Ki, olyan mint Isten...

Bocsánatom milliónyi postagalambját indítottam el felétek, figyeljetek csak, és tessék kitenni az ablakpárkányokra finom magokat és falatkákat, mert lassan megérkeznek…egyébként is beköszöntött a tél. Korábban mindig készítettünk grízes gombócokat, miket egy hálóban kikötve tettünk ki a fák ágaira, hogy az arra tévedt madárkák eleséghez jussanak. Ha más nem, hát ezért figyeljetek a repkedő barátainkra, még ha nekem speciel nem is tartoznak a kedvenceim közé cimboráink. Olyan ronda mikor tátott csőrrel repülnek feléd…nem de bár…

No, eme fergeteges bevezető után a helyzet a következő. Nincs itthon internet. De már bejelentettük és nem sokára meg is javítják, vagy küldenek valami új kütyüt amivel aztán olyan fénysebességgel fogok nektek írni, hogy győzzétek olvasni. Addig pedig kedvenc kávézóm foteljeit és a billentyűket koptatom, de bevallom, nem jön az ihlet és nem is tudok koncentrálni egyik helyen sem, így általában csak megnézem a leveleim és tűzök is el. Ez van. Még sem vagyok egy kávézó-internet-ihaj-csuhaj modern csajszi. Ha szépen tudnék írni, akkor levelet kapnátok tőlem, s nem a számítógép előtt „beszélgetnénk”.
Mi történt? Megszülettem újra. A szó minden értelmében. Csodálatos meglepetésben volt részem. Az utolsó évembe, melyet még a húszasok táborában töltöttem nem máshol, mint Párizs városában léptem bele. Erről bizony egy külön bejegyzés született minden hihetetlen és még hihetetlenebb pillanatairól, melyet amint lesz rendes net, közzé is teszek, de innen nem lehet képeket feltölteni ,így türelem, de hogy, hogy telnek a napjaim? Volt már jobb is. Köszönöm mindenkinek, aki drukkolt, de jelenleg „lengyel” uralom van mindenhol. Az említett kávézóba bizony eme nemzetiség tagja került felvételre, mert a nagyguru is onnan születék. Eeee van, hogy így mondjam. Nem mondom, hogy nem érintett érzékenyen s nem borultam ki teljesen, s bőgtem végig egy pár éjszakát, de már béke van. Valószínűleg nem ott van az én helyem, hogy hol azt igazán szeretném már tudni, még akkor is ha Fiona kedves napról napra szelídebb, de bevallom, nagyon unom már és fáradt vagyok. Most nagyon kívül és egy picit belül is. De hiszem, hogy lesz jobb is. Itt sem fényes most az álláspiac, örüljünk annak, hogy van hova bemennem minden reggel. Tudtuk, hogy minden kezdet nehéz, nem is Ágnes lennék, ha nem lenne még egy picit rögösebb…no ez volt a negatív része levelemnek...jól vagyok. Ma speciel szabadnapos vagyok és olyan jó volt csak úgy felkelni. Nem az ébresztőórára, hanem hagytam, hogy kipattanjon a szemem és vele együtt a nappali közepén ugrálva tornáztam, meg idétlenkedtem, meg reggelit csináltam énekelve, meg beindultam a városba és a portás bácsinak jó reggelt köszönve mosolyogtam, meg betévedtem egy templomba amit képzeljétek hogy hívnak....St. Agnes...no még hogy nincsenek véletlenek. Elüldögéltem egy jó fél órát, meghallgattam egy hárfaelődadást csak úgy, mert épp volt, s most nektek pötyögök. A 7en történt velem két olyan váratlan másnak talán piciny, de nekem nagyon nagy dolog, amit szeretnék veletek megosztani. Legfőképp azért, mert tőletek-rólatok szól. Az első, hogy egyik nap, mikor talán picit feszültebben léptem be jelenlegi otthonomba, az ajtót kinyitva a lépcsőalján kezembe véve a napi postát egy képeslapra bukkantam. Egyikőtök rám gondolt...s ami még érdekessebb volt, hogy a