Vannak szavak, kifejezések, melyeket nem szeretek, mi több kifejezetten kerülöm használni a beszédemben, gondolatomban, s ebből eredően az írásaimban. Egy idegen nyelv tanulása - számomra - ettől is érdekes - most épp ezt alkalmazom az angolnál is - hogy ami nem tetsző vagy idegen szó számomra azt egyszerűen nem tanulom meg...azt meglátjuk, hogy mennyire lesz hatásos :), mindenesetre lesz most egy Ágnes által kialakított angol szótár is. :)
Mostani bejegyzésem címe is ezen szavak közé tartozik. Nem szeretem. Borsódzik a kezem hátam, ha rágondolok, s csak azért nem használok rá egy u-val kezdődő szót melynek vége tálom végű, mert azt sem használom...de most mégis ezt adtam kezdésnek. Mert van amikor nem bújhatunk el a tövisek elől, s nem hazudhatunk többet. Legfőképp magunknak. Mit is értek ezen?
Az utóbbi pár hónapban valamilyen oknál fogva megtaláltak bizonyos események, történések, versek, könyvek, melyek elindítottak s az agyamat töprengésre pörgették. Olyan magas fokra emeltem agyam mozgását, hogy mostanában legszívesebben lecsavarnám a fejem, betenném valami dobozba s jól 7 lakat alá zárnám. No de, vajon tényleg létezik e a gonosz? Ha igen, hol van? Mikor? Hol? Hogyan? Velem? Ellenem? Mivel? Kérdések s gondolatok százai cikáztak s cikáznak még most is agyamban, teljesen felborult a bensőm. Olyan, mint mikor kiborul a fonalakat tartó kosár, és a szoba padlóján színes összevisszaságban szaladnak a szálak s ember legyen a talpán aki ezután ki tudja bogozni s vissza tudja rakni a helyükre a gombócokat. Múlt héten elolvastam Feldmár művészúr legújabb könyvét (Szabadíts meg a gonosztól). Jól belelendültem, aztán ahogy elkezdtem félre is dobtam s "áhhh ez butaság" felkiáltással rohantam ki a szobából, de csendesen megjegyzem, ez akkor történik, ha ráérez valamire a bensőmben, mely még feldolgozatlan, fáj, s egyenlőre nem is tudom mit kellene kezdenem vele, csak tudom, hogy valamit kell. A tehetetlenség maróan keserű tud lenni. Elsorvasztja az élő pontokat is a bensődben. Vigyázzatok vele!
A repülőn hazafelé azért csak csak bevégeztem. Gondoltam ott biztonságban vagyok, nem tudok kiugorni…
Aztán láttam az Új Színházban egy darabot. Virágos kert és Assisi Szent Ferenc kapcsolata, legalábbis a rendező sajátos értelmezésében. Nos. Rátok bízom. Nézzetek utána. A darab tudatlanul siralmas s határtalanul pocsék. A színészi játék kritikán aluli, a mondandó pedig "junk", ahogy angol kollégám mondta nekem, mikor próbáltam neki ecsetelni, lehet ezt sem kellene megtanulnom...színháznéző partneremmel egymástól függetlenül megállapítottuk, hogy az a pár pillanat volt a darab valamire való része, mikor nem hangzott el egy árva szó sem. A csend néha több. S a tekintet sokszor minden. No, de az bizonyos, hogy betalált az utána s azóta is bennem játszó gondolat. Mert annyiszor, de annyiszor gondolkozom, mikor valami fáj, bánt, félelemmel, kétségbeeséssel tölt el, hogy miért vagyok ilyen gyenge? Hogy hol vannak olyankor azok az okos gondolatok, melyek egy csapásra megoldják s elfújják a rossz-gonosz érzéseket? S igen. Hazugság