Boldog szeptembert!

http://www.youtube.com/watch?v=zQMG2ubmu4E

Akinek kètsègei lennènek...

http://www.youtube.com/watch?v=H8ZuKF3dxCY&feature=related

a mai napra csak ennyi...legyetek boldogok!
Szeretettel!

Csendes hajnalok

Zsupsz...itt is vagyok. Felgyorsultak és lecsendesedtek körülöttem az események az elmúlt hónapban. Az emberlánya ha boldog akkor bizony hajlandó elfelejteni ügyes bajos szokásait. Ez persze nem vonatkozik a blogra, mert ez más. Ez olyan hobby-szenvedély féle. Mondjuk inkább, hogy nyári szünetre mentem. Amúgy sem szeretem az életem a mindenki által látható közös portálokon élni, néha ezt a blogot is "soknak" érzem, nehéz meghúzni a határt, bár azt hiszem a magam által felállított függőhídon egész jól egyensúlyozom. No de...mik is történtek?
Csodálatos napokat töltöttem Hollandiában. Jaj annyira szuper volt. Már maga az utazás. Felszálltam a legelső vonatra hajnalok hajnalán Liverpool Station-nél, majd egy óra alatt lerobogtam zöld mezőket, ébredező juhokat és szunnyadó brit házakat bambulva Harwich kikötőig s felszálltam az állítólag a világon legnagyobbnak számító "ferry-re" vagyis tengeri kompra. Juj de jó volt. Igazi luxuskörülmények között hasítottuk a hullámokat. A komp fedélzetén aki unatkozik, annak őszinte részvétem...kis kuckó az olvasni és elbújni vágyóknak, moziterem a filmet nézőknek, gyerekeknek játszósarok, masszázsszék és pihenő sarok a fáradtaknak, bár és étterem az éhezőknek, shop a vásárolni vágyóknak és a legjobb, terasz a napozni és a tengertbambulóknak. Vagyis nekem!!! Csodás időm volt. Kifeküdtem egy könyvvel a kezemben a komp tetején található teraszra s hamarosan a végtelen óceánt bambulva álomba szenderültem. Ennek hatása azon túl, hogy fáradt testem végre igazi nyugalomra talált arcom a vörös és eme gyönyörűséges szín minden árnyalatában pompádzott, mikor beleröpültem kedves barátom karjaiba Rotterdam és a világ 3. legnagyobb áruforgalmát lebonyolító kikötöjében. De hát a nyaralás hámló orr és viszkető homlok nélkül nem is nyaralás. Nagyon érdekes tapasztalás volt Hollandia. Ez volt életem első útja sajt és tulipánföldre, bevallom izgatottan vártam, mert sok szépet és lelkemnek tetsző információkat hallottam róla. Rotterdam igazi modern város. A második világháború alatt szinte az egész területe bombatámadást szenvedett, így manapság kortárs stílusban épült modernebbnél modernebb házak és irodák színesítik városképét. A város a Maas és a Rajna torkolatvidékén fekszik, mint a legtöbb holland városnak, ennek is meghatározó része a víz, víz, víz. Bevallom, ez szívemnek s lelkemnek nagyon tetszett. Imádom a vízközelségét. Tenger, óceán, folyó, tó vagy kis csatorna, csak víz, víz, víz. Végül is a Balaton partján nőttem fel, bár az is igaz, hogy úszni felnőtt koromban, Budapesten tanultam meg...hm...érdekes. Ágis...:)
Egy napra ellátogattunk Amszterdamba. A város jelentése "gát az Amstelen", 1813 óta Hollandia fővárosa, de a királynő, a parlament és a kormány székhelye Hágában található. Területének ötödrészét az öböl, a kikötőmedencék, a csatornák kisebb és nagyobb folyók adják. Igazi mesevilágban éreztem magam. Tervezem, hogy ide még egy hosszú 7végére visszajövök, lévén hogy egy nap alatt nem tudtam bejárni az egész várost. Bár bevallom nektek ez a nyaralás most nagyon különleges volt. Megmagyarázhatatlan nyugalom és béke kísért végig s azóta is utamon. Nem siettem felfedezni semmit oly egetverőn, egyszerűen csak élveztem a körülöttem folyó eseményeket. Vajon ez kedves vendéglátóimnak vagy a helynek és a pillanatnak köszönhető, nem tudom, (valószínűleg együttes hatás) de köszönöm minden pillanatát. Az biztos, hogy nem rontott a helyzeten, hogy szállásom egy csodálatos, ismerősöm által vezetett csodalakban telt. (volt hogy nem is akartam kimozdulni az igazán stílusosan berendezett "french room-ból" s csak ittam és ittam az Angliában vásárolt porceláncsészékből a tejszínes teámat és bambultam az étkező sarkában, a kandalló mellett álló fotelból a kint hol vadul hol csendesen hullámzó csatornákat.) http://www.cherrycake.nl/en/rooms.html
NAGYON KÖSZÖNÖM!!!Csodás beszélgetéseket, nevetéseket és csendes pillanatokat kaptam, melyből táplálkozom még sokáig.
Sajtföldről hazatérve újra megkezdtem londoni 7köznapjaimat. Füllentenék, ha azt mondanám, könnyű. A kávézóban töltött órák bizony fizikailag fárasztóak. De én őszintén bevallom nektek, minden egyes percért hálás vagyok. Az biztos, hogy sokat segít a hozzáállás, s az a megmagyarázhatatlan erő, mely idehívott s tart itt minden egyes nap. Hogy meddig nem tudom, de nem is keresem rá a választ. Élvezem az életet. Felfedezem a lehetőségeket, élek is vele s boldog vagyok. Rengeteg tervem van, de türelmesen kivárom a sorom. Hihetetlen pillanat volt, (nekem) mikor pár héttel ezelőtt kezembe kaptam a kávézó kulcsát, a széf kódjait, mindent, ami az üzlet működéséhez szükséges. Spanyol főnöknőm a szemembe nézett és megköszönte kitartó, korrekt munkámat, s ezzel rám is ruházta a felelősséget. Mit jelent ez? Egyike vagyok annak a 4 embernek, akik vezetik az üzletet, tanítják, "irányítják" az embereket, rendelik a termékeket blablabla...s olyan fura, de zseniálisan jó érzés, mikor meglátnak hajnalban a kollégáim, az üzlet felé bandukolva "jaj de jó hogy te jössz" felkiáltással fogadnak. "Ha te vagy, akkor mindig nevetünk s gyorsan megy az idő s te mindig tudsz mindent." ... persze ez azért nem csak rám vonatkozik, de finoman melengette lelkem. Hazafelé csendesen bandukoltam. Ma holnap egy éve vagyok itt. Hiányzik az otthonom, a barátaim, ám ez a sokszínű város, ország egy ideje kárpótol minden fájó darabért. Szép lassan, lépésről lépésre közeledik felém, s válik ismerősből cimborává és cimborából igazi baráttá. Emlékszem arra a pillanatra, mikor remegő kezemmel, az előző este kiszótárazott szavakból próbáltam leadni életem rajzát a jelenlegi üzletemben...Csodás kontraszt. Szeretem az angol embereket is. Sokat járok közéjük, csak az első lépés tűnik nehéznek. Sokan azt gondolják, az angolok ridegek és távolság tartóak. Azok is, de bevallom egy picit én is ilyen vagyok...brrr....bizony. De a vasárnapi mise alkalmakkor nincs olyan nap, hogy ne ismerkednék meg újabb és újabb emberekkel. Már van olyan, akivel színházba járok, van akivel sportolni, van aki gitározni tanít s van akivel csak beszélgetek. S közben ismerkedem számomra oly távoli kultúrákkal. Japán, spanyol és olasz barátaim minden egyes nap új és új csodákat mutatnak. Tágul a világ, színesedik az elme s nyugszik a lélek belső tengere...s szerelmes vagyok. Hát nézzétek. Nem csodás?

 Alkalmanként nagyokat sétálunk kézen fogva a Temze partján, parkokban csücsülünk szendvicset morzsálva, megosztjuk érzéseinket, nevetünk, békésen szunnyadunk egymás mellett...

 Az angolom sajnos borzasztóan katasztrófális, de már az a része, hogy nem beszélek abszolút eltűnt, sőt...visszatért. Ágika újra a felszínen, néha nem lehet lelőni, köszönhető ez annak, hogy ráleltem olyan emberlelkekre, akik értik a nyelvemet.. ha értitek mire gondolok...s ez fantasztikus csoda. Nagyokat nevetünk, mert bizony sokszor az angol beszéd, számomra nagyon kínai, de segítenek. S napról napra, pillanatról pillanatra haladok előre. S ez az ami elégedettséggel tölt el, s visz előre előre. Ha megengeditek, most szeptemberig még folytatom a nyaralásom. S majd újult erővel jelentkezem. Erőt gyűjtök zseniális koncertekből, amiken csak ámulok s ámulok, s sírok és könnyezem, hogy ÉN itt  lehetek...brrr...ezek még mindig olyan nagy dolgok, s remélem, hiszem, hogy azok is maradnak. Mert valóban nem a nagy sziklák a fontosak...hanem az apró kicsiny kavicsok. Melyek szépen, pillantásról pillantásra formálódnak, alakulnak és válnak igaz kincsekké. 
Ölellek szeretettel Benneteket!

Boldog júliust!

Boldog, vidám, izgalmakkal, kalandokkal, csendes meghitt csodapillanatokkal teli hónapot kívánok Mindenkinek! Eltűntem, megvolt az oka. Most egy kicsit pihenek, egy hétre elhagyom pudingföldet, ha visszaérkeztem ígérem mindenről beszámolok. Addig is élvezzétek a napsugár gyógyító simogatását, a szellő csiklandozását s a hangok finom kacagását! Hiszen tudjátok...mindjárt itt a karácsony! S az élet valóban egy csoda.

"Némelyikünk meghal, némelyikünk él
Egy nap Isten majd megmondja: mér'
Nyisd meg a szíved és élvezd, mi az élet tálján
Aztán majd találkozunk a barátok fesztiválján."
/Bruce Cockburn/

Csendes mosoly

Gyermek vagyok. S időnként lázadok.
Nem elégszem meg a cseppekkel. Mindent azonnal akarok.
Nem értem meg, ha valami nem lehet az enyém.
Szeretni akarok. S akarom, hogy szeress.
Kitárom a karom s hiszem, hogy minden csak szép s jó lehet. Együtt. Veled.

Felnőttem. Már nem lázadok.
Cseppekből merítkezem.
Megértem, ha nem lehetsz az enyém.
Szeretlek. S hiszem, hogy szeretsz.
Fotelomban gubózva csendesen várom, hogy újra gyermek legyek. Veled.

