Boldog szeptembert!

Vakító napsütésben dideregve bújok az óceán mosta kavicsok naptól forró feléhez. Ember, állat, cirkuszi kavalkádban visongva fut fel s alá. Félig behunyt szemhéjam alól piciny kislány félelemmel teli mozdulatait bámulom. Apró lábai előtt ott hever a rég álmodott csoda, még sem mer hozzáérni. Gyáva vagy...?... Sirályok dúdolása mellett halkan átfut a sóhaj egyik hónapból a másikba...
/Brighton/

Ismerős érzés fakadt

Ma nagyon békés és szép napom volt. Egyrészt azért, mert szép lassan minden apró homokszem megtalálja a saját helyét. Általában mindennel úgy vagyok, hogy először teljes káosznak tűnnek a dolgok, képtelennek gondolom, hogy ebből én valaha is értelmes dolgot fogok kisütni és aztán hirtelen egy pillanat alatt megvilágosodom. A legtöbb embernél szépen, fokozatosan épülnek egymásra azok a téglák, nálam valahogy másként működik, egyszer csak ott magasodik az a torony, aztán vagy nekimegyek vagy kikerülöm...de talán most volt először, hogy teljes nyugalomban dolgoztam végig egy munkanapot. Nem sietek már, nem idegeskedem, hogy vajon mit hol s mikor találok meg, nem félek kérdezni, tudom kit hogyan és hol lehet megszólítani. Persze tudjátok, hogy nem ez az álommunkám, de végre nyugalom és béke van és ebből kifolyólag minden könnyebben is ment, úgy hogy ha nem haragszatok, legközelebb a munkával kapcsolatban akkor jelentkezem, ha beadtam Fiona lelkemnek a felmondásom egy jobb hely reményében...ebből a storyból már nem szeretnék többet kihozni.

Viszont ma részese voltam egy történésnek, mely ismerős, nekem régnek tűnő és hiányzó érzéseket váltott ki belőlem. Mégpedig az egyik munkatársnőm rosszul lett. Teljesen véletlen láttam csak meg, s tettem a dolgom. Ian, az osztályvezető ámultan nézte, hogy milyen szakértelemmel látom el szegénykét, pedig igazán nem csináltam semmi különöset, egyszerűen látszottak a mozdulataimból, hogy nem először nyúlok beteg emberhez. Miután elvitte a mentő a hölgyet egy kávé mellett beszélgettünk s elmeséltem neki a magyarországi kórházas munkámat. Azt hiszem többen vagytok azok, akik nem tudjátok és vajmi kevesen akik igen, hogy otthon heti egy alkalommal önkéntes szolgálatot végeztem az Óbudai Szent Margit kórházban. Hogy hogy kerültem oda? Soha nem említettem bent, tudom, ezt meghagytam önző módon magamnak, de itt az ideje, hogy megosszam veletek is. Két évvel ezelőtt a születésnapomkor villant be az agyamba, hogy olyan jó lenne az amúgy egyedül eltöltött ünnepnapokra kitalálnék valamit. Igen. Az első gondolatom nagyon egyszerű érzésből fakadt, mégpedig: nem szeretnék még egy karácsonyt egymagam tölteni. Az első gondolatom az volt, hogy beteg gyermekek mellett szeretnék mesélni, tenni venni. Elkezdtem az interneten kutakodni. Közel 30 kórháznak, szervezetnek megírtam csodás levelem, melyből 2 válaszolt. (no ez egy következő gondolat...) Az egyik a Kórházi Önkéntes Szolgálat Alapítvány volt, akik egy pár éve már szervesen résztvesznek a budapesti és egy pár vidéki kórház életében. Válaszoltak, elmentem a 3 napos tréningjükre és az év novemberében már meg is kezdtem a szolgálatot az általam választott kórházban. Az, hogy végül nem gyermekek mellé kerültem az én döntésem volt, ugyanis belelátást kaptunk minden részlegbe, és a tréning alatt jöttem rá, hogy szép dolog a gyermekekkel való törődés, de én képtelen vagyok rá lelkileg. A gyermekkórházban eltöltött idő alatt sajnos nem tudtam félretenni érzelmeimet, és hosszú távon többet ártottam volna, mint nem. Viszont amint beléptem a Margit kórház gasztróenteorológiai osztályára, egyből tudtam, hogy ott a helyem. Olyan érzés ez, mikor minden, és tényleg minden kintmarad, a gond, a baj, a félelem, a gondolatok, és csak arra koncentrálsz, amit éppen tenni kell. Ha kellett etettem legyengült embert, ha kellett lázat mértem, volt hogy magatehetetlen beteget fürdettem és tisztítottam, de a legtöbbször csak hallgattam. Fogtam a földi életének utolsó idejét töltő beteg ráncos kezét  és hallgattam mondanivalójukat. Sokat kaptam tőlük. S a mai eset is azt erősíti meg bennem, hogy nekem ilyen területen kell léteznem, mert úgy érzem, hogy van értelme amit csinálok, hogy létezem és lélegzem. Fantasztikus érzés. Lehet azért van ez, mert minden ember, még ha nem is vallja be önmagának, próbál olyan tevékenységet-geket maga köré gyűjteni, ahol olyan emberekkel van körülvéve akik felnéznek rá, akiknél a tudása által több, erősebb...mert így ő saját magát hasznosnak és értékesnek találja. Valahol biztos bennem is megvan ez az érzés, hogy a nálam gyengébbnek segítsek, de közben ez fordítva is megvan.