képeslapon Szent Mihály szobra állt, s csak ennyi: Szent Mihály oltalmazzon minden nap...miután érzékeny csirkeként elpityeregtem magam, be kell vallanom, utána kellett néznem, hogy Szent Mihály mit és miért oltalmazott, mert sajnos csak annyit tudtam, hogy egyike a 7 arkangyalnak, de további ismereteim hiányosnak bizonyultak. Figyeljtek csak: Szent Mihály arkangyal a mennyei hadak nagy vezére és győztes harcosa. Ünnepnapja szeptember 29-e, jelképe hatalmas kardja, mellyel legyőz minden gonoszt, akaratereje hatalmas, mint ahogyan ő maga is. Isten iránti hűsége megingathatatlan. Neve a héber "mi ká él"= ki olyan mint Isten kifejezésből ered. A zsidó és az erre épülő keresztény hagyomány szerint az Istenhez hűséges angyalok vezére, akik Isten oldalán állnak a lázadó gonosz lelkek elleni harcban. Az Istenhez hűséges angyalok jelszava, csatakiáltása: Ki, olyan mint Isten?, aminek voltaképp az értelme ez: Senki sem olyan, mint Isten, vagyis: Isten a leghatalmasabb, ő a győztes, őt kell Úrnak elismerni, őt kell szolgálni...(forrás: Wikipédia)
Hm...elgondolkodtató, mint a második esemény, ami egy levél formájában érkezett egyik kedves lélekembertől, melyben a levél elején elnézést kért tőlem, hogy most kemény lesz és olyan stílusban fog nekem írni amivel esetleg megbánthat, és az egész levél annyira de annyira határozottan az irántam érzett szeretetről, támogatásról és bátorításról szólt, hogy nem a sértődöttségtől és a haragtól bőgtem el magam és mondtam, hogy "elég legyen Ágnes most már a bénázásból", hanem mert el sem mertem hinni, hogy valaki tud így is beszélni hozzám. Általában az a jellemző, hogy én "osztom az észt", na félre ne értsetek, korántsem azért mert guru vagy tudor bugyor lennék, inkább csak azért, mert lényem természetességéből fakadóan fanyarul őszinte vagyok. Mindig. Még akkor is ha nem kellene, de azért már idomulok, mint mikor a macska játszik a falra vetődő árnyékban látszodó saját farkával...s félre ne értsetek, most aztán nem azt szeretném, hogy írjatok leszúró leveleket. Kérlek továbbra is szeressetek, de jókor jött felrázó levél, a lehető legnagyobb ajándék, mit ember kaphat. Nekem legalábbis.
Szóval nincs csüggedés, drukk még mindig. És tudjátok eszembe jutott valami. Tegnap esti magányomban írtam egy mesét. Talán ezt is kevesen tudjátok, hogy néha néha, legfőképpen az asztalfióknak irogatom gyermeteg történeteim, melyek hol szólnak magányos süniről, hol a felleg felett repkedő pingvinekről...bizony. De mint általában a meséknek, mindegyiknek vége happy end-del zárul. Örök mondásom, hogy az élet egy csoda kibővült azzal, hogy az élet a magunk által írt legcsodálatosabb kalandokkal teli mese. Miért ne záródhatna happy end-del ez is...s hogy így lesz e, az csak is rajtam múlik, senki máson! Vigyázzatok magatokra, s ne feledjétek! MINDJÁRT ITT A KARÁCSONY! DE TÉNYLEG!!!

Lesz egy pillanat...

Lesz majd egyszer egy pillanat,
mikor együtt lépünk s kezünk egyszerre fog remegni.
Ígérem akkor ott leszek.
Ujjaim védelmező szorítása lecsendesíti a lelkedben vadul morajló hullámot.
Csendben eszmélsz majd,
s ígérem, mire a párás köd kitisztul,
észre sem veszed, hogy ott voltam.
Lesz majd egy pillanat, amikor felolvad a jég és halkan ringatódzik a csónak.
A jégnek verődést már nem hallod majd.
Lesz egy pillanat, amikor az én kezem fog remegni…(pötipitének-nek őszinte szeretettel)

Áhoj!