Sinek

Kánikula van Londonban - vagy én asszimilálódtam teljesen pudingföldhöz - nem tudom, mindenesetre éjjelente a melegtől s orrom-szemem szűnni nem akaró folyásától nem nagyon tudom álomba szenderíteni elfáradt testemet. Betegnek lenni vakító napsütésben nem a legörömtelibb dolog, de majd elmúlik ez is.
Ma hazafelé bementem egy ideje állandóvá vált helyemre, a British Library-be. Teljesen véletlenül fedeztem fel, az épületet már többízben láttam a buszról, el is sétáltam előtte, de egyszer sem merészkedtem be a kapuin belülre. Úgy gondoltam, ez olyan nagyon britteknek való hely. Biztosan tele van diákokkal, öltönyös nagyemberekkel, tudósokkal s tudorokkal. Nagyon nagyot nem tévedtem, mert kapuját átlépve valóban ilyen s ehhez hasonló lelkeket találtam csendben a könyvek felett molyolva.
Lenyűgöző maga a hely. A kívülről abszolút átlagosnak, mitöbb semmitmondónak tűnő épület aulájában kedves őr fogad. A bejárattól jobbra nyitott könyv formájú padon csücsülve tervezhetjük meg az épület 6 szintjének feltérképezését. A könyvtár London, de valójában az Egyesült Királyság legnagyobb könyvtára. Polcain minden hazai és a lehető legtöbb külföldi könyv és folyóirat megtalálható. Bizony ám...vannak magyar polcok is! Az információs pultnál ülő, a helyhez talán túlságosan nem passzoló ám engem abszolút megnyerő színes rasztás hajú leányzó kedvesen felvilágosított a belépés feltételeiről. Nem kell hozzá semmi más, csak egy lakcímigazolás s a tagsági díj befizetése, s már mehet is az emberlánya a chipkártyás kapukon teremről teremre. Az épület belseje szenzációsan van kialakítva. Közepén a mozgólépcsőkkel egy vonalban a legfelső szintig egy üveg szekrényhez hasonló vitrin szerűség van elhelyezve, melyben több száz éves könyvek vannak elhelyezve. Belépés szigorúan csak belsős lényeknek. Hm...bejó is lenne itt porolgatni a könyveket...Hatalmasságával és meghitt fényt árasztó olvasólámpáival minden emelet békét és nyugalmat sugároz. Mindig is szerettem könyvtárba, könyvesboltokba, antikváriumokba járni. A helyiségekben uralkodó tiszteletet parancsoló csend, némely esetben halk moraj mindig is nyugalommal töltött el. Valahogy olyan, mintha a levegőben fogócskát játszanának a bölcsek gondolatai. Összezsugorodik az ember egy pillanatra, de mély örömet is érez, hogy részese lehet. Vannak könyvek, amiket csak és kizárólag újonnan szerzek be. Semmihez nem fogható varázsa van az új könyv illatának. Nekem az első mozdulatom, ha kinyitok egy könyvet, hogy megillatozom...viszont a legtöbb könyvem otthon antikváriumból volt. Órákat tudtam elidőzni egy-egy üzletben, belefeledkezve a könyvek lapozgatásába, a borítón belül található üzenetekbe. Vajon kinek a könyvét tartom a kezemben...vajon egy kiló kenyérért kellett nagymaminak a szeretett unokájától kapott könyvet beadnia az antikváriumba vagy szakítás után még a csukódó ajtón utánadobott s átslisszant könyv a szerelem fájdalmának enyhítése végett került a polcokra? Ezeket soha nem fogom megtudni, de izgalmas felfedezés, próbáljátok ki egyszer. S megsúgom, a Nyugati téren, az üzletközpont Starbucks felőli oldalával szemben található kis antikváriumban minőségi havilapokat (GEO, NG,) potom összegért lehet megvásárolni. A lakásom is inkább hasonlított olvasókuckóhoz, mint lakótérhez. Szeretem az olvasó helyiségekben ugyan több ponton elhelyezett ám kevés, meghitt fényt árasztó fénypontokat. Nos, ebbe a csendes kis fészekbe szoktam elvonulni mostanság, ha elkap az ihlet. Irogatok mindenfélét, s közben bambulom az emberlelkeket. Most bevallom, egy kissé feldúlt és zaklatott vagyok, de csupán azért, mert megint túl sokat gondolkoztam olyanon amin nem kellene. Egyszerűen tényleg nem tudom ép ésszel felfogni, hogy mikor lesz elég a nyavalygásból, a negatív gondolatokból, a bántásból, a fájdalom keresésből.

 Nem történt semmi, csupán a könyvtár melletti King's Cross & St. Pancras vonatállomáson tett sétám, amikor gondoltam megkeresem azt a nyomorult 9 és 3/4 beugrót, ahol a nevezetes Harry Potter elindult varázslatos útjára, de sajnos nem leltem rá. Valószínűleg azért mert sem a filmet nem láttam, sem a számot nem tudtam helyesen, ugyanis én a 8 és felet kerestem. Hát legalább valamire emlékeztem...itt az ideje elolvasnom ezt is, ha itt élek Poszter földön. :)
De Poszter ide, Potter oda, figyeltem az embereket ma, s úgy véltem felfedezni, hogy a magukból sugárzó öntudorosságtól nem látják az egyszerű apró szépségeket. Az embernek nevezett lény mióta gondolkozni tud annyira tökélyre fejlesztette az okosságát, hogy ott is problémát lát ahol nincs, s oda is ültet, ahol alapvetően nem teremne meg. Egyszerűen nem tudunk egyszerűen jól lenni. Olyan, mintha a boldogság valami betegség lenne, ami ellen gyorsan be kell szedni valami orvosságot, ha jelei mutatkozni látszódnak. Miért van az, hogy az állatok s növények - addig míg az ember bele nem avatkozik - mindenféle programok és különféle parancsok nélkül évezredek óta tudják mit és hogyan kell tenniük. S jééé. Ennyi idő után sem unják meg és nem lázadnak fel ellene. Ösztönből teszik amit a belsőjük diktál. Van egy felső erő, aminek engedelmeskednek, s nincs szükségük semmi másra...Titok ez? Nem hiszem. Miért van az, hogy a gólya minden évben visszatalál ugyanarra a helyre s ha nem találja fészkét újból és újból felépíti? Miért van az, hogy ha egy csepp esőt is kap a kis ibolya, akkor a szikes talajon is megél s nem hajtogatja, hogy jaj de szerencsétlen vagyok, hanem örül, hogy kapott egy csepp esőt is? Miért mindig a rossz oldalát nézzük mindennek? Miért miért? S ez nekem is szól. Hahaj naná! Ha visszagondolok mustármag életemre, akkor azok a pillanatok voltak a legkatartikusabbak, amik ösztönből, mindenfajta előre elgondolt tudománytól mentesek voltak. S tudjátok miért? Mert azokat egyetlen egy dolog mozgatta. A hit. Semmi más. S hiszem azt is, hogy nem hiába kaptuk ajándékba a gondolat művészetét, csak az a baj, hogy nem értjük a szerkezetét. Számtalan hasonlat eszembe jut, de mivel ma a pályaudvaron bambultam az induló és befutó vonatokat ezt tudom most felhozni. Annyira hasonló az emberi élet is a sínekhez. Futhat balra, keresztezheti egymást, jobbra kanyarodhat, völgybe le és hegynek fel. Láthat sok gyönyörűséget és rengeteg fájdalmat, felvehet vidám, daloló utasokat és finoman elereszthet s integethet vándorló lelkek után. Annyi minden benne van, csak üljetek fel egy vonatra egyszer s figyeljétek a fülkébe belépő embereket. Csodálatos. Rengeteg képi metafórát látok benne, de egy valami közös bennünk. Bárhova is vezet az utunk, kietlen pusztán át vagy madárcsicsergéstől zajos erdőn keresztül, utunknak van kezdete s vége s soha nem futunk egyedül. Odafentről kaptuk a testben lakozó lelket s odafentre is adjuk vissza.
Ezt kellene végre felfogni s nem fröcsögni, hanem az életet tisztelettel s alázattal az apró csodákat meglelve az odafent lakozó baráttal kézen fogva a sínen csendben együtt haladni. Annyira rövid ez a vonal. Mindenkinek megvan, a saját útvonala, pontosan megtervezetten, a számára szükséges megállókkal tarkítva. Csak az fut mellékvágányra, aki nem engedelmeskedik a vonatot irányító kalapos úriembernek...s nem tudhatjuk, mikor következik az utolsó megálló. De most csak az út a fontos, s az csakis rajtunk áll. Senki máson...Boldog vagyok. Vagy mondjuk úgy, hogy elégedett. Igen. Ez jobb szó. S annyira szeretném, ha ezt mások is így éreznék. Nem olyan félelmetes ez...ma nagyon sok vakvágányt láttam s elszomorodtam...

http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=R4uzATBA2Yw
(az elmúlás számomra eddig látott filmművészetileg legcsodálatosabban ábrázolt képsorai)

Phoeby alkot...

Miután - mint később kiderült - ráültem szerelmemre, a kis laptopomra s berepedt a monitora...miután kölcsön kaptam kedves munkatársamtól egy valószínűleg remekül szuperáló csodagépet, amit én egyetlen egyszer sem tudtam megszemlélni, mert odáig, hogy bekapcsoljam nem jutottam el, lévén, hogy a kezemben két részletben maradt az összekötő kábel...pedig tényleg nem csináltam semmit...úgy döntöttem egy időre száműzöm az elektromos dolgokat magam körül...
Egy hét után újra kedvenc munkahelyem szeretettel teli szív kapuja felé sétáltam reggel, mert ma ilyen kedvem volt - megsúgom, ölég sokszor van ilyen - s újból és újból rácsodálkoztam, mennyire szépséges helyre vezet minden nap az utam...gyönyörűséges volt ma is a hajnal-reggel. Nézzétek...

A Millenium hídon átsétálva felfedeztem egy kis templomot, ami valószínűleg a nagy székesegyház árnyékában el felejtődni látszik, ugyanis jelenleg zárva találtam kapuit, nem lakozik benne egyetlen egy lélek sem, hacsak nem az angyalok titkos gyűlésének a helyszíne... St. Nicolas Abbey. A kapun hatalmas lakatot s hátsó templomkertben égig érő színes fraktált találtam :). Mindenesetre bemerészkedtem a félig nyitva hagyott rozsdás vaskapun és ott fogyasztottam el reggelimet.
A hídról letérve oly sokszor elmentem a II. világháborúban hősi halált halt katonák emlékének állított szoborcsoport előtt, de egyszer sem figyeltem fel a táblán szereplő nevekre...rengeteg Smith, Harry és Robert pusztult el a csatákban...kis kávézóm állandóan csörömpöléstől és emberlelkekből áramló morajlástól hangos terébe belépve Laura, a katalán leányzó hatalmas ölelése fogadott: "Phoebyyyyyyyyyyyyy úgy hiányoztál"! Jó is ez...

S képzeljétek. A supervigyorkodás hozadéka....Ma hazahoztam a munkát. :) Phoeby alkot. No jó nem a legjobb munkám, de a lehetőségekhez és a rendelkezésemre álló eszközök alapján 3 óra alatt erre futotta s egy ideig brit barátaim kávézónkba betérve ezt fogják olvasgatni...(ezek az izék az üzletben elhelyezett buci kosarakban található csodás termékeket hivatottak reklámozni) legyen nagyon boldog hónapotok!
http://www.youtube.com/watch?v=uvMoz8PaMHs

Boldog júniust!

Felhőn ült egy angyal.
Repülő jött, lepottyant.
Itt fekszik mellettem.
Szeret.
Ápolom.
Engedi.
Szeretem.
Szárnya gyógyul.
Lassan mennie kell.
Engedem.

Kagyló s kőgyűjteményem egyre csak növekszik...