Valamely kapcsolatomban engem ápolnak...s az is lehet, hogy a ma gondosan betakart beteg, holnap engem ránt vissza a száguldó autó elől...ez egy tökéletes körforgó harmónia. Tanulunk és tanítunk. Adunk és elfogadunk. Hiányzott ez az érzés, és ma visszakaptam egy kis időre. Nagyon hálás vagyok ezért.

Kimaradt - egy 7végi majdnem tökéletes nap

Színek, illatok, halovány szellő, finoman ringó csónakok, csokis süti és huncut kutya, apró piac, sajtok és bodzaszörpök garmada. Richmond. Megint egy hely, ami kedves szívemnek, talán az eddigi legkedvesebb, gondolatától már mosolyra görbed ajkam...az első 5 kép után lemerült a fényképezőm, hála az Égnek.
Minden szín és illat bennem maradt.

Házak, kapualjak, virágok, szürkület, olasz ízek brit földön, mosoly és nevetés, ölelés és érintés...egy majdnem tökéletes nap, melyből töltekezem egy jó darabig...

Kirakatüvegből lesve figyelem az egymásba kapaszkodó karokat. Fiatal, idős, mind attól fél, egyedül elbotlik...Szorításuk nekem is fáj...

Napi butaságok és pár jó tanács utazóknak...

Miután ma előjött rég elfeledett Phoebe-s énem...Fiona drága magához szólított - nagyon kedvesen, tényleg!!! majd holnap megint ordít biztosan :) - és a nagy igyekezetben a szobába hagytam a mágneses szobakulcsaimat és miután végre egyszer az életben megértettem, mit is szeretne ez a némber, rohanok vissza hát nem találom a kulcsokat...a folyosó végéről néz Fiona, én meg elkezdek irdatlanul nevetni, erre ő is. Mi történt kedveském...hááátt....kizártam magam. - nevetek tovább - én egy igazi luser vagyok...erre hangosan felnevet...nem én mondtam...aztán tegnap engem küldek el egy pár órás továbbképzésre - nem kell örülni, csak azért mert szerintem én nézek ki egyedül kultúráltan és talán úgy is tudok a pöti angolommal válaszolni. De bevallom nosztalgiáztam egy kicsit és nagyon kellemesen telt az a pár óra. Egyrészt, mert találkoztam - jééé - a szállodában dolgozó, de számomra eddig rejtett értelmes és kedves emberekkel...és igazi csapatként meg kellett oldanunk mindenféle szituációs gyakorlatokat - mit csináljunk, ha tűz üt ki a hotelben volt az előadás témája. A szakács úgy gondolta, hogy fogja a kedvenc lábosát és kirohan az épületből majd a sarokról nézi, hogy dől össze az épület...bájos. De volt aki arra szavazott, hogy a függönyön leengedve superman-t játszik. Sokat nevettünk és azt el kell ismerni, hogy hihetetlen profin oldanak meg még egy ilyen tréninget is. Először is bármiről is legyen szó, maximálisan elkötelezetten teszik azt. Az előadő hölgy olyan lelkesedéssel adta elő mondókáját, hogy csak lestem. Igaz, sok mindent nem értettem tisztán, de egyszer nem veszítettem el a fonalat, a testbeszéde, a mimikája, testének minden porcikájából sütött, hogy neki most az a dolga, hogy megtanítsa mit és hogyan kell csinálni, ha tényleg tűz van. Közvetlen volt, kedves. Én meg...hajaj kedveseim. Mintha mindent értenék és tudnék, úgy figyeltem és BESZÉLTEM!!! össze vissza...még ki is mentem egyszer mutogatni a táblához. :) no de ma már az ágyak rengetegében és Fionával a sarkamban ágyaztam fel és le. Szeretném összefoglalni azt a pár alapszabályt, amit erősen ajánlok minden utazó, szállodában megszálló kedves cimborám figyelmébe:
1. A szobát délután 3 után foglald csak el. Ha esetleg megérkeztél már délelőtt, akkor kérlek téblábolj, vagy igyál meg egy Starbucks teát de előbb ne gyere véletlen sem. Ugyanis az úgy nevezett (na most aztán olyan szakszavakat osztok meg veletek) depart szobákat a legnehezebb megcsinálni, és természetesen abból kapunk a legtöbbet és azzal végezni kell kb. délután 2-ig, pont azért mert hamarosan érkezik a kedves vendég, és az egész nap egy nagy rohanás, hogy vajon meg tudom e csinálni vagy sem. Eddig még igen, de azért olyan ez, mint az edzőtábor. Szóval, 3 előtt soha!!!
2. Ha viszont több napra érkeztek, akkor kérlek 9 után már ne aludjatok és ne tartózkodjatok a szobában. Rengeteg látnivaló akad minden városban, irány nézelődni. Iszonyatosan dühítő, amikor a kedves vendég miatt :) nem tudja az emberlánya megcsinálni a munkáját. Főleg ha már lejárt a munkaideje...
3. Ha több napra érkeztek akkor még véletlenül se rakjatok rendet a szobában. Bizony.  Itt kiélhetitek magatokat, a lehető legnagyobb rendetlenséget tessék magatok után hagyni. A ruhákat szanaszét, a cipőket összevissza stb. Ugyanis a kedves vendég dolgaihoz nem nyúlunk...így ezekkel a szobákkal kb. 10 perc alatt lehet végezni. Jupijé!