Áhoj! Ahogy a cseh vagy szlovák Kisvakond sorozatban üdvözölt minket minden este a fekete csöppség. Itt vagyok én is. Rég nem jelentkeztem. Bocsánat minden féltő szerettemtől, de ennek több oka is volt. Elsősorban egy gyakorlati, még pedig nem nagyon van itthon net, valami bűvkörbe esett a hálózat, mert hol van, hol nincs, de amikor nekem lenne szükségem rá, akkor általában nincs, de majd megnyugszik s helyre áll a lelke neki is. A kettő nem egy, ezt szoknia kell mindenkinek…jobb ha hagyunk egymásnak egy kis időt, addig pedig gyakorlatiasan megoldottam a helyzetet és bevettem magam a szomszédos könyvtár apró sarok zugába és könyvlapozgatás, csendes szöszmötölés és kacaj közepette újra írogatok.


Mi is történt? Hotelunk még mindig áll. Sem tűzvész sem hangyatámadás nem morzsolta fel alapjait, így még szilárdan kitart Fionával a közepén. De képzeljétek. Micsoda információk birtokába jutottam. Ugyanis beszélgetek a kis drágával, legfőképp én kérdezgetek tőle, amikor úgy látom jobb kedve van. Egyik nap úgy megleptem vele, mióta itt dolgozik azóta talán még senki nem érdeklődött a családja felől. Hát kérem szépen, megtudtam, hogy több, mint 10 éve oszlopos tagja hotelünknek. Három gyermek édesanyja (31-29-27 évesek) és már bizony van aki nagymaminak szólítja. Felesleges manager kitalációnak gondolja az egy ágyra 4 párna projectet, utálja ő is, mert csúnyák lettek az ágyak – no mert előtte szépek voltak – meglátása szerint az emberek 1 vagy másfél párnán alszanak, ő speciel párna nélkül. Miután felvilágosítottam, hogy ebben egyezünk, jót kacagott, de az én eszem már azon járt, hogy vajon a következő hónapban majd kap mindenki egy-egy stihlfűrészt és minden szobában szét kell vágni az összes párnát, mert hogy másfél az másfél…aztán néha néha tanítgat angolra, illetve kijavít, ha valamit rosszul mondok. Egyik reggel miután megbeszéltük a napi menetet – meeting a javából, pl. 132-be 3 people +sofa + springclean, 164-be 4 people + VIP – leült az ágy szélére és így szólt: Fiona nagyon fáradt, öreg már ehhez a munkához. – Agneska ránéz és mosolyog. Hallgat. – Rám néz. Tanulunk ma valami újat. A testvéremet, a nővéremet Agnesnek hívták. Múlt időben mondtam.– Összenézünk s mindketten hallgatunk. Fiona feláll és halkan elindul kifelé. Majd ugyancsak halkan így szólok: A barátaim Lily-nek szoktak hívni, ha esetleg az könnyebb, nyugodtan hívhat így Fiona is. Rám mosolyog, majd az ajtóból hátraszól: Lily a 148-ba a dupla poharakat el ne felejtsd! No…neki is van lelke, ezt eddig is tudtam, de sikerült, egy picit megsimogatnom s ez örömmel töltött el. S igazából haragudni sem tudok rá, hiszen gondoljatok bele. Közel egy évtizede nap, mint nap meg kell küzdenie nagy tervekkel érkező, ám angolul szinte semmit nem tudó lengyel, cseh, spanyol, nepáli és még ki tudja milyen nemzetiségű emberekkel, akikről nagyon jól tudja már az első nap, hogy maximum egy-két hónapig maradnak. De ez nem számít, hiszen az alatt az idő alatt ugyan úgy kell végezni mindenkinek a munkát. S tanít, mutat, türelmes minden nap. Engedtessék meg néki, ha olykor-olykor rosszabb kedvű vagy netán haragos. Én mindenesetre a szívembe zártam, mert minden ellenére a nagyok között ő az egyedüli aki tényleg segít, ha valamire szükségem van.