Olyan kis drágák vagytok. Köszönöm jól vagyok, nem ettem spanyol uborkát :), s már nincs is lázam és egy kedves barátnak köszönhetően míg nem sikerül vennem fényképezőgépet tudok most már kattintgatni ismét. Hosszú 7vége volt pudingföldön. Az angolok oldalakon keresztül tudnak cikkezni arról, hogy az összes bankholiday hétfőjén borzasztóan, mitőbb katasztrófálisan rossz az idő ország szerte. Az igaz, hogy nem kellett pólóra vetkőznünk, de az időjárás sem tudta kedvünket szegni, csupán módosítani úti járművünket hétfőn, amikor is a kedves emberekből álló csapat a korai óra ellenére pontosan gyűlt össze a Waterloo pályaudvarnál s megkezdte kalandos kirándulását a déli parton található Poole városka felé. Poole kis dél-angliai tengerparti település, Dorset megyében. A közel 130ezer főnek lakóhelyet és életet adó város fő megélhetési forrása a 12. században a gyapjú kereskedelem volt melynek hatására későbbiekben a legnagyobb importőre is lett Észak-Amerikának. A II. világháborúban Poole az egyik legfontosabb kikötője volt a Normandiai partra szállásnak. Napjainkban mindinkább tavasztól késő őszig turisták százai koptatják meredek utcáit, lankás partszakaszait nap, mint nap. A települést több kisebb szigetként elkülönülő földnyelv veszi körül. Ilyen, az általunk is felfedezett Sandbanks, ahol állítólag a világ 4. leggazdagabb, vagy szebben mondva tehetősebb villái találhatóak. Hááát...egy kisebb sétát mi is tettünk a szemerkélő esőben a számomra Monaco kanyargós utcáihoz hasonlított település részen. Valóban mesés villákat, kerteket, a hátsó "udvar"-ban parkoló jachtokat és kisebb fajta hajó csodákat bambulva el-el kalandozott a fantáziám. A teringettét...azért tudnak élni ezek az angolok...:) A nap legmókásabb része az volt, amikor a partra leérve megvettük jegyünket a szemközti szigetre, ahova az autókat, buszokat és embereket is szállító ferry (komp) vitt át minket. Kérdésemre az érdes kezű hajós kapitány, vagyis mennyi az idő, míg átérünk, válasza csupán ennyi volt, 4 perc hölgyem. Hm...gondoltam félre értettem, de aztán mikor a kikötő mögül előbukkant a kb. két karcsapásnyira lévő szigetecske, akkor nagyot nevettünk. Mert bizony a hajó orra szinte átért a túl partra. De hát ha másként nem lehet átmenni? Mindenesetre nem lehet stresszes munka napjában kb. 50-szer megtenni oda-vissza az utat. A kompnak nem volt motorja, vagy legalábbis nem indították be. Egy vastag lánc húzta át az egyik oldalról a másikra. :))) A szigetre átérve tettünk egy jó nagy sétát a tengerparton. Mesés volt.

Szemerkélő esőben, szélfúvásban a tiszta homokos tengerparton kagylókat és köveket gyűjtve kis csapatunk el el maradozva egymástól, ki egyedül gondolataiba mélyedve, ki a másikat nevetéssel szórakoztatva bandukolt a távoli kiszemelt sziklák felé. Sétánk során találkoztunk gumicsizmás, kacagástól hangos tábortűz mellett beszélgető fiatal csapattal, egymás kezét fogó idős házaspárral, s kutyájukat sétáltató helyi lakosokkal. Leírhatatlanul békés és csodás nap volt. A partról letérve bebuszoztunk Lilliput falucskába is, ahol a helyi hotelen és egy kedves kis boltocskán s a lankás domboldalon legelő állatokon kívül nem nagyon találtunk mást.

Poole-ba visszatérve a vonatindulása előtt még volt időm betérni s gyorsan feltérképezni a helyi charity bolt kínálatát. :) Három zenei koronggal a táskámban és három bözsi fonttal szegényebben, ám a vásárlás és "na már megint mit találtam" örömével a kis lelkemben tértem ki a boltból. Sétáltunk még a kis városka főutcáján, ismételten rácsodálkoztam, hogy mennyire tudnak pihenni, és örülni a mindennapi apró pillanatoknak angol barátaim.


Köszönöm ezt a napot, kezdeti lelkesedésem a mai napig töretlen, hálás vagyok minden egyes percért amit ezen a szigeten tölthetek!

 http://www.youtube.com/watch?v=w6cgOV9KjW8&feature=related

















 S milyen jó itthon is emlékezni s halkan mosolyogva örülni...van egy szokásom (egy a sok közül :) ) mindig hozok egy követ onnan, ahol jártam. Ha hazajövök, majd ipari hulladék és kőtörmelék címen kell egy bőröndöt hazaszállítanom, de olyan jó...most nézzétek, nem csodásak?

"What is REAL?..."

The Velveteen Rabbit. Egy mese, mely egyszerű tisztaságával többet mond bármilyen színes történetnél. Még a tavalyi évben tett angliai kiruccanásom alatt leltem rá Camden egyik használt könyveket áruló kis boltjában. Emlékszem alig vártam, hogy hazaérjek, s szótárat elővéve el kezdjem fordítani. S arra is emlékszem, amikor indulásom előtt álltam kis otthonom könyvespolca előtt s törtem agyam, vajon melyik könyvemet vigyem magammal, jobbára vagy mindet vagy egyiket sem, valamiért ő is velem utazott a ködös albionba. Az elmúlt két napban forró testem izzadságtól gyöngyözve vergődött az ágyban, no nem éppen azért mert hűha de jól, mindinkább hulla, de jól éreztem magam, ugyanis benyaltam valami vírust, s lázam az egeket verdeste. Jobbára csak aludtam bár ma már kimerészkedtem a nappaliba is, s jól bebugyolálva, tea, finom keksz s kedves gondoskodás mellett megnéztem a fent említett mese alapján készült filmet is. Margary Williams 1881-ben Angliában látta meg a napvilágot, majd 9 éves korában Amerikába költözve 1922-ben publikálta a tudomásom szerint magyarul még nem jelentetett meg The Velveteen Rabbit c. meséjét. Olvassátok el, pár pillanat az egész. ( (http://digital.library.upenn.edu/women/williams/rabbit/rabbit.html)
Én jól megkönnyeztem, s minden túlzott belemagyaráz nélkül valóban egy egyszerű mese. De pont ettől különleges. Bennem kérdéseket indított s válaszokat szült. Hisz nem ilyen egyszerűen működik körülöttünk is minden? Egymás játszótársai vagyunk. Hol ölelgetjük s hol elfeledve a doboz alján várjuk egymást. De az, hogy szívünkben ki válik igazán valóssá, az a mese végén egyértelműen kiderül...

"What is REAL?" asked the Rabbit one day.
"Real isn't how you are made," said the Skin Horse. "It's a thing that happens to you. When a child loves you for a long, long time, not just to play with, but REALLY loves you, then you become Real."
 "Does it hurt?" asked the Rabbit.
 "Sometimes," said the Skin Horse, for he was always truthful. "When you are Real you don't mind being hurt."
 "Does it happen all at once, like being wound up," he asked, "or bit by bit?"
"It doesn't happen all at once," said the Skin Horse. "You become. It takes a long time. That's why it doesn't happen often to people who break easily, or have sharp edges, or who have to be carefully kept. Generally, by the time you are Real, most of your hair has been loved off, and your eyes drop out and you get loose in the joints and very shabby. But these things don't matter at all, because once you are Real you can't be ugly, except to people who don't understand."

Annyira mókás, mert most, hogy az ágyhoz voltam kötve volt, hogy órákig bambultam ki a fejemből az időjárást kémlelve. Emlékszem mikor indultam ki, barátaim mondták nekem, hogy a lehető legjobb helyre mész, ez a te ideális helyed, ismételték ezt lévén, hogy sokszor s sokat mondtam, hogy nekem az ősz, a tél a kedvenc évszakom. A karácsonyról ne is beszéljünk. Már most izgatott vagyok, igazán már január 1-jén az vagyok, hisz mindjárt itt van, nem de bár? :)
Kimondhatatlanul szeretem az esőt. Annál békésebb s bensőségesebb hangulat nincs, mikor szobád kényelmes karosszékében, egy forró tea mellett, gyertyafény és finom illatok közepette hallgatod a kinti esőcseppek halk muzsikáját. Sokszor tártam szélesre csepeli otthonom erkélyajtaját és bambultam a gyorsan változó sötét felhőket, mely a vihar előszelét hírdették. A szél bele-belekapott függönyömbe, s mikor rázendített az eső, gyorsan becsuktam az ajtót s már a fotelból hallgattam mosolyogva a hangversenyt. Idebent lenni jó. Odakint tán félős. De a kettő egymás nélkül nem létezik, s az élet így csodás...
Pompás, gondoltam, mikor első hónapom után megállapítottam, hogy nem is esik az eső. Rendben. Végül is augusztust írtunk, gondoltam akkor. De én őszintén bevallom nektek, néha rácsodálkozom, hogy esik. Az elmúlt két napban talán többet esett, mint korábban, élveztem is nagyon. De itt olyan nagyon más. Egyszer csak jön,  szemerkél, vagy rázendít, de 10 perc múlva már hét ágra süt a nap. A kávézóban mindig akkor tűnik fel, hogy jaj elborult, mikor hirtelen népes embercsapat ront be lázasan követelve a forró kakaót és cappuccinot. Szeretem őket. Nagyon.
Szégyen, nem szégyen, nekem még nincs esernyőm idekint. Mondjuk az igaz, hogy otthon sem volt, mert folyton elhagytam, meg kifordult, meg halálra sebeztem magam vele, így jobbnak véltem egy kapucnis kabáttal elintézni a dolgokat. Viszont egy ideje szemezek egy bolttal. Minden nap elmegyek előtte, vagy a buszról nézek be kíváncsian, vagy gyalogosan bambulom kirakatát. Már többször elhatároztam, hogy bemegyek, de mindig visszatartott a boltban álldogáló, gondosan kivasalt ingben, finom, tudatos mozdulattal sertepertélő úriember látványa. Ajaj...ő valószínűleg nem úgy beszéli az angolt, mint én..no de, milyen boltról is van szó? Bizony ám. Egy esernyőboltról. James Smith & Son Umbrellas, est since 1830. (http://www.james-smith.co.uk/) Huhh...a kirakatban színesebbnél színesebb formájú, alakú csodálatosabbnál csodálatosabb esernyők kéretik magukat. Hetente átrendezik, mindig az alkalomhoz, időjáráshoz megfelelő színekkel, formákkal ellátva. A múlt héten több percig álltam a kirakatnál, bambultam, néztem a kutyafejet ábrázoló kézzel kidolgozott fanyelet, mikor az ablaküvegben egyszer csak megpillantottam AZ úriembert. De nem belülről nézett rám kedvesen, hanem a tükörkép szerint pontosan mellőlem. Egy pillanatra megdermedtem, s nem mertem jobbra nézni, de hát felpillantottam még egyszer és még mindig kitartóan nézett rám. Bátorság Ágika!!! Oldalra pillantottam, s tudjátok, olyan esetlenül, mosolyogva, szemetfelhúzva megrántottam a vállam s elejtettem egy sóhajt. Hümmmm. (ebben a hümmben benne volt, hogy szépek az esernyők, de csodás az időjárás és gyönyörű a napunk és kedves vagy te idegen) S azzal a lendülettel vissza is fordultam a kirakat felé, s bámultam tovább erősen az esernyőket, hátha egyik másik táncra perdül, vagy kinyílik magától és káosz lesz bent az üzletben és akkor eltűnik mellőlem ez a kedves idegen, mert azt tudtam, hogy csak úgy nem iszolhatok el, de hát mit mondjak neki. Szólaljon már meg!!!!!!!!!!!!! Hát megszólalt. Úgy ám. Olyan nagyon brittül. "Miért nem jön be az üzletbe hölgyem? Számos esernyő van, amik bizonyosan elnyerik a tetszését és tud hazavinni ajándékba is, ha szeretne? Hazavinni? kérdezem halkan. Miből gondolja, hogy hazamegyek. Oh, már megbocsásson, bevallom ismerős valahonnan, lehet már járt nálam, de azt hittem csak látogatóba érkezett Londonba, s gondoltam, szeretne vásárolni egy szép esernyőt emlékbe. S mit gondol honnan jöttem? - kérdezem. Azt gondoltam francia hölgyem, de most, hogy beszélgetünk elbizonytalanodtam. Mosolygok. Bizony nem ő az első, aki franciának gondol...mókás fintora az életnek. A kedvenc városom, s terveim is vannak vele...de egyenlőre pudingföldön vagyok. S milyen udvarias. Elbizonytalanodtam...egyem a szívét. Nem akarta mondani, hogy borzalmas magyar akcentusommal egyből megértette, hogy nem francia úrhölgy vagyok, aki nyáreleji körutazást intéz a közeli országokban, hanem mindinkább ugyan az ő esernyőiért nagyon is rajongó, de egyszerű kelet-európai leányzó. Mókás. A nagy angoltudásommal kedvesen közöltem vele, hogy nem vagyok csigaevő, de gondolkozom, hogy vásároljak egy pár igazán szép esernyőt, ezzel is majd ha tényleg hazamegyek, akkor valóban stílusos emlékkel térjek haza, addig pedig pompásan dekorálnám ki vele az angol lakásokra oly jellemző bejárati lépcsőfeljáró ki nem használt, tágas felső részét. Ránéztem az órámra, s bizony sietnem kellett, hogy el ne késsek a munkahelyemről, így bájos összemosolygással megígértem, hogy hamarosan visszatérek. Ő pedig biztosított gentleman módra, hogy várni fog. Hm...nem is olyan rossz ötlet ez az esernyő dekorálás. Csak ne lennének ilyen nagyon drágák...de fogok venni. Hamarosan...addig pedig élvezem az itteni időjárást. Hihetetlenül csodás. Egyik nap bent beszélgettük a többiekkel. A pult mögül néztük, hogy változik az égbolt s a székesegyház árnyéka hogy sötétül s világosodik, ahogy jön egy egy felhő. Olyan aprónak s picinynek éreztem magam. De közben pedig nagyon boldognak is. Hogy részese is lehetek minden egyes nap. Szeretem az eső illatát. Csodálatosabbnál csodálatosabb virágok, zöldek vesznek körül. S nem csak tavasszal, hanem még télen is fura mód zöld itt minden. Nem tudok sajnos most minőségi képeket készíteni, mert legutóbbi magyarországi látogatásom során lába kélt a fényképezőmnek. Most gyűjtök egy újra. Remélem hamarosan meglesz, s akkor megint élhetek a szenvedélyemnek.