4. Tudom, hogy nagyon kedves, ha a szobában találtok apróságokat, mint pl. a teás kis dobozkában kávét, teát, meg cukrot és sütikét. De kérlek szépen benneteket, ha megeszitek, akkor egyétek meg mindet. Vagy ne nyúljatok hozzá, mert különben is iszonyatos íze van mindegyiknek és ugyanazzal a törlőronggyal töröljük a teáscsészéket is mint a fürdőszobában lévő dolgokat (khm....na ugye...most már nem is nyitjátok ki...KICSIKÉIM! CSAK A FOGKRÉMES POHÁRRA KELL GONDOLNI, NEM KELL TOVÁBBVINNI :))))) AZÉRT MINIMÁLIS HIGIÉNIA MÉG ITT IS VAN, IMÁDTAM A LEVELEITEKET hozzászólva 08.26-án) és nagyon bosszantó, amikor belenézünk és feltúrt dolgokat találunk. Azokat egyesével átszámolni, hogy 4 db minitej és 2 db piros kávé, és 2 db barna cukor. Fiona átszámolja mindet ám...én meg megőszülök mire rendet teszek bennük...

Más most nem jut eszembe. Nagyon köszönöm kedveseim magam és e nemes munkában osztozó társaim nevében is!

Napfény az aranyló nyárfák dús lombján keresztül a diadalmas ÉLET hozsannáját szűri.../József Attila/

Ma megdöbbentő információt szereztem azon munkatársamról, aki még az első napokban engem tanított - mondjuk azt kissé más kultúrájú merev, határozott stílusban - de most nem is ez a fontos...hanem az, hogy áldott állapotban van, kisbabát őriz a szíve alatt...Bevallom, szóhoz sem tudtam jutni. Azt hittem, már megint elértettem valamit, de aztán a nap folyamán oda-oda pillantottam, és bizony a munkaruha alól gömbölyödő pocakja elő-elősejlett...figyeltem, s próbáltam ellesni egy-egy mozdulatát, vajon megsimítja e a hasát, leül e egy percre..de nem. A kemény fizikai munkát nap, mint nap végigcsinálja. Én tudom, hiszen a nap végére alig érzem lábam, hátam, kezem, és bizony néha össze is töröm kezem-lábam, olyan kék foltjaim vannak, mint még soha...arra gondolva, hogy a pocakomban egy kis csöppség mindezt velem járja végig, elborzadtam és nagyon elszomorodtam...

Mi az élet? Véresen, koszosan mérhetetlen fájdalmak közepette kibújt lélek száguldása az örökkévalóság felé...és az hogy én úgy képzelem, hogy ha majd a gondolatból megfogan a boldogság, akkor harmóniában a kezdetektől együtt rezdülve a picivel és az édesapjával a lehető legnagyobb szeretetben ölelem magamhoz. És nem tudhatom, hogy ez a lány, mikor hazaér nem ugyanezt teszi e...de helyes ez így? S tudom, ez nem az én dolgom, hiszen a felelősség az ő kezében van, senki nem kényszeríti erre a munkára, és igen, az én szüleim is otthon születtek, és nagymamám már pár nap múlva újra a mezőn kapált és a sor végén a kosárban várta csemetéje az időszerű etetést és felnőttek, felnőttünk mi is. Ki így, ki úgy. Szeretetben, szeretet nélküliségben, erőszakban, félelemben, boldogságban, harmóniában, egyedül, testvérekkel...de hiszem, hogy minden életnek oka van, és minden élet rendeltetésszerűen jön létre. Megmondtam a lánynak, hogy ha ágymatracot kell cserélni, szóljon és megyek, megcsinálom. Az még nekem is nehezen megy egyedül...még hogy ő emelgessen, hihetetlen...ahol tudok figyelmes vagyok vele, szegény először nem is értette, talán nem is találkozott még ilyen érzéssel. Eszembe jutott az a kézzel horgolt angyal, amit egyszer egy kedves szeretettemtől kaptam, azzal a történettel, hogy náluk, ha új élet jött a családba, akkor eggyel több, a nagymamája által horgolt angyalkát tettek karácsonykor a fára...nem tudok horgolni, de már megnéztem, hol lehet fonalat és kötőtűt venni. Van még három hónapom, hogy elkészüljön...

Lovers

...volt olyan, mikor minden rezdülésemben benne voltál, ma meg kell állnom, hogy felidézzelek. Öregszem? Vagy...?

Elveszítettelek, még mielőtt igazán megérinthettük volna egymást...