S ott vannak a többiek is, hasonszőrű barátaim, akiket bizony valahogy megszerettem. Mikor rosszabb a hangulatom, örömmel megyek be hotelünkbe, mert tudom, hogy reggel rám mosolyog Inese, az örök vidám orosz munkatársam. Példaértékű a jókedve, az életereje. S ott vannak lengyel cimboráim is, kik egészen pár nappal ezelőttig még mindig nem bírtak észrevenni a folyosón és átgázoltak rajtam porszívóstul vagy anélkül, ha egyfelé tévedt az utunk. De miután egyik nap az öltözőben teljes kiakadásra léptem be, s hozzám intézett kérdésre, miszerint te ma mit csináltál és mennyit és hol elmeséltem, hogy én minden nap a C és D folyosón dolgozom – ami a legkeményebb, dupla ágyak és VIP szobák – teljesen leesett az álluk és másnap reggel az unokája képét mutogatva még ez a kemény arc is lágy szeretettel teli emberarccá szelídült. Érkezett egy magyar édesapa is, aki 3 gyermekét és feleségét otthon hagyva azon küzd, hogy karácsonyra együtt legyen a család. Azóta sokat viccelődünk, ha a folyosón meg-meg látjuk egymást. Végre nem vagyok egyedül a magyarságommal. Sorsok, küzdelmek között mindenki megpróbál az általa kitűzött célnak megfelelni, előre haladni és közben ember maradni. Ennél többet nem is lehet elvárni tőlük, de már elértem, ha nem vagyok mosolygós kedvemben, akkor bizony megállítanak a folyóson és megkérdezik, hogy hol a mosolyod kedves Agneska. Következetes reggeli köszönésemmel a konyhai dolgozók felé elértem, hogy a reggeli kávém mellé valahogy mindig kerül egy frissen sült croiassan vagy pogácsa. Hm…a folyosón a karbantartó bácsika szó nélkül kezét nyújtja összecsapásra. A kis nepáli leányzók pedig kifejezetten imádnak. Szerintük én vagyok a legjobb arc ebben a kócerájban, s ha véletlen folytán egy szabadnap után újra bemegyek, úgy hiányoztál mondattal fogadnak. Hát lehet őket nem szeretni? Egyik reggel felejthetetlen pillanatokat okoztak. A tükör előtt álltunk hárman. Épp a gyönyörűséges bugyi kék színű egyenruhánkat próbáltuk magunkra cibálni, mire szinte egyszerre kezdtünk el idétlenkedni. Mutogattuk egymásnak, hogy kinek hol pompázik zöldben és kékben a lába, keze, feneke. A lámpába, ágyszélébe, szekrényajtóba mindenki bevágta már magát – én speciel magamra burítottam egyszer egy szekrényt… no ezt inkább hagyjuk, mókás volt – s megállapítottuk karunkat befeszítve, hogy bizony ihaj erősek lettünk. No no kedves netudki nem kell tovább gondolni, nem csapott át közös fürdőzésbe az esemény, haladt mindenki a dolgára, de mosollyal az ajka szélén. Így könnyebb. Mert bizony ez a hét kemény volt. Több okból is. Elmesélem nektek.
Képzeljétek hétfőn szabadnapos voltam. Nagyon szép idő volt, szikrázóan sütött a nap, bent bóklásztam a városban, amikor megszólalt a telefonom. Hát képzeljétek, a Starbucks-ból hívtak, hogy menjek be kedden délután 5-7-ig próbamunkára. Hajaj, fülig ért a szám és ezzel párhuzamosan a szívem is párhuzamosan de inkább sem, de elkezdett verni. Tele kétségekkel. Mi lesz ha nem értem? Nem tudok semmit? S egész este azon izgultam, hogy vajon másnap reggel mennyi szobát kapok, oda fogok e érni időben? Hát bizony mikor reggel megláttam a listámat teljes kétségbeesésben vonultam be az első szobába. Leültem az ágyra és bárhogy is hajtogattam a listámat, nem lett kisebb, gondoltam