Addig pedig a szememmel s a lelkemmel fényképezek. Valójában amit egy fotón látok, az csak a kéreg...a többi rajtam múlik. Sokszor gondolom úgy, sokkal szebbnek látom a valóságot, mint az valójában...de addig vagyok békében, míg ez így van, nem igaz? :)

http://www.youtube.com/watch?v=M_m054tLKvs

A lövészárok túloldaláról a távoli szabadság szelét süvítik a töltények...

Már régóta el szerettem volna látogatni az Imperial War Museum-ba, ahol a brit birodalom által is képviselt 20. századi háborús események részleteibe tudunk bepillantást nyerni. Az angolok nagyon büszkék történelmükre. Ha betévedtek egy könyvesboltba a polcok 50 %-án történelmi hősnőkről, hősökről szóló életrajzi regényeket, háborús beszámolókat és kalandos elbeszéléseket találhattok. Ember legyen a talpán aki kiigazodik rajta kit miért és kiért öltek meg azok a gazz Tudorok, ám bevallom őszintén engem mindig is érdekelt a történelem s azt hiszem a legmegfelelőbb emberrel sikerült ma a délután nagy részét eme múzeum falain belül tölteni. Az 5 emeletes múzeum nagycsarnokában első és második világháborús tankok, repülőgépek, aknavetők és lőszerszámok közepébe csöppentünk. Bevallom, ha agyonüttök se tudom visszasorolni nektek milyen nevű csoda emberölésre kifejlesztett masinákat láthattam. Őszintén súgom nektek, csak ámultam s bámultam. Mennyi okos és értelmes ember dolgozhatott ezeken a szerkezeten s mindezt miért??? Hogy elpusztsák vele embertársaikat. Az aulában kiállított hatalmas V2 rakéta mellett nagyon aprónak s sebezhetőnek, a Fat Boy nevezetű, a Hirosimara ledobott atombomba makettje mellett pedig mindinkább tehetetlennek éreztem magam. Ennyi? Vadászrepülők és tengeralattjárók tucatjai szemléltették hűen a háborús élet minden bizonnyal csak gyermekek számára kalandos perceit. Az alagsorba továbbmenve egy valóban élethűre sikeredett második világháborús lövészárokban találtuk magunkat. Teljes sötétségben az angolok profizmusához méltan valódi szagokkal, hőmérséklettel és hangokkal. Az egyik bunkerben egy rémisztően élőnek tűnő katona várta a morzejeleket, kintről töltények süvítése és bombariadó elfojtott morajlása hallatszott. S az a szag...gyorsra vettük lépteinket. A következő emeleten háborús otthonokat találtunk. Kedves leányszoba, korábban élettel s húsklopfolástól hangos konyha, a nappali üresen billegő karosszéke mögött pattogó kandalló tűz, rádióból előkúszó lágy jazz muzsika, esti újságlapozás  és szőnyegen játszó halk motoszkálás hangja helyett súlyos csend. Az előszoba sarkában vastag rácsfedéllel ellátott rekesz. Miért? - kérdem. Ha omlik a ház, ez alá még be lehet bújni gyorsan, hátha megvéd a törmeléktől. - jött a válasz. S ez mellett kellett minden reggel bekötni a cipőt???Pincelejáró és kis útikészletek a gyors távozásra felkészülve. Korabeli újságok, plakátok. Az egyik vitrinben magyarul írt képeslap. "Itt minden rendben. Várakozunk. Csak remélni tudom, hogy ebben a hidegben a gyerek nem fáznak meg...egy levél Nyugat-Magyarországra, Sárvárra címezve. A 3. emeletre felérve SS tisztek és Hitler hatalmas mogorva képe néz velem farkasszemet. A terembe belépve a teljes Auswitz-i tábor makettjét találom. Vitrinben  cipők, ruhák, szemüvegek. Sokkoló. S mindez csak egy kicsiny töredéke annak amit vélni gondolunk. Olvassuk a feliratokat, hallgatjuk a korabeli rádióadásokat. S próbáljuk, csak nagyon próbáljuk elképzelni, vajon milyen lehetett akkoriban. Amit megállapítunk, hogy szinte minden  fotón mosolygó arcokkal találkozunk. Háborúba induló, alatt és onnan jövő arcokkal egységesen. Hogy volt ennyi erejük? Fantasztikus. S vajon mit érezhetett a szív? A lélek ott belül. Amikor az eddig csupán kacsa és liba nyakát folytogató katona szembe találja magát egy másik lélekkel? S csak azért, mert más színű egyenruhát visel lőnie kell. Ezt mi nem tudjuk hitelesen elképzelni soha. Nem is szeretném, súgom halkan. Emlékszem nagypapám örökké vidáman mosolygó szemére. Megjárta az akkori Oroszországot és hazaszökött a hadifogsából. Barátjával indult el s egyedül tért haza. Emlékszem nagymamám sokat s lelkesen mesélte, hogy a bombázások idején földbe ásott bunkerekben húzták meg magukat. A magukkal hozott élelem mindössze krumpli, néhány szem gyümölcs és kenyér volt. Mami így mesélte: "lányom, tudtam, hogy át kell futnom a szemközti oldalra, mert ott várt ránk a bunker. Éjszaka volt. De a repülőgépekről ledobott világító rakéták süvöltve szálltak el mellettem. Mellemhez szorítva fogtam az akkor párhónapos nagybátyádat, becsuktam a szemem, elmormoltam egy imát s rohantam ahogy bírtam. " Mami a második világháborúban vesztette el egyetlen testvérét, az akkor huszonéves sihedert. Az orosz fogságban mindösszesen csak csalánlevest felszolgáló katonának megemlítette, hogy nem lehetne e esetleg szépen kérve valami tartalmasabb fogást is feltálalniuk, mert éhen halnak lassan a barakokban. Erre a katona válasza csupán ennyi volt. Karonfogta, kiállította a terem közepére és ez jár annak aki meg mer szólalni mondattal s egy puskalövéssel a Mennyországba repítette. Persze most már érthető honnan örököltem nagyszámat, de semmiféleképpen sem említhető mókás családi storynak. A folyosókon sétálva a kegyetlenség, az emberi erőszak ép ésszel fel nem fogható szele csapott meg. S úgy, hogy beszélünk mindösszesen 60-80 évvel ezelőtti eseményekről....
Akit érdekel a haditechnika s történelmileg is szeretne részletes képet kapni az eseményekről feltétlen menjen el ebbe a múzeumba is. A korhű bábuk, hangok és illatok között egy pillanatra felsejlik a múlt. A fejhallgatón a tengeralattjárókon morajló mély víztömeg zaját hallgatva csak annyi jutott eszembe. Most ebben a pillanatban is valaki meghal. Fentről hívva vagy esetleg lentről küldve...
A sárga rózsákkal teli kertbe kilépve  lágy napsütés melengette arcom, kacagó levendulák az örömteli élet dallamát zengték felém. Nem szeretem az erőszakot, minden kicsiny borsától távolodom, de ezt ma látnom kellett.