(barbican artgallery - The Surreal House kiállítás)

Feketén fehéren

Az elmúlt napokban csendben voltam. Így igaz. Nem dőlt össze a világ, történt sok apró dolog. Kicsit kultúrálódtam is szürreálisan, beültem életem első angol mozijába és tévelygéseim során felfedeztem megint egy pár kedves helyet. Ezekről később ígérem írok, de most másról szeretnék mesélni...
Arról is, hogy milyenek is azok a "7köznapok"...bevallom sokat gondolkoztam, hogy leírjam e nektek, de azt nem mondhatom, hogy engem úgy neveltek, helyette írom inkább azt, hogy az Élet arra tanított az őszinte szó mindig egyenesebb és célravezetőbb. Írhatnék nektek csupa derűs történeteket - végére ezt is azzá kerekítem  - de egy pár e-mailből amit kaptam tőletek azt vettem ki, hogy sokan úgy gondoljátok, itt minden szuper és varázslatos. Így is van. Jól gondoljátok. Amit eddig leírtam nektek, annak hangulata, folyamata tökéletes derűre világít rá. De az is igaz, hogy nem nyaralni jöttem ide s az elmúlt pár napban megtapasztaltam a nyelvtudás és "idegenlét" minden hátrányát. Történetesen hétfőn majdnem kirúgtak, hogy miért igazán ma sem tudom. Fiona kedves magából kikelve ordított. Ez rajtam kívül mindenkit hidegen hagyott - mint később kiderült néha van ilyen nála, minden különösebb ok nélkül - hát most én voltam a szerencsés kiválasztott. S igen. Az utóbbi három napban a "szívatás" (bocsánat a szóhasználatért, de igazából ez sem fejezi ki teljes valójában a történéseket) minden formáját megtapasztaltam. Mostam egymás után háromszor csempét. Húztam ágyat négyszer ugyanabban a szobában, mert mindig talált valami apró hibát. Sorolhatnám, nem teszem. Valószínűleg annak köszönhetem, hogy még mindig ott vagyok, hogy mindennek ellenére ugyanúgy -talán kisebb fénnyel a szememben - de lelkesen, "elhivatottan" követem utasításait, s próbálom jobban és jobban kifényesíteni azokat a szánalmas szobákat. Hétfő után tudtam, az elkövetkezendő napok nehezek lesznek, vagy összeszedem magam, vagy be sem megyek dolgozni. Haragja talán ma ért végett, mikor munka után behívott és így szólt: megmutatom neked, hogy szoktam ellenőrizni, hogy jól dolgozol e. Gyere utánam. - követtem. Nézd! - s minden apró sarkot átböngészve felegyenesedett és feltette a kérdést: Szerinted jól dolgoztál? - álltam ott, mint egy idióta, s életemben először nem azt kezdtem el sorolni, hogy még mit lehetett volna jobban csinálni, hanem csak ennyit mondtam: úgy gondolom a rendelkezésemre álló idő alatt mindent tökéletesen elvégeztem...Fiona bólintott és hazaküldött. S persze ez csak egy történet, ami lehetett volna rosszabb és szebb is, csak szerettem volna ha picit beleláttok, mik s hogyan történnek velem. Amit igazán szeretnék mondani az az, hogy annak ellenére, hogy jól érzem magam, ha ebbe a világba valaki egy kis időre beleláttat a kiutazásom előtt, lehet, hogy nem szállok fel a gépre...s most az is biztos, hogy sokan megrökönyödtök, hogy hát de te olyan erős vagy, meg tudtuk, hogy ez lesz....igen. Köszönöm, próbálom és sejtettem. De amikor hétfőn az ordítást követően bementem az első szobába, s becsuktam magam mögött az ajtót, először mióta itt vagyok elsírtam magam. Ránéztem a kezemre, ami soha nem nézett ki ilyen csúnyán, fáradt voltam, iszonyatosan egyedül éreztem magam és arra gondoltam, mit keresek én itt? De itt vagyok, s ennek oka van. S ha nem tetszik tudom, keressek mást. Ezt is elkezdtem. Addig pedig végigcsinálom a napokat. Viszont tényleg mindig két oldala van mindennek. Hétfő óta azok az emberek, akik amúgy eddig felettébb kedvesen az orrom előtt becsukták az ajtót és úgy néztek át rajtam, hogy kettészakadt a hátam (de nem haragszom rájuk, mert ezerszer rosszabb világból jöttek, mint én s nem voltak olyan szerencsések, hogy a gyerekkorukban nem létező szeretetet felnőtt korukban ezerszer nagyobb mértékben kapják vissza - mint én...) most ebédkor mellém ültek, s "ne aggódj, Fiona mindenkivel ilyen. " mondattal indították s zárták is beszédüket. Ennél több kommunikációt ne is várjatok tőlük, ez is egy igazi csoda! Azóta köszönnek és megkérdezik, hogy minden ok e? Ha nem találok valamit megmutatják ők, nem kell a nagyasszony elé járulnom. A legmókásabb az volt, hogy mikor szipogva törölgettem a nózim, bejött Michaela, a másik "fiona" s kérdőn nézett rám, mi történt.? Miután elmeséltem neki, összecsapta a két kezét, ő Szent Anyám kiáltással átölelt, aztán, mint ha mi sem történt volna, legyintett egyet, Fionanak rossz napja van ma, na mutasd aranyom a listádat, nézzük...mindebből azt szerettem volna kihozni, hogy szerencsés vagyok. Mert lehetnék sokkal rosszabb helyen is. Itt találkoztam emberséggel, kedvességgel, maga Fiona sem tud mit kezdeni igazán velem, azóta segítőkész és a maga módján normális, de annak akinek azon jár az esze, hogy Ágica blogját olvasva nekiinduljon a világnak, jól gondolja meg. Rengeteg lemondás, bizonyos értelemben megaláztatás és fáradságos munka vár rá. Felfogás kérdése az egész, a nagy része agyban dől el, de erre fel kell készíteni a testet és lelket egyaránt. Nem mennék még ezek után sem haza, tele vagyok tervekkel, s hiszem, hogy hamarosan találok mást, mert ez így sokáig azért nem mehet, ebbe egy kicsit beletörik az ember lelke...s füllent, aki nem így látja...eldönteni, felülni a repülőre, leszállni és másnap egy idegen országban nyelvtudás nélkül munkába állni, így kell csinálni, s így tettem én is, de nagyon nehéz. De mégis akkor mi segít? Miért nem megyek haza? Egyrészt mert reggel, mikor belenéztem a tükörbe felfedeztem, hogy két 7 alatt a duplájára nőtt s olyan kis szép lett a karom, s otthon mindig sopánkodtam, hogy szörnyen vézna vagyok, hát tessék, nem kell ide drága fitnessbérlet, angol ágyakat kell húzni napjába 20szor s még fizetnek is érte...másrészt pedig mindennek ellenére jól érzem itt magam. Valami csoda, hogy ha elfárad a lelkem, valami mindig megnyugtat, s nincs bennem félelem, ami otthon sokszor és sokat mellémszegődött ismerős cimbora volt... Ezek a napok nehezebbek voltak. Várom a szeptembert, mert most mindenki szabadságon van, a nyelviskola is szeptember első 7ében indul. Írtam egy szervezetnek, akik parkokat takarítanak (fogadj örökbe egy teret .) ) s kértem őket, hogy had csatlakozzam én is. Ez hasznos lenne nekem, mert itt igazi nyelvtudásra s ismeretségekre tennék szert. Ők is szeptemberig süttetik a hasukat. Keresem még a kórusom, ahova szeretnék majd csatlakozni, de ezt nem szeretném elkapkodni, mert az komoly elkötelezettség, s nem mindegy kikkel vagyok együtt...az augusztus ilyen, de a lehető legjobbkor jöttem. Mert ez alatt a hónap alatt átesem ezeken a kis próbákon s ősztől, az ÉN annyira szeretett évszakomtól szépen beindulhat minden. És hát ugye a karácsony is közeleg...Addig pedig munka után teámmal a kezemben kifekszem egy parkba és a kedvenc könyvem olvasom. Nézzétek ma hol nyitottam ki: "Mit mondhatnék tehát erre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk? Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? Hiszen meg van írva: Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat. De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Mert megvagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban..." Római levél 8. 31-38.