letépek belőle aztán úgy csinálok, mintha csak ennyit kaptam volna. A lényeg a lényeg, hogy már a bőgés szélén álltam, mert iszonyatos nap volt, annyi szobát kaptam amit két ember szokott csinálni, s normál tempóban legalább este 6-ig csinálhattam volna. De vettem egy nagy levegőt és bevallom az Égiekre bíztam magam. Kezdjük el. Csodálatos az emberi test és akarat, de csak akkor ha ez tiszta hittel párosul. Nem volt bennem kérdés, hogy nem fogok végezni. Fogalmam sem volt, hogyan, lehetetlennek tűnt emberi aggyal, de tudtam, hogy én ott leszek aznap 5-kor a Starbucks-ban. És ott voltam. Nem álltam meg egész nap, ebédelni sem mentem le. Gépiesen, rutinszerűen végeztem a munkám. Szerencsém volt, mert Fiona aznap szabadnapos volt, így a piciny butaságaival nem állított meg, a szobákat szinte mindegyiket egy éjszakás kaland utáni érintetlen rendben találtam. Fél négykor már a zuhany alatt álltam és odaértem időben. Bevallom, először nem akartam elmondani nektek, csak akkor, ha már tudom, hogy felvettek és az örömhírt szerettem volna elmesélni. De ezen a héten is tanultam valami újat. Még pedig azt, hogy az emberlánya nem csak akkor szerethető, ha vidám és jól megy a sora. Persze, mindenki szereti, ha jót hall a másikról. De mikor máskor van szükségünk támogatásra és szeretetre, mint mikor pl. izgulni kell, hogy vajon megfeleltem vagy sem? És hogy veszem én a bátorságot ahhoz, hogy megfosszalak benneteket attól, hogy együtt örüljetek, és aggódjatok velem. Hiszen annyira jól esett volna, ha kedden együtt izgultok velem, de ha nem is tudtok róla, akkor ez nem lehetséges. Hiszen ezért is szeretjük egymást. És vajon nem most van a legjobban szükségem rá, hogy esetleg rám is gondoljatok és esti imáitokban az én nevemet is megemlítsétek? De igen. S nem tudom leírni ezerszer, hogy köszönöm. Hálás vagyok értetek nap, mint nap. És képzeljétek ügyesen tettem vettem az alatt a két óra alatt. Nem törtem össze semmit és mindenki egyben maradt. Azt be kell valljam, hogy nem tudom, mi lesz az eredmény, mert nem én vagyok az egyetlen akit behívtak és itt azért sok mindenen múlik. De az biztos, hogy egy nagyon nagy dolgot elértem kedden. Még pedig elmúlt a félelmem. Az, hogy nekem ez nem fog menni, hogy én nem fogom érteni és inkább várok, majd később.Bla bla bla… Nem. Értettem mindent, amit kellett. A manager meg is jegyezte az örök mondatomra, hogy sajnálom, én még nem beszélek jól angolul, hogy nem is érti. Az én angolom teljesen jó. Hát én sem értem. Nekik minden jó???? Bevallom azt is, hogy nem ez a kedvenc Starbucks helyem, de természetesen nem ellenkezem, ha engem akarnak, de ha nem – ez jövő hét keddig kiderül – akkor most már félelem nélkül gőzerővel szétdobálom az önéletrajzom a még fennmaradó 221 Starbucks-ok közül azokban, melyek kedvesek a lelkemnek, ahol szívesen dolgoznék, és biztos vagyok benne, hogy mire becsusszan a kényényen Santa Claus, Agneska már profi módon fogja a frappuccinokat gyártani. Mindennek oka és célja van az életünkben. Az is igaz, hogy nem mindenen kell agyalni és továbbgondolni, de mindenből lehet tanulni. Ha mást nem is értem el kedden, de azt, hogy megnyugodtam és elmúltak az ezirányú gátlásaim, akkor már győzelem az a nap. De kérlek szorítsatok nekem. Hihetetlenül örülnék neki!