Jelenlét

Elmúlt 9 hónapja, hogy itt vagyok. Hm...mosolyt csalt orcámra. A minap visszaolvasgattam írásaimat, azon túl, hogy rácsodálkoztam, néha milyen okos gondolataim vannak őszinte melegség járta át a kis lelkem. Úgy hiszem nincs okom a panaszra. Kicsit kacskaringósan, de szépen araszolok előre az úton, s közben egyre jobban látom s érzem a körülöttem zajló világ ezer és ezer apró csodáit. De megsúgok nektek valamit. Egy apró dolgot. Bármilyen erősek és határozottak is vagytok,  tarthatnak balról s oldalról is erős karók, mint a lédús s édes termésétől rogyadozó szőlőtőkét, s mindezt egy pillanat alatt eltiporhatja a hirtelen jött jégeső vagy továbbédesítheti a déli napsütés, egy valami nélkül nem megy. Az pedig a humor. Az utóbbi időben viszonylag sokan fordultok hozzám - jól esik ám :) - szeretnétek ti is elindulni, nekiindulni. A blogomat olvasva bátrak s erősek lesztek, de mégis hogy kell ezt valójában csinálni...hát kedvesek. Először is lehet, hogy nem kell elindulni...nem feltétlen ez az opció van, s bevallom nem is tudok nektek okos tanáccsal szolgálni. Az én lábam is remeg ám sokszor...De a lényeg, hogy vegyetek egy jó kényelmes cipőt és kössétek is meg, itt Londonban mérföldeket lehet gyalogolni hogy észre sem veszitek, szóval jó ha van jó kis puha lábbeli. Főleg, ha úgy döntötök, hogy egy fáradt nap után végigtomboljátok a We Will Rock You-t egy pénteki napon, no ahhoz is kell jó kis lábbeli...nekünk volt, élveztük is nagyon! Én mindinkább látni vélem, hogy nekem most itt a helyem, azt is tudom, hogy hamarosan máshova visz az utam.
Minden esetre az tény, minden egyes lépésem áldott és valóban angyalok vigyázzák lépteim. S az utóbbi időben kissé elfáradtam. Fizikailag. Ez az én hibám, tudom, a valóban pozitív élmények mellett nem adok teret a bizony sokszor nagyon is kemény fizikai munka okozta bódult fáradtságnak. De minek, mikor másnap felébredek s mosolyogva pattanok ki az ágyból, mert megint vár egy csodanap. De az is igaz, hogy ehhez ÉN kevés vagyok egyedül. Angyalok nélkül nem megy. Egy apró példa, hogy el tudjatok igazodni kusza agyam térképén. Aki ismer egy kicsit is közelebbről, tudja hogy kevés dolog amire háklis vagyok magammal kapcsolatban, nem vagyok egy cuki muci mai maca frissen belőtt hajjal s sminkkel, de a kezemre s a lábamra allergiás vagyok. Hm..most hadi titok felfedése következik. :) A kezem a kávézóban történő állandó vízzel való szoros kontaktus kapcsán s a bárban található nagyon is - számomra - veszélyes elemek kapcsán égési sérülésektől, kék zöld foltoktól és minden féle csupa színes sebektől tarkállik. Jelenleg. A lábamról pedig ne is beszéljünk, az állandó állástól s rohangálástól teljesen visszamentem a két éves szintemre, mikor is azért kellett eltávolítani a küszöböt minden szoba ajtajából, mert kis Ágika nem bírta átlépni s folyton orra bukott. (jelentem az orrom is azért lett ilyen nagy...) No de tegnap angol módra fetrengek az egyik park füvén. Olvasgatok, élvezem a napsütést. Pihenek. Tudjátok, amikor nem gondolsz semmire. Nekem az egy igazi kihívás. Erre hirtelen akkorát ugrok, hogy a közeli fa oldalára tapadva találom magam, mert egy kedves fiatalember, körülbelül akkora fényképező géppel, mint a fél felsőtestem a lábamhoz közelítve nagyon udvariasan megszólít: "Hölgyem, készíthetek a lábáról egy fotót?" Szende mosoly és pirulás és huhaaaa jól értettem hangzik felőlem. "A mimről??????????? Arról a megviselt ronda lábamról?" Rám néz. (komolyan elszégyelltem magam egy pillanatra, idióta kislánynak éreztem magam, aki rosszul felelt a szerelmetes tanárának óráján) "Hogy mondhat ilyet? Én még ilyen szép lábat soha nem láttam. Gondolja azért szeretném lefotózni." Ohhhh és haaaa részemről. Már azért mosolygok. S persze olyan nagyon nőcisen már "beültem" hát ha gondolja. No persze még eljátszottunk egymással, mert nem vagyok én ehhez hozzászokva, hogy csak úgy vadidegenek a lábamat fotózzák, s persze mindenáron meg akartam tudni minek kell nekije, ő meg nem akarta elárulni, "csak" volt a válasza. Aztán csak elkészült a kép, s én is megtudtam mihez kell neki, de nem hagyhattam szó nélkül. Mikor elköszöntünk a szemébe nézve csak annyit mondtam. Nem tudom ez most csak egy Ágis álom volt e, de az biztos, hogy rég szórakoztam ilyen jól, s az is bizonyos, hogy az angyalok küldték ma Önt ide, hogy az én buta agyamat egy kicsit helyrerakja. Kacsintott egyet s már tovább is állt. Hm...szeretem ezeket a pillanatokat. Ettől csodálatos az élet nem?
No de visszatérve a 9 hónapomra. Hogy költői legyek, ez egy pocakban eltöltött kis élet rejtekhelyének végét jelenti, nem de bár? Ki kell bújni abba a bizonyos ijesztően hangos ám nem várt izgalmakkal teli nagy világosságba. Valami hasonló érzésem volt mostanában nekem is. Erről egy másik fórumon bővebben írok hamarosan, s arról is, hogy mennyire de mennyire fontos, s mennyire benne van minden rezdülésünkben és apró gondolatunkban, hogy honnan jöttünk, milyen hatások értek már akkor, amikor még azt sem fogtuk fel, hogy élünk. Bevallom egyre jobban rácsodálkozom az élet csodájára. Arra a piciny lényre, amiből azzá leszünk, amik most vagyunk. S a másik oldal hihetlen nagy felelősségére. S mindezt úgy merem mondani, hogy nem vagyok édesanya, mindinkább gyermek.
S magam sem tudom, s nem is keresem már a válaszokat, hogy mi miért történt s történik az életemben, de egy valamit szeretnék megsúgni nektek. S nem azért mert guru vagy tudós lennék. Hanem azért mert fájdalmakkal teli harcokat, lemondásokkal s mély belső sebekkel járó utakat kellett s kell még bejárnom a kapcsolataimban, legyen az szülő gyermek, barát cimbora vagy szerelmes szerető. Egyetlen egy dolog csupán fontos. A jelenlét. Az, hogy annak milyen színű s mérsékletű hőfoka van, azt ten magad szabályozod. De jelenlét nélkül rideggé válik minden kapcsolat. Egy gyermek is csak addig sír, míg valaki be nem jön hozzá a szobába. Nem kell beszélni, nem kell tenni semmit, csak jelen lenni.
S az hogy, mi válik abból a gyermekből, aki belőlünk fogadt, csak mi vagyunk felelősek. Ezt hiszem s vallom. Fogalmam sincs mit hogyan kell csinálni, de bevallom ezen része miatt nem aggódom. Van egy magasabb erő, ami hiszem, hogy vezeti majd utam, a jelenlét csak a dolgunk. Semmi más. Én minden egyes percért hálás vagyok, mit a szüleimtől, a barátaimtól, a körülöttem lévő emberektől kaptam s kapok nap mint nap. Több, mint elég. Plenty. Minden nap megtanulok egy újabb kifejezést, s erről írok az angoltanáromnak egy kisebb regényt. Ma erről beszélgettünk. S arról, hogy semmi nem fogható egy gyermek tisztaságához. S arról a felelősségről, ami nap mint nap rajtunk is áll. Tudom, nem lehet a világ fájdalmát magunkra venni, s bevallom nem is szeretném, de a körülöttünk élőkére figyeljünk. Tele van a világ sérült emberekkel. Legalább mi ne tegyük még silányabbá. Hit, figyelem s derű. Ezt küldöm nektek őszinte szeretettel. (igen, ez a manólány én vagyok...miből lesz a cserebogár. Itt még nagyon tisztán, mocsoktól és szennytől mentesen)

Mozdulatban

Egyre kevesebbet beszélek...:) ez annak aki ismer vagy ismerni vél biztosan mosolyt csal az orcájára. Amióta itt vagyok kezdetben a nyelv hiánya miatt s az ismeretlennel való ismerkedés okozta figyelő állásmód élesbe helyezése miatt halkultam. De bevallom, ez azóta is folyamatosan jelen van az életemben. Mondjuk az is igaz, hogy régebben sem voltam összességében olyan nagy beszélős. Olykor olykor, ha nagy ritkán összefutottam valakivel a hirtelen jött társaság és a magány okozta űr gyors feltöltése végett ömlött a szó számból. Talán ez így is van rendjén.

Jó csendben lenni, s csak figyelni. Szeretem a mozdulatokat. Egy-egy érintésnek története van, mely sokáig kisér az utamon. Számomra nagyobb jelentősége van annak, hogy hogy nyúl hozzám valaki mint hogy mit mond. Összevissza beszélünk, próbálunk okoskodni s a legjobb formánkat adni, aztán meg ha bosszúsak vagyunk jól megmondani a másiknak, hogy aztán odasomfordálva bocsánatot kérjünk s minden menjen körbe körbe. De az, hogy valaki hogy fogja meg a kezedet vagy egyszerűen hogy néz rád, azt semmi nem tudja felülmúlni. A tekintettel, egy mozdulattal mindent el lehet mondani. Ezért is szeretem a táncot, különösen a balettot. Az emberi test hihetetlen csoda, s mindenre képes. A művészet ezernyi ága mindenki számára azt a kaput nyitja meg, amivel képes kifejezni s befogadni a számára fontos pillanatokat. Nekem leginkább a mozdulat és a dallam, zene együttes hatása tudta eddig leginkább megközelíteni azt az összekuszált fraktált, amit belül ápolgatok. Szavak csak szavak.

Most se tudom értelmesen leirni mit szeretnék.

Finom mozdulatok. A bőr érzékeny tapintása. Illata. Súlya. A test halk belső ritmusa az élet leheletét fújja felém. Ha itt lennél, csak annyit kérnék búj hozzám, ölelj. S ha hirtelen magányomba vágynék vissza engedd, hogy hátatfordítsak. Ne félj. A lábam soha nem húzom el. Szükségem van, hogy melegen tartsd.

Better than a Hallelujah

Magyarázat nélkül. A tegnapi est különlegesen tiszta s őszinte gondolatai. Ahogy mi éreztük, kértük, könnyeztük s suttogva imádkoztuk. S ahogy mindezt Rebecca dallamá formálta...csendet szül. Bennem.