Elég volt!

Haha...most biztos felkaptátok a fejeteket és összeborzolt homlokkal kezeteket a szemetek elé a kisujjatok mögé bújva olvassátok, vajon megvette a repjegyet hazafelé, vagy csak rossz napja volt, vagy...???

Nem, szó sincs erről, sőt egyre jobb minden, csak elég volt, befejeztem a buszozást. Eddig még élveztem is, hogy láttam merre megyek, nem a földalatt nyomorogtam a többi milliónyi emberlélekkel. Teljes nyugalommal tudtam órákat eltölteni bambulással, az sem zavart, ha olykor olykor rossz irányba ültem fel, és érdeklődve fedeztem fel, hogy jééé ez tegnap még nem állt itt, de szép...aztán mire észbekaptam, hogy hol járok már megint nem tudtam hol vagyok. S mikor megelégeltem, hogy csak ülök a dugóban leszálltam és gyalogosra vettem a szituációt, ám nekem kimaradhatatott a suliban, mikor azt tanították, hogy merre van észak és melyik a bal kezem, mert eddig minden egyes alkalommal eltévedtem, bár az is igaz, hogy itt egy párhuzamos utca sincs, amikor azt hiszed, most mész egyenesen, akkor nem ám, mert a te utcád közben észrevétlenül kanyart váltott és már nem északra hanem délre tartasz, de így fedeztem fel minden eddigi legszuperebb helyeimet a hét folyamán. Viszont tegnap este nagyon fáradt voltam a munka után, és pontosan két és fél órát ültem a buszon. No, leszálltam és megvásároltam a metrós bérletemet. Igaz, most egy darabig csak vajas kenyeret eszem, mert majd, hogy nem a duplájába kerül, de megfizethetetlen volt az, hogy ma 28 perc alatt értem a lakáshoz. Sajnos Londonban az egyik legdrágább dolog, a közlekedés.