s önámítás lenne, ha naivan azt mondanám. Gonosz nincs. Hogyne lenne? Azzal, hogy Évánk felnyúlt azért az almáért, kezet nyújtott pajtásunknak, s megkezdődött az örökös harc jó és rossz között, melyet valljunk be, a legtöbb embertársunk még valahol élvez is. Köszönet Évánknak, már csak azt tudom remélni, hogy legalább kukacos volt az az alma...no jó. De akkor mit lehet tenni? Beletörődünk, vagy küzdünk egész életünkön át? Jelentem. Küzdünk. Nem játszunk. Mert ez nem lehet játék. Számomra nem. De a küzdés mértéke, milyensége egyéni, belső igénytől függő. Bennem valamiért olyan nagyfokú igény alakult ki arra, hogy megtaláljam a jót magamban, hogy sok esetben saját magammal kerülök konfliktusba. S ha belegondolok, a gonosz annyira ötlettelen, hogy ugyanazokkal az eszközökkel "dolgozik", mint a jó, csak az út, az eredmény összehasonlíthatatlan. Apellál a hiúságunkkal, a büszkeségünkkel, a kapzsiságunkkal. Önzővé tesz s hazugságra sarkal. Legfőképpen saját magunknak. Hazudunk. Ha gyengék vagyunk célba is talál. S éppen ezért az egész életünk választások dugójában telik, s azzal, hogy felismerjük, megérezzük mi a helyes s a helytelen. S ha elindultunk egy irányba már nem tudunk visszafordulni s újra elindulni. S a döntés csak rajtunk áll. Ezért nem hibáztathatunk saját magunkon kívül senkit. Nem mondhatjuk, hogy nem volt mellettem senki, nem volt aki segítsen, aki tanácsot adjon...mindig ott van a mankó, csak nem vesszük észre, mert a saját magunk alkotta dobozra nem vágtunk egy lyukat sem, hogy meglássuk azt a pici fényt...persze ez így rémisztően hangzik. Nem lehet így élni! Lehet így élni? (elhúzott mosoly részemről) Így kell élni. Mert persze, mondhatjuk, hogy majd később. Most más a fontos. Bízni kell az Égiekben, van amikor más nem marad, vagy amikor csak az maradhat...volt már példa arra is, hogy az eltévedt lélek az utolsó pillanatban, a kereszten kapott feloldozást…erre nincs szabály, mód. Valaki azt vágta a fejemhez, ha az én Istenem olyan nagylelkű, akkor teljesen mindegy mit teszek az életemben, a végén úgy is megbocsájt…az is lehet kedves Idegen, hogy így lesz. Nem kizárt. Javaslom, olvasd el a Tékozló fiú hazatérését az otthon maradt testvér szemszögéből…nehéz olvasmány. De én nem „játszom”. Én mindinkább tisztelem, alázattal s mély szeretettel nézem önmagam. Nekem ez fontos, nem emiatt vagyok zavart. Ami miatt zavart vagyok, mert nem találom a hogyant... Érzem, hogy mit nem szeretnék, de nem találom, amit keresek. Amikor finoman szólok, rám üvöltenek. Amikor felhúzott szemmel kérdezek, halkan megböknek. S ha csendben megállok, akkor halkan suttogom, hogy aki üvölt s megbök, én magam vagyok. Valóban az út a fontos. Mindegy milyen cipőben mész rajta, csak meg kell találni a saját ritmusod, dallamod. Az enyém, most beakadt, ismételgeti az utolsó versszakot, s nem ugrik tovább...s hiába cserélem a cipőmet drága bakancsra vagy ócska sarura, a lábam fáj, koszos s szúr. Ennek így kell lennie, mondta az Idegen. De ami biztos, az út végén ott lesz valaki, aki lehajol, s tisztára mossa lábadat.