God loves the sinner's cry
With heart felt tears in the dead of night
Better than a Hallelujah sometimes

Go loves the outcast's cry
The emptiness in the last goodbye
Better than a Hallelujah sometimes


The women on her journey home
The broken man that nobody knows
Are better than a Hallelujah sometimes
 
The women praying to find a job
The little boy working round the clock
Are better than a Hallelujah sometimes
 
The secret pain from the endless tests
The sleepless nights where there's no rest
Are better than a Hallelujah sometimes
 
The weary one with bills to meet
The sickness with no cure to seek
Are better than a Hallelujah
 
The quiet guy hoping to change career
The lonely girl fighting off her fears
Are better than a Hallelujah
 
A Father's prayer for his only son
God He loves hte helpless ones
Better than a Hallelujah sometimes
 
/by Rebecca Chan/
 
http://www.youtube.com/watch?v=Rm5kx3xqmg0

Reggelek

Valami csodálatosan finom harmóniája van a hajnaloknak. Bevallom, a kedvenc napszakom, ha szabad ilyet mondani. Bár szeretem a naplemente szomorúan halk szineit, a déli perzselő napsütés ordító kiabálását és a délutáni fülledt tömeg hazafelé való vánszorgását is. Olvastam egy könyvben, hogy tudósok megfigyelték, hogy a reggeli dugó sokkal gyorsabban mozog, mint a délutáni, s ebből arra a következtetésre jutottak, hogy az emberek jobban szeretnek elmenni otthonról, mint hazasietni. Hm...ezt így szerintem nem lehet egyértelműen ráhúzni, lehet csak elfáradtak a napi iga után s csigaként vánszorognak haza a lelkek, mondjuk én mindig örömmel mentem a péntek délutánokat kivéve hazafelé kis otthonbarlangomba. Azokat nem szerettem hosszú hosszú ideig, de most már megbékéltem velük is, főleg hogy általában dolgozom 7végén, így olyan nagy jelentőséggel nem bírnak. :) Viszont a hajnaloknak valóban varázsuk van. Reggel, ahogy elindultam hajnali futásomra - mert hogy egy ideje ezt mívelem, áááá agypattanást kaptam, hogy közeledvén ama bizonyos prímszámű x-hez van még pár hónapom, s eltunyult testemet fénybe ötvözöm. Majd meglátjuk mi lesz belőle, mert futni nem szeretek...annál inkább sétálni, mint ahogy ma is tettem. Végigbandukoltam a kihalt utcán, melyet a napocska ártatlan gyenge ereje ébresztgetett. A kertkapuk mellől a bodza, aranyeső s orgona bokrok kamasz nevetése mellett az éjszakai eső áztatta fűben egy pillanatra minden szennytől és rontó gondolattól mentesen nagyon tisztának éreztem magam.

Csak egy mackó

Mikor azt kérdezem, merre vagy?
Válaszod. Úton, feléd.
Mikor azt kérdezem, mikor érkezel?
Válaszod. Hamarosan.
Mikor azt kérdezem, kivel jössz?
Válaszod. Veled.
Úton vagyok? Veled? Ébressz fel. Én mást álmodom...
http://www.youtube.com/watch?v=dDAJ-QX7qns

Milyen különös. Van, aki évek óta beszél hozzám, de nem emlékszem egyetlen szavára sem. S van aki egyszer érintett csak meg. Most is érzem...
http://www.youtube.com/watch?v=cN6caz5ME1g&NR=1&feature=fvwp

Boldog májust!

Most már harmadízben sikerült részt vennem az általam a gospel kórusa miatt preferált templomi közösség vasárnapi szentmiséjén. Eddig egyrészt azért nem írtam róla, mert az hogy egyszer elmegyek, érhetnek meghatározó benyomások s néha egy egy pillanat nagyobb erejű, mint egy folytonos állapot, de bevallom érdeklődve vártam a következő s aztán a mai alkalmat is, vajon hova jutok el, eljutok e valahova a bennem kialakult spirituális ösvényen. Mert, hogy elindultam, az bizonyos. Nem kellett noszogatni, s lökdösni hátulról, a kielégítetlen igény, mint a fa kérgén édesen csorgó mézre érkező méhek hada, úgy vonzotta az eseményeket az utóbbi pár napban. Mesélek egy kicsit erről.

A szerdai csoportok. Ami elindult egy aprócska cédulával, a metrókijárat melletti újságos bódé koszos ablakán, s angoltanárom szeretetteljes invitálásával s a zene közös hullámán ringatódzott tovább. S ringatódzik most is. No de had térjek el a virágnyelvtől.

Szerdánként a kis csapat tagjai fáradtan s kimerülten sietnek Angie lakása felé. A kis emeleti lak nappalijába belépve finom husi és friss kenyér sült illata mellett embercsoportok halk és hangos nevetése fogad. Nem érdekli senkit, hogy előember módjára beszélem a nyelvet, s érdekes. Engem sem zavar...A sarokban ősz hajú kedves angol házaspár már az ajtón belépve széles mosollyal fogad, áhá, te vagy aki a múltkor azt az érdekes cd-t hoztad Anginek. Meghallgattuk ám. Mindannyian. Lois a közeli angol suliban irodalom és történelem tanár, ez később, mikor az aznapi "gondolkozzunk és beszélgessünk együtt történetet" meséli el egyértelműen kiderül. Csodálatos hallgatni finom ám minden figyelmet magára vonzó hangját. Legszívesebben átölelném, olyan szépen, kedvesen és őszintén mesél, s így tesz Paulo, az olasz honból idetévedt zenész, akinek mindene a zene és a zene és a zene. Dobol egy együttesben, de mellette zenét ír Steve-vel, a Zambiá-ból származó gitártanárral, aki közben elővette hangszerét és csendben belekezdett egy dalba. Mirabell a brazil leány kibontott sörényével bevágtat a szobába és hangos nevetés közepette bemutatja az Amerikából érkezett házaspárt, akik először vannak itt hozzám hasonlóan. Hogy hogy kerültek a ködös pudingföldre, arról majd később. Lois barátai, akik egyébként Peruból származnak s több évet éltek London előtt Amerikában. Aztán megérkezik a koreai leány s vele együtt szülei, akik épp látogatóban vannak leányuknál, s egy olyan élményben ajándékoznak meg, amihez foghatót én még előtte soha nem láttam. Az a mozdulat, ahogy a szülők egymáshoz érnek, az valami csodálatos. S ahogy a leányuk ér hozzájuk, az még csodálatosabb. Szinte egész este le nem tudtam venni a szemem róluk, annyira áradt a tiszta, finom harmónia, tisztelet, elfogadás, adás minden rezdülésükből. Búcsúzáskor ezt meg is mondtam nekik, attól félve, hogy jövő héten nem találkozhatom már velük, de itt voltak legutóbb is, s valamiért az édesanya mellém ült s az én hátamat simogatta. Hagytam...
Mindig valaki főz, legutóbb Angie főzött valami egytál ételt, finom volt csak ahogy Louis mondta, egy pötit pikánsra sikeredett, konkrétan lángolt mindenki szája, de finom volt. :) Most szerdán én fogok magyar étekkel szolgálni. Angie átadta a konyháját. Hajrá előre, egy jó kis vörösboros pörkölt lesz finom csalamádéval s az édesszájúak kedvéért egy nagy tál almáspite. Így, ebben a körben ülve végtelen hálát éreztem, hogy ebben a nagy rengetegben rájuk leltem, s azon túl, hogy alig várom a szerda estéket, lelki és szellemi téren gazdag emberekkel hozott össze a sors, melyre bevallom, igényem és szükségem volt, van. A koreai házaspár mesélt otthonukról, Istennel való kapcsolatukról, küldetésükről és életükről. Az édesapa higgadt, magabiztos ám szeretetteljes szavai magával ragadtak. S tényleg csoda ez az egész. A múlt heti témánk elindított bennem egy gondolatot. A szerdai csoportban A tékozló fiú történetét kezdte el Louis, s az a szokás, hogy mindig valaki más folytatja, ki ki színészi tehetségének birtokában, vagy anélkül. Steve bevállalta az idősebb fiú szerepét, konkrétan karba tett kézzel s igencsak morcos tekintettel szemlélte a körülötte ülőket, aminek hatására mindenki dőlt a nevetéstől - ő is - s ezt az amúgy számomra is felkavaró s gondolkozásra bíró történetet igencsak színesre sikeredve elevenítettük meg. Én elmakogtam előember nyelvemen, hogy épp olvasok egy könyvet ezzel a történettel kapcsolatban (Henry Nouwen, The Return of the Prodigal Son) mely a szerző, Rembrandt azonos c. festményének hatására kelt spirituális élményéről szól. Érdekes. Mindinkább, hogy micsoda csoda az, hogy a 17. században megfestett kép a 20. században milyen befolyással bír lenni egyes ember életében. Ezért csodálatos a művészet ereje. Mert amit ma megalkottunk, lehet egy pillanat műve volt, de még meddig él tovább. Végtelenségig. Talán a színház az, ami leginkább a pillanatnak él, megismételhetetlen csoda minden egyes előadás, de hányszor jut eszembe egy egy illatról, egy egy mozdulatról egy általam jelentőséggel bíró mű. S milyen csodálatos az is, hogy hallok egy tanítást, egy történetet a legutóbbi alkalommal a koreai édesapától, mely a kezdetről szól. Az alapokról. (ez igazából a spirituális művészeknek, művészetet oktatóknak szólt, mit kerestem ott ne kérdezzétek...)Hogy mennyire fontos, hogy mindenki megtalálja azt, amiben, amivel ki tudja fejezni magát. S az oktatói oldal felelősségéről, hogy ha nagy nehezen megtalálta az a valaki, akkor a hogyan, hogy folytatódjon. Erre Ágnes mit csinál. Egyik reggel félregomboltam a blúzomat. Rosszul kezdtem el, aztán a végén nem maradt gomblik, s ferde csálé lett. Na teljes izgalomban, levettem magamról. Kerestem még egyet. Az egyiket begomboltam rendesen, a másikat félre, felakasztottam egy egy válfára s elvittem az egyházközösség termében tartott kiállításra, amelybe igazából minden belefért, ami a hit és ember kapcsolatához köthető. Tetszett nekik. Még két hétig látható a csálé és nem csálé gombolású blúzom, s mindez egy elkapott félmondatból. Ezt most lehet nem értitek, nem baj, bennem is káoszt okozott, de szívesen mesélek róla blogon kívül.
Ilyen és ehhez hasonló csodapillanatok gördítik a kis életem manapság. A vasárnapi misén csodálattal szemlélem a hitüket számomra nagyon különlegesen megélő lelkeket. Nem gondolom, hogy valaha is én az első sorban fogok tombolni vagy a kívülállóktól teljesen elvonatkoztatva a saját világomba merülve hangosan imádkozni. Nem is hiszem, hogy ezt várják el tőlem, bár bármi megeshet. De az az igazság, hogy nem is várnak el semmit. A magam kis ölbetett, szomorúan mosolygó ám nevető szememmel csendben állok a sorban, köztük. Figyelem őket. Csodálom őket. S egyszerűen jól érzem magam. S nekik nem kell ennél több. Elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, s ez így jó.
S hát elérkeztünk május hónaphoz, s az első vasárnaphoz. Boldog májust és még boldogabb napot kívánok minden már azzá vált és pocaklakót még csak a szíve alatt hordozó édesanyának. Emlékszem még a Margit kórházban mesélte nekem egy idős néni, talán két éve, hogy az ő fia kétségbeesetten panaszolta a lánya - az ő unokája - ügyes bajait, s tehetetlenségében csak ennyit mondott neki, hát édesanyám, nagykorú már, tudja mit csinál. Erre a néni megfogta a kezem, s ennyit suttogott: s tudod aranyom, mi volt erre az én válaszom? Nem, ráztam a fejem. Hát az, hogy egy szülő csak akkor mond ilyet, ha fél. De egy szülő nem félhet, bármilyen helyzetbe is kerül a gyermeke. A szülőnek minden helyzetben bíznia kell gyermeke döntéseinek helyességében, bármilyen hihetetlennek és elfogadhatatlannak tartja is. ... akkor én bevallom nem teljesen értettem. Nem értettem mire céloz a néni. Aztán ma, két évvel később felfogtam, mikor ezt olvastam: "A zsidók azonban nem hitték el róla, hogy vak volt, és megjött a látása, amíg oda nem hívták a szüleit, és meg nem kérdezték tőlük: a ti fiatok ez, akiről azt állítjátok, hogy vakon született? akkor hogy lehetséges, hogy most lát? szülei pedig így válaszoltak: azt tudjuk, hogy ez a mi fiúnk, és hogy vakon született, de hogy most mimódon lát, azt nem tudjuk, és hogy ki nyitotta fel a szemét, azt sem tudjuk. Tőle kérdezzétek, nagykorú már, majd ő beszél önmagáról. Ezt azért mondták a szülei, mert féltek a zsidóktól..." (Jn.9.18-23)

Minden édesanyának és szülőnek őszintén kívánom, hogy félelemmentesen, tiszta hittel tudja nevelni és életre segíteni gyermekét! Boldog májust!