Viszont tényleg csodahelyeket fedeztem fel eltévelyedéseim alatt. Véletlenül (pöti tévedés csupán) leutaztam Brixtonig. (ne is kérdezzétek mi volt az eredeti úticél...) És bevallom eddig nem nagyon volt olyan hely, amire azt mondtam volna teljes szívből, hogy na itt szeretnék élni, bár nem is láttam még a jó részét... Viszont ez a környék a lelkemnek való volt. Kedves kis házak, olyan igazi angolos sorlakások lépcsővel és színes ajtókkal. Tisztaság, csend és valahogy nagyon más emberek. Találtam egy kedves templomot, szeretnék visszamenni majd egy Istentiszteletre. Bementem egy sarki boltba innivalóért a kiszolgáló "darlingnak" szólított...itt biztosan egy idő után tudnák, hogy a piros almát szeretem és ha málnaszezon van eltennének nekem minden nap egy dobozzal. Olyan nagyon más volt. Kellett ez a lelkemnek. ..szerencsére sokan írtok nekem levelet, amiért nagyon hálás vagyok. Igyekszem őket megválaszolni, türelmeteket kérem. Viszont sokan feltettétek azt a kérdést, hogy milyen itt, meddig maradok és tudnék e itt élni? Az, hogy milyen itt, nagyvonalakban a bejegyzéseimből leírást kaphattok - feltéve ha nem kap el a mélyérzés, s írok blablaságokat - nagyon nagy ez a város, ebből kifolyólag ezer és ezer impulzus ér nap, mint nap. Egyenlőre megfigyelő vagyok, keresem, kutatom, hagyom magam, hogy megtaláljanak azok a helyek, események, amik értem és nekem vannak. Szerencsére minden napra akad számtalan csodapillanat. Otthon is szerettem figyelni az embereket, csak úgy messziről, itt aztán kapok ezer és ezer inspiráló tekintetet, mozdulatot, színt, illatot. Élvezem. A munka olyan amilyen. Valahogy el kell kezdeni, de jó, mert kíváncsian figyelem a munkatársaim egyéni útjait. Egyre többet megtudok róluk, vannak kedvesek és nem annyira kedvesek. Sajnos a héten elküldték azt az egyetlen magyar lányt, aki nem rég érkezett, így csak "külföldiül" lehet kommunikálni, nincs ezzel gond, annyira én is tudok, mint a többiek. Viszont megtapasztaltam, hogy az angolok nagyon udvariasan ám nagyon határozottan "kilökik" maguk közül azt, aki nem tudja felvenni a tempót. Hála az Égnek velem meg vannak elégedve, minden nap megdícsérnek és igen, minden nap kapok, ha egy mondatos visszajelzés is, de ezek sokat jelentenek. Egy hét után már azt csinálom, amit a régiek, meg vagyok elégedve magammal, még ha nem is ez az álommunkám. Az első akadályt átugrottam, azért, ha egy év után is még mindig itt dolgoznék nyugodtan gyertek értem és vigyetek haza. Lesz ez még sokkal jobb is...az hogy tudnék e itt élni ennél bonyolultabb. Egyrészt ennyi idő nagyon kevés. Nem érzem otthon magam, de nem mennék haza. Hiányoznak megszokott dolgok, de erősebb a vágy az ismeretlen kalandok után. Egyre több és több helyet felfedezek, és még csak egy töredékét láttam. Addig amíg alig várom, hogy 3 óra legyen és már tudom hova megyek munka után, mit nézek meg (persze eddig egyszer sem sikerült odajutnom, ahova terveztem...:) ) addig nem is fogok ilyeneken gondolkozni. Élvezem minden pillanatát, mert nem tudhatom meddig tart. Szeretem Londont, mert befogadott, munkát és megélhetést adott, utamba vezérelt s vezérel csodálni való embereket...kell ennél több?

Köszönöm nektek, hogy otthonról is velem vagytok, köszönöm aki ír, azt is aki nem ír, de gondol rám.

Sokat jelent, mert van aki bíztat és megszégyenítően szépen ír rólam-nekem, s köszönöm azt is, amikor elfogadjátok, hogy mindennek ellenére van, amikor nehezebb...

Mert ahogy egyikőtök irta, nem kell mindig superwoman-nak lennem...távol állok tőle, s nekem azt súgta valaki, ahhoz, hogy az igazi csodát meglássam teljesen térdre kell rogyni. Nem megdölni, meghajolni, hanem mélyen, fejünket lehajtva a legméllyebb rétegünkig leborulni...

Your Life Story

Maybe love is all anybody

Ever should believe
Maybe life is just something

That employs us till we die

Maybe all we know

Is that the sun will come up every morning

Maybe time can choose

Whether to be earthbound or to fly

Everybody thinks they've got it down

I won't worry, the truth's always been found

In your life story

Maybe you're the one waiting

For the ship to find your harbor

Maybe you're the one looking

Past the forest to the trees

Maybe you still think

The older that you get

Life just gets harder

Maybe you would trade everything

For just one moment's peace
Everybody strains to hear the sound

Of their heart's calling

Now you can write yours down
It's your life story

Gather up your telegrams

Your faded pictures, best laid plans

Books and postcards, 45's

Every sunset in the sky

Carry with you maps and string, flashlights

Friends who make you sing

And stars to help you find your place

Music, hope and amazing grace

Maybe what we leave

Is nothing but a tangled little mystery

Maybe what we take

Is nothing that has ever had a name

Maybe love will fade

Like the parchment pages of our history

Maybe life is made of flickers

From some brilliant, burnished flame

Everbody's waiting for a sign

I won't worry, I think we'll be just fine

In your life story
It's your life story

And my life story

This is our life story

In your life story

/Mary Chapin Carpenter/

Akár féllábon is, de teszem...

