csendben állok a sorban, köztük. Figyelem őket. Csodálom őket. S egyszerűen jól érzem magam. S nekik nem kell ennél több. Elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, s ez így jó.
S hát elérkeztünk május hónaphoz, s az első vasárnaphoz. Boldog májust és még boldogabb napot kívánok minden már azzá vált és pocaklakót még csak a szíve alatt hordozó édesanyának. Emlékszem még a Margit kórházban mesélte nekem egy idős néni, talán két éve, hogy az ő fia kétségbeesetten panaszolta a lánya - az ő unokája - ügyes bajait, s tehetetlenségében csak ennyit mondott neki, hát édesanyám, nagykorú már, tudja mit csinál. Erre a néni megfogta a kezem, s ennyit suttogott: s tudod aranyom, mi volt erre az én válaszom? Nem, ráztam a fejem. Hát az, hogy egy szülő csak akkor mond ilyet, ha fél. De egy szülő nem félhet, bármilyen helyzetbe is kerül a gyermeke. A szülőnek minden helyzetben bíznia kell gyermeke döntéseinek helyességében, bármilyen hihetetlennek és elfogadhatatlannak tartja is. ... akkor én bevallom nem teljesen értettem. Nem értettem mire céloz a néni. Aztán ma, két évvel később felfogtam, mikor ezt olvastam: "A zsidók azonban nem hitték el róla, hogy vak volt, és megjött a látása, amíg oda nem hívták a szüleit, és meg nem kérdezték tőlük: a ti fiatok ez, akiről azt állítjátok, hogy vakon született? akkor hogy lehetséges, hogy most lát? szülei pedig így válaszoltak: azt tudjuk, hogy ez a mi fiúnk, és hogy vakon született, de hogy most mimódon lát, azt nem tudjuk, és hogy ki nyitotta fel a szemét, azt sem tudjuk. Tőle kérdezzétek, nagykorú már, majd ő beszél önmagáról. Ezt azért mondták a szülei, mert féltek a zsidóktól..." (Jn.9.18-23)

Minden édesanyának és szülőnek őszintén kívánom, hogy félelemmentesen, tiszta hittel tudja nevelni és életre segíteni gyermekét! Boldog májust!

...előre is elnézést a majdan születendő gyermekemtől...valahogy így fog a kis drága kinézni...ajaj, ezt hogy magyarázom majd ki...:)...