...előre is elnézést a majdan születendő gyermekemtől...valahogy így fog a kis drága kinézni...ajaj, ezt hogy magyarázom majd ki...:)...

I'm asking You

"...Jesus I am thankful for all you've given me

And I'm asking for your help Lord to be all you'd have me be

With an humble voice I cry out from a world filled with pain
Please help me see the sunshine and look beyond the rain
I'm asking you 'cause you know how

To heal a heart and clear the doubt

You can take away the hurt

And make it all work out

I'm asking you 'cause you know how

May I always be aware of the blessings that you bring
And may you always be the reason I lift my voice and sing
Teach me faith and guide me and show me how to stand

Through trying times that face me Lord I know you can ... "

/Blue Highway - I'am asking You/

http://www.youtube.com/watch?v=q5ZpG8hyfvE

Charity boltokban túrkálni s kincsekre bukkani két kifli áráért csodás. 

Új hangszerelmeim. Szeretettel küldöm nektek is. Szép napot!

Finomra hangolva

Hangszer finomra hangolása...  a lélek finomra hangolása...mely talán az egyik legszebb dallamú hang idelent...   van mikor magunk finomítjuk, s van mikor lágyan átadjuk, s mások által alkotott csodapillanatok ápolják húrjait.

Tegnap East Sussex megyében jártam. Lezúgtunk az autópályán s Brightontól keletre letértünk Seafordnál a tengerpartra s a 7 nővérről elnevezett Seven Sisters szikláktól kisebb túrával a "nővérek partvonalán" gyalog folytattuk utunkat a kiszemelt világítótoronyig. Szavakkal le nem írható az az érzés, mely a szikla szélén láblógatva a ködben úszó láthatárba merengve kelt bennem. Majd hátradőlve alattam a tenger mély, egyenletes morajlását, a sirályok sebes száguldását, a hegytetőn csacsogó birkák hangját hallva aprónak, nagyon picinynek éreztem magam. Becsúktam a szemem s az égfelé felnyújtott kezem kapaszkodót keresett...most is érzem...most is hallom...a domboldalon leheveredve gitár és énekszó mellett lassan nyugodni tér a nap...a hangok finom rezdülései lelkemet simogatják...most. Megint.

Istenem, vajon merre visz az utunk...nem akarom már tudni...megyek. Csendben. Békében.

http://www.youtube.com/watch?v=4-SD2VDC1cE&feature=watch_response

Godspell

Áááááááááááááááááá. Olyat láttam, hogy áááááááááááááááááááááá. Úgy hiszem, valóban nincs okom panaszkodásra, hálát kell adnom minden ajándékba kapott pillanatért. Talán ismeritek az 1969-ben napvilágot látott, Stephen Schwartz és John-Michael Telebak Godspell musical-jét, melyet aztán 1971-ben mutattak be a Broadway színpadán, s melyből 1973-ban mozifilm is készült. Godspell. Jelentése evangélium, Isten igéje. Magyarországon több helyen többféle feldolgozásban is látható volt a Máté evangélium idézeteire alapuló mű. Hát ... amit én most láttam az azért más volt. Nagyon más.......

Teljesen véletlenül pillantottam csak meg a világvégén lévő kis színházban játszódó esti darab hírdetését. Se jegyrendelés, se semmi. Gondoltam ezen a környéken még úgysem jártunk (Walthamstow), kicsit ugyan tartózkodva, de kíváncsian vágtam bele az estbe. Megérte. Kincsre bukkantam. Azok a hangok, a jelmezek, a táncok, a díszlet, a hangulat, áááááááá. Még most is borzongok. Csendes húsvétra vágytam, kaptam helyette felkavart ám határtalanul örömteli bensőt...a csendesedés eztán következik.
Áldott húsvéti ünnepeket!

/egy dal a filmből, ezt biztosan ismeritek mindannyian: /
http://www.youtube.com/watch?v=OqEHaQ1RbME&feature=related

Flebile dolcezza

Flebile dolcezza, avagy "könnyező gyönyörűség", "gyászoló édesség". Ennél szebb szavakkal nem is tudnám jellemezni a pályája kezdetén Maestro filosofo-nak nevezett G. Verdi operáit. A korabeli kritikusoktól eme gúnynevet művei darabossága és komolysága miatt kapta, ám zsenialitását életében is ezren csodálták. Életéről többet olvashatsz Franz Werfel: Verdi - az opera regényében. Ha Londonban jársz s nem borzongasz az opera világától akkor pedig érdemes jegyet váltani a Királyi Operaház (Royal Opera House Covent Garden) előadásainak egyikére. Úgy, mint a budapesti operaházban, itt is találsz viszonylag kedvezményes áron, igaz fent a kakasülőn jegyeket. A hangzás garantált, elő lehet venni a kis kukkolót s körülötted nem fog hangosan horkolni senki sem, mert oda fentre valóban a zene szeretetéért érkeznek a lelkek. Így történt ez velem is a minap, Verdi Aida-jat hallgattam meg. Azon túl, hogy valóban "londoni" módra látványos, kissé vad és modern díszletbe ágyazva egy zseniális előadást láthattam, azt is megállapítottam hazafelé menet, hogy a magyar operaház abszolut megállja a helyét világszínvonalon. A londoni színházas élményeim eddig a rácsodálkozás, a "wow" kategóriába estek, ilyen is van??? Ám most megnyugodtam egy kicsit. Odahaza sokat ültem végig a magaslatról az előadásokat, s határozottan állíthatom, nem éreztem minőségbeli különbséget a magyar-angol előadások színvonala között, bár én laikusként ülök a színpad túloldalán s először jártam a londoni operaházban. Mindenester már itt is felírtam a kis noteszomba, melyek azok a helyek odafent, ahol még jól lehet látni. :) (otthon: 3. em. középülés 1-22. tuti szuper, s már 1 000 Ft-ért elérhető)

No de, az Operaház hátsó bejáratán kilépve a Covent Garden, a kései óra ellenére is zsúfolt, énektől hangos színes kavalkádjába csöppentem. Lévén, hogy itt is megbújik, igaz halkan súgom, ebben a kultúrbálban csak szerényen bújik meg egy Starbucks kávézó, így kicsit bemutatom nektek ezt a helyet is.

Covent Garden Piazza közép-London, a City of Westminster keleti határvonalán elterülő, az 1500-as évektől egészen 1974-ig nagykereskedelmi virág, zöldség és gyümölcs piacként szolgáló városrész. Több, mint 300 éven át ez a terület volt Westminster "konyhakertje", innen került a malac szájába a ropogós alma s a világ minden tájáról érkező egzotikus árukat a Temzén felhajózva ide szállították elsőízben. Samuel Pepys krónikás tett először írásos megemlékezést 1662-ben az általa első ízben látott utcai művészekről, ugyanis manapság leginkább erről híres ez a rész. Lépten nyomon beöltözött mókás művészekbe, gyermekkel játszó vagy ijesztgető bohócokkal, s amatőrnek egyáltalán nem jellemezhető utcai énekesekkel, zenészekkel találkozhatunk. Nézzétek, ez a harcos is odahívott magához aztán jól berezelt tőlem...:)

A járda kikövezett lapja a régről megmaradt piac hangulatot idézi, ám az árkádok alatt már többnyire turista csecsebecséket, emléktárgyakat lehet vásárolni és természetesen finomabbnál finomabb étkeket a lépcsőre, vagy egyszerűen a földre leülve kis fatálkákból elfogyasztani. Varázslatos hangulata van. S mindezen színes kavalkád köré épült London szinte összes színháza. Bármilyen irányba is indulunk el, 5 percen belül belebotlunk legalább kettőbe. A Magyar Kultúrális Központ székhelye is az egyik mellékutcában található. A forgatagba belépve magunkkal ragad a londoniak pezsgő társasági élete. Imádnak órák hosszat egy-egy bárban, étteremben, étterem előtt egy pohár sörrel a kezükben állva s csacsogva időt tölteni. Jelentem, ezt elég könnyen meg lehet szokni...Az Operaház tetőteraszáról impozáns látvány tárult elém. A sötétedő égbolt alatt nyüzgő élet foszlányai szálltak a magasba. Frakkba öltözött úregúr, kutyát sétáltató idős hölgy békésen megfért a spanyol túrista család és két szerelmes turbékolása mellett. Ha Londonban jártok, feltétlenül sétáljatok el erre!

Lévén, hogy közeledik a húsvét, s ugyancsak a minap felfedeztem új szerelmem, mitöbb szerelmeim egy zenekorongot (is) értékesítő boltocskában, csatolok egy dalt. Soweto Gospel Choir. Csodálatos harmónia. Nagyon szeretem ezt a muzsikát s a Jó Isten meghallgatta kérésem. Nagyon rég óta vágyom egy olyan templomi közösségre, ahol így énekelnek, így s hasonlóképp tisztelik s szeretik az Égieket. Vasárnap ráleltem. S amilyen kegyelt vagyok, sikerült megint "elintéznem", hogy ne csak üljek a túloldalon. Mit csinálhatsz, hogy bekerülj egy gospel kórusba, ha annyi hangod sincs, mint egy ázott verébnek a jégeső után...felajánlod két kezed, szabad energiád, s főzőtudományod, cserébe sokkal többet kapsz...bizony ám. Sokkal többet...No de erről később mesélek majd, a 7végén hivatalos vagyok egy a közösség által szervezett rendezvényre, éneklés, előadások, esti összegyűlés, hogy mit és mennyit értek belőle azt még nem tudom, de szeretetük magával vonzott, így elmegyek, s utána többet tudok majd mesélni. S persze az otthoniakat nem elfelejtve, ölellek benneteket. Élvezzétek a tavaszt, különösen gyönyörű most! Verdivel kezdtem, mondataival búcsúzom: "Valóságot másolni jó munka lehet, de valóságot feltalálni jobb, sokkal jobb..."