Miután sikeresen elintéztem mindent, amit egy hét alatt el lehet intézni, ma a munka után fáradtam ám jól megérdemeltem betértem itteni kedvenc kávézómba és a ma kapott borravalót mind mind elköltve megittam extra nagy chai latte-mat és még egy finom sütit is behabzsoltam mellé...mert megérdemlem. Miért is?
Nincs vita, mindennek oka van, csak nem kell mindig keresni a miértjét. Úgy látszik nekem el kellett utaznom a világvégére, vagy legalábbis Londonig, hogy kezdjek rájönni a saját értékeimre. No nem fogtok most itt valami nagyon nagy mesét hallani, az igen okos és szép leányról, az nem én lennék, de az is igaz, hogy az utamba kerülő emberlelkek egyre jobban tolnak és visznek előre, de mindinkább egyre több és több csodapillanatot mutatnak meg nekem... Mert ugye milyen is Ágika? Ha nála egy fokkal is esetlenebbet talál (ritka, de van ilyen...) akkor láthatatlan szárnyai rebegni kezdenek és viszi, húzza magával a többi szárnynélkülit is. Én, ÉN! miután láttam, hogy a minap érkezett új leányzó teljesen elsápadt, mikor közölte vele a munkáltató (szerintem abból sem értett semmit) hogy mi mindent kell elintézni, karon ragadtam és elkísértem bankszámlát nyitni és így tovább, hiszen én ezekkel már készen vagyok. Ilyenkor persze nem számít, hogy egyébként csak gyomorgörcsben merek megszólalni angolul, nem, süvít belőlem a szó, hol helyesen, hol helytelenül, de teszem a dolgom. S ez így van jól...mert ha az Égiek nem vezérelték volna felém ezt a lányt, akkor egyrészt nem lennék ilyen bátor, másrészt nem hallgattam volna meg a történetét...nem mesélem el, mert illetlenség lenne, de egyre halkabb és halkabb lettem. Gyökerei mélyen hasonlóak az enyémhez, de még nagyon korán irányt váltott...sajnos kedvezőtlenül. S ahogy elnéztem, a maga egyszerűségében, ám hatalmas nagy erejével, hogy életében először felült a repülőre, eljött egy olyan városba, aminek előtt Budapestet is csak a repülés napján látta, tényleg semmilyen angolnyelvtudással...mély tiszteletet éreztem iránta. Csak imádkozni tudok érte, hogy az a sok szenvedés ne keserítse tovább és " a majd megmutatom én mindenkinek érzés" szépen alakuljon át egy békés, számára értékes, igaz és tiszta életté...remélem sikerül neki. Amit tehettem segítettem, hallgattam, együtt nevettem. Amikor elváltunk nagyon szépen nézett rám. Jókívánságaimra és arra a mondatomra, hogy imádkozni fogok érte, hirtelen előkapta kopott táskájából telefirkált noteszét és felkiáltott: "nekem is van ám egy imám. Nem vagyok én vallásos, nem is tudom miért, de még otthon írtam fel, hogy ha már semmi sincs, akkor csak ez segíthet...édes Istenem adj reményt és szeretet, ha már semmi nincs adj erőt, hitet. Te vagy egyedül, ki hiszel bennem, s te vagy egyedül akiért dolgom továbbra is akár féllábon is teszem..."

Cseppben...

...szennytől s mocsoktól hajlott hátú fáidat a hajnali eső öleli s fürdeti,
megtört szemek, meggyötört kezek közt az ablaküvegen végigvánszorgó cseppet nézem.
A busz egyenletes rezgése sem indítja útnak, nem fut a többi után.
Csak nézzük egymást, tükrében ott az egész város, ébred, rohan, száguld.
Ma láttalak a cseppben, mellettem ültél s szorosan fogtad a kezem...

Szép nyári nap!

Ma több tekintetben is sikeres napom volt, igaz hoztam a formám. Kb. 2 azaz kettő óráig sikerült ugyanazon a téren bolyonganom, de persze minden egyes alkalommal újabb és újabb helyeket véltem felfedezni, mire rájöttem egy tapodtat sem mozdultam a környékről...nem baj. Jó ez így. Viszont teljesítettem az első hivatalos létesítményben elvégezendő feladatot, még pedig az NI számomat megkértem. Így hivatalosan is regisztrált londoni lettem. Apró siker pillanat, de értettem mindent, válaszoltam mindenre és már csak azért sem kértem tolmácsot, mert megtudtam egyedül is oldani. Sőt! Megismerkedtem egy magyar lánnyal, akinek ÉN segítettem fordítani. No milyen vagyok???
És aztán kihasználva a szabad délutánom elindultam a belvárosba, s egyszercsak megszólalt a telefonom...váratlan ám annál kedvesebb meglepetés ért. Otthoni szeretteim közül kettő vándorangyal ma a városban járt és rám is gondolt. Kaptam két hatalmas ölelést, ami a lehető legjobbkor érkezett...csodás délután, este volt! Nagyon köszönöm!!!

Esett...egész éjjen át...