Ez megnyugtat egy pillanatra, de most valóban összeborult minden. Láttatok már biztos természetfilmeket, amikor a sebesen száguldó patak, folyó vízesésbe szalad, s a folyó fölé behajló faágban megakad valami…mondjuk egy elhagyott ruha…no, valahogy így érzem magam, hogy fennakadtam azon az ágon. Alattam rohan s száguld a víz, a talpamon érzem hűs cseppjeit, de a fejem búbját égeti a nap, s hátamon a ruhát erősen tartja az az ág. Kezemmel próbálok felhúzódni, hogy ki tudjak mászni, de nem megy. Gyenge vagyok. Bárhogy ficánkolok, próbáltam már rángatózva, erőmet kihasználva, okosan tornázva, csak lógva, beletörődve, sírva, ordítva, nevetve, csendben. De nem engedi a ruhám, én pedig nem tudok felmászni. Hát mit csinál ilyenkor az Isten lánya…sok mindennel szembe tudok nézni, az életem ékes bizonyíték erre. De ha félelem, kétségbeesés, harag a társam, nem tudok lélegezni. Így behunytam a szemem, félre tettem minden szégyenérzetem, félelmem s elengedtem azt az ágat…a ruhámból halkan kicsusszanva belepottyantam a folyamba. Orrom, szemem ellepte a víz, egy pillanatra prüszköltem s nyeltem a vizet, de hirtelen hátam alá került egy farönk, testem kiemelkedett a vízből s a folyó felszínén ringatózom. Körülöttem a folyam szalad s rohan, s én mint egy sziget a vízben himbálódzom. Kellemes meleg van, jó most. Meztelen testemet simogatja a nap. S tudom, ha kinyitom a szemem fejem felett ott lóg az ágon maradt ruha. S azt is tudom, hogy egyszer vissza kell nyúlnom érte. De most nem megy. Mert ha rágondolok tehetetlenséget, dühöt s maró fájdalmat érzek. Éreztetek ilyet? Értitek, mit akarok mondani? Egyáltalán van aki olvassa ezt a junk bejegyzést... (mosoly részemről…olyan huncutul vigyoros) Azon gondolkozom, lehet e úgy megbolondulni, hogy teljes tudatában vagyok ennek…(nagyobb mosoly) Hm..lehet itt az ideje, hogy kipróbáljam az LSD-t. Feldmár kolléga előszeretettel említi mindenhol…Minden tövisnek megvan az értelme. Ha más nem, azért, mert tegnap éjjel arra ébredtem, hogy nyilal s fáj a bokám…miért is? Tényleg nem kell komolyan venni...ez már az LSD hatása....))))
„…testem, mint a keresztre kifeszített élettelen test simul a vastag üveghez. A földön ülök, felsőtestem már fehérre nyomódott attól az erőtől, mellyel nekifeszülök a hátam mögött magasodó vastag üveglaphoz. Nem nézek hátra. Tudom, hogy ott vagy. Ülsz csendben. A földön. Hátad pontosan az enyém mögött. Fejedet az üveglapra nekidőlve bámulod a csillagokat. Nem hallasz semmit, nem látsz semmit. Hangok, fények nem szűrődnek át hozzád. Mosolyogsz. Szép vagy. Nagyon.
Két kézzel, öklöm minden titkos erejével verem az üveget, de nem mozdul. Még egy apró repedés sem keletkezik rajta. Lábammal a földet verem, csupa por körülöttem minden. A szememben, a számban érzem ízét, förtelmes. Sírok. Egy pillanatra meglátom magam az üvegben. Koszos csíkot hagy arcomon az ártatlan csepp. Még egyszer utoljára, alig érezhetően belerúgok az üvegbe. Ez már csak olyan esetlen mozdulat. Nem mozdul. Milyen jó volt régen, akkor nem volt még ilyen technika, simán át tudtam volna ütni ezt a betonkeménységű lapot. Bár akkor nem is voltak ilyen indulatok, nem is volt szükségem rá…ezt is én építettem magamnak. Lerogyok a földre. Hányszor lehet elveszíteni valakit? S lehet imádkozni azért, hogy vegyék el azt tőled, ami soha nem is volt a tiéd…”
http://www.youtube.com/watch?v=oMBpBjFfVyo