Valami csodálatos harmónia. Hallgassátok!

http://www.youtube.com/watch?v=LJr6FknZhpM&feature=related
http://www.youtube.com/watch?v=ZoJz2SANTyo&feature=fvwrel

Gonosz gondolatok

Vannak szavak, kifejezések, melyeket nem szeretek, mi több kifejezetten kerülöm használni a beszédemben, gondolatomban, s ebből eredően az írásaimban. Egy idegen nyelv tanulása - számomra - ettől is érdekes - most épp ezt alkalmazom az angolnál is - hogy ami nem tetsző vagy idegen szó számomra azt egyszerűen nem tanulom meg...azt meglátjuk, hogy mennyire lesz hatásos :), mindenesetre lesz most egy Ágnes által kialakított angol szótár is. :)

Mostani bejegyzésem címe is ezen szavak közé tartozik. Nem szeretem. Borsódzik a kezem hátam, ha rágondolok, s csak azért nem használok rá egy u-val kezdődő szót melynek vége tálom végű, mert azt sem használom...de most mégis ezt adtam kezdésnek. Mert van amikor nem bújhatunk el a tövisek elől, s nem hazudhatunk többet. Legfőképp magunknak. Mit is értek ezen?

Az utóbbi pár hónapban valamilyen oknál fogva megtaláltak bizonyos események, történések, versek, könyvek, melyek elindítottak s az agyamat töprengésre pörgették. Olyan magas fokra emeltem agyam mozgását, hogy mostanában legszívesebben lecsavarnám a fejem, betenném valami dobozba s jól 7 lakat alá zárnám. No de, vajon tényleg létezik e a gonosz? Ha igen, hol van? Mikor? Hol? Hogyan? Velem? Ellenem? Mivel? Kérdések s gondolatok százai cikáztak s cikáznak még most is agyamban, teljesen felborult a bensőm. Olyan, mint mikor kiborul a fonalakat tartó kosár, és a szoba padlóján színes összevisszaságban szaladnak a szálak s ember legyen a talpán aki ezután ki tudja bogozni s vissza tudja rakni a helyükre a gombócokat. Múlt héten elolvastam Feldmár művészúr legújabb könyvét (Szabadíts meg a gonosztól). Jól belelendültem, aztán ahogy elkezdtem félre is dobtam s "áhhh ez butaság" felkiáltással rohantam ki a szobából, de csendesen megjegyzem, ez akkor történik, ha ráérez valamire a bensőmben, mely még feldolgozatlan, fáj, s egyenlőre nem is tudom mit kellene kezdenem vele, csak tudom, hogy valamit kell. A tehetetlenség maróan keserű tud lenni. Elsorvasztja az élő pontokat is a bensődben. Vigyázzatok vele!

A repülőn hazafelé azért csak csak bevégeztem. Gondoltam ott biztonságban vagyok, nem tudok kiugorni…

Aztán láttam az Új Színházban egy darabot. Virágos kert és Assisi Szent Ferenc kapcsolata, legalábbis a rendező sajátos értelmezésében. Nos. Rátok bízom. Nézzetek utána. A darab tudatlanul siralmas s határtalanul pocsék. A színészi játék kritikán aluli, a mondandó pedig "junk", ahogy angol kollégám mondta nekem, mikor próbáltam neki ecsetelni, lehet ezt sem kellene megtanulnom...színháznéző partneremmel egymástól függetlenül megállapítottuk, hogy az a pár pillanat volt a darab valamire való része, mikor nem hangzott el egy árva szó sem. A csend néha több. S a tekintet sokszor minden. No, de az bizonyos, hogy betalált az utána s azóta is bennem játszó gondolat. Mert annyiszor, de annyiszor gondolkozom, mikor valami fáj, bánt, félelemmel, kétségbeeséssel tölt el, hogy miért vagyok ilyen gyenge? Hogy hol vannak olyankor azok az okos gondolatok, melyek egy csapásra megoldják s elfújják a rossz-gonosz érzéseket? S igen. Hazugság s önámítás lenne, ha naivan azt mondanám. Gonosz nincs. Hogyne lenne? Azzal, hogy Évánk felnyúlt azért az almáért, kezet nyújtott pajtásunknak, s megkezdődött az örökös harc jó és rossz között, melyet valljunk be, a legtöbb embertársunk még valahol élvez is. Köszönet Évánknak, már csak azt tudom remélni, hogy legalább kukacos volt az az alma...no jó. De akkor mit lehet tenni? Beletörődünk, vagy küzdünk egész életünkön át? Jelentem. Küzdünk. Nem játszunk. Mert ez nem lehet játék. Számomra nem. De a küzdés mértéke, milyensége egyéni, belső igénytől függő. Bennem valamiért olyan nagyfokú igény alakult ki arra, hogy megtaláljam a jót magamban, hogy sok esetben saját magammal kerülök konfliktusba. S ha belegondolok, a gonosz annyira ötlettelen, hogy ugyanazokkal az eszközökkel "dolgozik", mint a jó, csak az út, az eredmény összehasonlíthatatlan. Apellál a hiúságunkkal, a büszkeségünkkel, a kapzsiságunkkal. Önzővé tesz s hazugságra sarkal. Legfőképpen saját magunknak. Hazudunk. Ha gyengék vagyunk célba is talál. S éppen ezért az egész életünk választások dugójában telik, s azzal, hogy felismerjük, megérezzük mi a helyes s a helytelen. S ha elindultunk egy irányba már nem tudunk visszafordulni s újra elindulni. S a döntés csak rajtunk áll. Ezért nem hibáztathatunk saját magunkon kívül senkit. Nem mondhatjuk, hogy nem volt mellettem senki, nem volt aki segítsen, aki tanácsot adjon...mindig ott van a mankó, csak nem vesszük észre, mert a saját magunk alkotta dobozra nem vágtunk egy lyukat sem, hogy meglássuk azt a pici fényt...persze ez így rémisztően hangzik. Nem lehet így élni! Lehet így élni? (elhúzott mosoly részemről) Így kell élni. Mert persze, mondhatjuk, hogy majd később. Most más a fontos. Bízni kell az Égiekben, van amikor más nem marad, vagy amikor csak az maradhat...volt már példa arra is, hogy az eltévedt lélek az utolsó pillanatban, a kereszten kapott feloldozást…erre nincs szabály, mód. Valaki azt vágta a fejemhez, ha az én Istenem olyan nagylelkű, akkor teljesen mindegy mit teszek az életemben, a végén úgy is megbocsájt…az is lehet kedves Idegen, hogy így lesz. Nem kizárt. Javaslom, olvasd el a Tékozló fiú hazatérését az otthon maradt testvér szemszögéből…nehéz olvasmány. De én nem „játszom”. Én mindinkább tisztelem, alázattal s mély szeretettel nézem önmagam. Nekem ez fontos, nem emiatt vagyok zavart. Ami miatt zavart vagyok, mert nem találom a hogyant... Érzem, hogy mit nem szeretnék, de nem találom, amit keresek. Amikor finoman szólok, rám üvöltenek. Amikor felhúzott szemmel kérdezek, halkan megböknek. S ha csendben megállok, akkor halkan suttogom, hogy aki üvölt s megbök, én magam vagyok. Valóban az út a fontos. Mindegy milyen cipőben mész rajta, csak meg kell találni a saját ritmusod, dallamod. Az enyém, most beakadt, ismételgeti az utolsó versszakot, s nem ugrik tovább...s hiába cserélem a cipőmet drága bakancsra vagy ócska sarura, a lábam fáj, koszos s szúr. Ennek így kell lennie, mondta az Idegen. De ami biztos, az út végén ott lesz valaki, aki lehajol, s tisztára mossa lábadat.
Ez megnyugtat egy pillanatra, de most valóban összeborult minden. Láttatok már biztos természetfilmeket, amikor a sebesen száguldó patak, folyó vízesésbe szalad, s a folyó fölé behajló faágban megakad valami…mondjuk egy elhagyott ruha…no, valahogy így érzem magam, hogy fennakadtam azon az ágon. Alattam rohan s száguld a víz, a talpamon érzem hűs cseppjeit, de a fejem búbját égeti a nap, s hátamon a ruhát erősen tartja az az ág. Kezemmel próbálok felhúzódni, hogy ki tudjak mászni, de nem megy. Gyenge vagyok. Bárhogy ficánkolok, próbáltam már rángatózva, erőmet kihasználva, okosan tornázva, csak lógva, beletörődve, sírva, ordítva, nevetve, csendben. De nem engedi a ruhám, én pedig nem tudok felmászni. Hát mit csinál ilyenkor az Isten lánya…sok mindennel szembe tudok nézni, az életem ékes bizonyíték erre. De ha félelem, kétségbeesés, harag a társam, nem tudok lélegezni. Így behunytam a szemem, félre tettem minden szégyenérzetem, félelmem s elengedtem azt az ágat…a ruhámból halkan kicsusszanva belepottyantam a folyamba. Orrom, szemem ellepte a víz, egy pillanatra prüszköltem s nyeltem a vizet, de hirtelen hátam alá került egy farönk, testem kiemelkedett a vízből s a folyó felszínén ringatózom. Körülöttem a folyam szalad s rohan, s én mint egy sziget a vízben himbálódzom. Kellemes meleg van, jó most. Meztelen testemet simogatja a nap. S tudom, ha kinyitom a szemem fejem felett ott lóg az ágon maradt ruha. S azt is tudom, hogy egyszer vissza kell nyúlnom érte. De most nem megy. Mert ha rágondolok tehetetlenséget, dühöt s maró fájdalmat érzek. Éreztetek ilyet? Értitek, mit akarok mondani? Egyáltalán van aki olvassa ezt a junk bejegyzést... (mosoly részemről…olyan huncutul vigyoros) Azon gondolkozom, lehet e úgy megbolondulni, hogy teljes tudatában vagyok ennek…(nagyobb mosoly) Hm..lehet itt az ideje, hogy kipróbáljam az LSD-t. Feldmár kolléga előszeretettel említi mindenhol…Minden tövisnek megvan az értelme. Ha más nem, azért, mert tegnap éjjel arra ébredtem, hogy nyilal s fáj a bokám…miért is? Tényleg nem kell komolyan venni...ez már az LSD hatása....))))

„…testem, mint a keresztre kifeszített élettelen test simul a vastag üveghez. A földön ülök, felsőtestem már fehérre nyomódott attól az erőtől, mellyel nekifeszülök a hátam mögött magasodó vastag üveglaphoz. Nem nézek hátra. Tudom, hogy ott vagy. Ülsz csendben. A földön. Hátad pontosan az enyém mögött. Fejedet az üveglapra nekidőlve bámulod a csillagokat. Nem hallasz semmit, nem látsz semmit. Hangok, fények nem szűrődnek át hozzád. Mosolyogsz. Szép vagy. Nagyon.
Két kézzel, öklöm minden titkos erejével verem az üveget, de nem mozdul. Még egy apró repedés sem keletkezik rajta. Lábammal a földet verem, csupa por körülöttem minden. A szememben, a számban érzem ízét, förtelmes. Sírok. Egy pillanatra meglátom magam az üvegben. Koszos csíkot hagy arcomon az ártatlan csepp. Még egyszer utoljára, alig érezhetően belerúgok az üvegbe. Ez már csak olyan esetlen mozdulat. Nem mozdul. Milyen jó volt régen, akkor nem volt még ilyen technika, simán át tudtam volna ütni ezt a betonkeménységű lapot. Bár akkor nem is voltak ilyen indulatok, nem is volt szükségem rá…ezt is én építettem magamnak. Lerogyok a földre. Hányszor lehet elveszíteni valakit? S lehet imádkozni azért, hogy vegyék el azt tőled, ami soha nem is volt a tiéd…”
http://www.youtube.com/watch?v=oMBpBjFfVyo