Megérkezett az eső, újra lélegzik a város. Ahogy gondnok bácsi is megmondta, szépen helyreáll minden...
Ma már határozottan jobb napom volt. Egyrészt azért, mert az esetek többségében értettem és tudtam is mit kell csinálni, s Fiona kedves (folyton mosolyognom kell, ha meglátom, olyan kis édes figura, igazából hasonlít a mesebelire) is megdícsért, ami nála nagy szó ám. No persze a dícséret nem volt több a "not bad" + egy mosolynál, de nekem elég is volt. Másrészt pedig azért, mert valami különleges oknál fogvam az összes újonnan jött munkaerő hozzám futott apró cseprő kérdéseikkel, és olyan nagyon hálásak voltak nekem (mit is tesz egy mosoly és a kedves hozzáállás az emberekben...csak így érdemes, minden más út zsákutcába vezet, engem igazolt az is, hogy délután Fiona megkérdezte tőlem, hogy honnan jöttem és mivel foglalkoztam ennekelőtt, mert ő biztos abban, hogy én óvonő vagy valami szociális munkás voltam (ezt nem tudom jól értettem e), mert, hogy ő még ilyet nem látott, hogy nem lehet kihozni a sodromból. Haha, gondoltam, erre ment ki a játék...és mosolyogtam még egyet, s felvilágosítottam, hogy én nagyon rossz lennék óvonőnek, mert ugyan szeretem a lurkókat és ők is viszont, de részemről csak addig, míg vissza is tudom őket jogos "gazdájuknak" adni. No ezzel hahotázásra bírtam Fiona drágát (pedig valjuk be, annyira nem mókás ez a gondolat...), s így lettem ma a funny Hungarian...és bezsebeltem az előbbiekkel az "igazi dícséretet". Hah, lesz ez még jobb és rosszabb is...
Én pedig eljövet elképzeltem, ahogy besurran a nap végén titkos irodájába, megrázza magát és gyönyörű, fitos hercegnővé változik...

Csemetét vállalók - csemetére vágyók - csemetét a pocakjukban hordóknak szívből ajánlom...

Állítólag 3 hete nem esett eső Londonban...ez hihetőnek tűnik, ugyanis a parkok nem szépségükről híresek (kívéve amik folyamatosan öntözés alatt állnak), hanem sárgult zöld fű éktelenkedik mindenhol. Ez nem olyan szép, mint ahogy most én is kissé megtörten pötyögök nektek. Megvolt az első próbanapom...holnap kezdem a munkát. Megfogadtam, hogy nem fogok panaszkodni, és nem is teszem, tényleg nincs rá okom, szombaton jöttem ma már a Westminster tőszomszédságában lévő impozáns szállodában ügyködtem. Nehéz volt, de tudtuk hogy nem lesz könnyű...elég erről ennyi.
A gondnok azt mondta a fűves helyzetre, hogy " my sweety" ne aggódj, egyszer esik újra és minden újra zöld lesz...hát tessék, majd nekem is hamarosan rózsásabb lesz a kedvem...
Viszont ma érdekes felfedezésre tettem szert. Szerintem minden leendő, vagy gondolatban ezen morfondírozó és/vagy tevékenykedő szülőnek el kellene látogatnia egy idegen országba, no nem nyaralni, hanem a rájuk váró komoly "munka" megalapozó alaptréningjeként csak úgy élni. Miért is? Mert én ma speciel teljesen úgy éreztem magam, mint ahogy - szerintem - egy kisbaba az első pár hónapjaiban érezheti magát. Az, hogy teljes két napot bírtam úgy eltöltenni, hogy a bolton keresztül sehol máshol nem beszéltem, annak a szép korszaknak ma végeszakadt. Igaz, volt itt minden, tájszólásban mesterkedtünk, de senki nem tud egymás nyelvén, így muszáj volt kommunikálnom. Az viszont mókás volt, hogy míg a Victoria Station-nél kerestem merre kell menni, megállított (engem!!!) egy kedves hölgy, hogy tudok e neki segíteni, persze udvariasan megmondtam szegénynek, hogy mint látja ÉN szorulok segítségre, sajnos nem. S mikor megérkeztem a munkahelyre ott várt ő is a recepcionál...megvolt az első mosolyszövetség. Azért ez is ritka egy ekkora városban...Visszatérve a kisbaba érzésre. Szóval. Ha valamit megértettem felcsattanó, már már szavakba sem önthető öröm járta át lelkemet, aztán ezt követte, hogy semmit nem értettem és mindent összekevertem és iszonyatosan bénának éreztem magam. Ilyenkor vagy hatalmasat nevetni vagy ordítani szerettem volna. Csupán annyi a különbség, hogy a minilelkek ezt meg is teszik, és ilyenkor a gondos szülő nem érti, hogy hogy történhet meg az, hogy az előbb vígan gügyögő kis poronty üvöltő hörcsöggé változott...hát így kérem szépen. És biztosan nem segít az éles tekintet és leszúrás, helyette mindinkább bíztatás és bölcs tanítás szükségeltetik, bár az is lehet, hogy most nagy buta tézist állítottam fel, nem akartam tiszteletlen lenni az ehhez jobban értő pszichológus olvasóimmal szemben (Lilla, Barbi :) ), de az is igaz, hogy ma szinte másodpercenként éreztem magam fent és lent, és ha ezt minden pici léleknek is nap mint nap át kell élnie - márpedig át kell, mert számukra minden új és ismeretlen - akkor a legnagyobb érzelmi sokkot pólyás korunkban éljük át...(a gondnok azt is mondta elfelé jövet, hogy a viharfelhők hamar elmennek, és eső után mindig süt a nap, ha jól értettem...tud valamit.. holnap kap egy muffint reggelire, mert ami eszembejutott, azt nem tudtam neki elmondani: "... a boldogság csak ilyen. Mindig valami rendkivüli szenvedés tövében terem meg és éppoly rendkivüli, mint az a szenvedés, amely hirtelen elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya." /Kosztolányi/

Boldog augusztust!

"az idő semmit játszik, langy tócsa most, megállt.

hogy elleng, abból látszik, hogy remeg a virág..." /József Attila: Nyári délután/