Viszont sajnos a keddi és az azt követő két nap ugyancsak nagyon kemény menetben eltöltött óráinak az eredménye az lett, hogy ma az egyik szobából, kezemben a vendég reggelis tálcájával megszédültem, és bizony, mint egy lassított felvétel, ujjaim közül kicsusszant az a bizonyos tálca és tartalma a földön hangos csörömpölésben landolt. Nagyon furcsa érzés volt, mert mintha nem velem esett volna meg, s minden olyan tompán hatott. Egyszer csak ott termett az egyik munkatársam, pillanatok alatt felszedte a cserepeket, én hoztam a porszívót. Egy perc alatt eltakarítottunk mindent, nagyon kedves volt, nem vette észre senki s egy bárkivel előfordul aranyom, ne aggódj mondattal már egyedül is maradtam a folyosón és tényleg azon gondolkoztam, hogy ezt most álmodtam, vagy sem. De lenézve a lábamra s a bokám éles fájdalmára felhúztam a nadrágom és bizony a bögre elvágta a lábam. De semmi komoly. Lekezeltem s elég volt egy ragtapasz, nincsen gond. Viszont holnaptól szabadságon vagyok kerek 5 napig. Szükségem van rá testileg és lelkileg is egyaránt. Vannak dolgok, amiket nem lehet a végtelenségig húzni. Ölellek benneteket, s szorítsatok! Csuriba a kezeket!!!Reszkess Starbucks. Ágika közeledik…különben is. A fekete zöld párosítás a kedvencem. Az az uniform. Fekete ruha és zöld köntös…bocsánat. Kötény...az Égiek vigyázzák lépteieteket!

Gondolatok közt csapongva

Kétszer 7 nap ledolgozott munkanap után végre 2 nap pihenőt engedélyeztem magamnak. Történeseten kértem szabadnapot így hétfőn és kedden láblógatásra adom a fejem. Be jó is lesz!
A kezem már egy picit jobban van, állandó zsibbadásban van még, de már ki tudom nyújtani az ujjaimat és csak néha néha nyilal a könyökömbe egy egy apró villanás. Érdekesen van megalkotva az emberi test. Igaz azt vallják sokan - s valahol igazat adok én is ennek a nézetnek - hogy fejben dől el a legtöbb fájdalom. Színes fonalgombolyag az emberi agy. De az is igaz, hogy maga az emberi test hihetetlen dolgokat képes elviselni. Iszonyatosan fájt a bal oldalam egy hónapja. Csupán azért, mert nem volt hozzászokva az az izomcsomag, ami bal oldalt a derekamtól a vállamig húzódik, hogy napjában legalább százszor le és fel hajolva több kilós súlyokat emelgessen. Estére bemerevedett és már arra is képtelen voltam, hogy kinyújtózzam, annyira élesen fájt. Aztán szép lassan megerősödött és most már semmit nem érzek. Így volt ez a lábaimmal is és most a kezemmel is. Ettől egy picit féltem, mert úgy éreztem, hogy az inaim gyulladtak be és azzal viszont nem nagyon lehet a pihentetésen kívűl mit tenni. De szerencsére úgy tűnik nem. Kutyaharapást szőrivel. Egyik reggel annyira fájt, hogy mentenben és jöttömben is csillagokat láttam, de elkezdtem dolgozni és szép lassan bemelegedett és elmúlt. Napról napra jobb. Erősödik. A zongorás finom ujjaim erősödnek, de nem kell megijedni, a tenyeres talpas tehenészlánytól még messze állok. Így áll össze az emberi test. Elnéztem ma hazafelé az embereket jó szokásomhoz híven és szinte mindenki takargat valami "hiányosságot" magán. Görbe orr és kancsi szem, cikk cakk fog és szeplős arc, pufi láb és csak egy láb...de mi a helyzet a lélekkel? Az ember belsejével, azzal a sokszor érthetetlenül működő sötét labirintussal, amiben saját magunkat kergetjük a pislákoló fényt keresve a kijáratnál, de minduntalan beleütközünk saját tükörképünkbe melyek néha szelíden de olyan sokszor vicsorítva s haragosan bambulnak ránk? Annyira fontos, hogy kívülről szépek legyünk. Ma már minden lehetséges, egy jól igazított ruha és a láb egyenes. Egy smink, melynek árából egy afrikai éhező család egy hétig élhetne érinthetetlen szépséget formál belőlünk. De mi a helyzet belül? Azzal ki foglalkozik? Ápolja valaki? Erősíti? Megsimogatja, ha fáj? Megdorgálja, ha rossz útra tévedt? Senki. S ezért van, ha bármi baj éri nem találunk rá pudert és ecsetet. Nincs eszköz ami elfedné, még egy fedőnk sincs, hogy eltakarjuk az asztalra dobott cafatokban összekaszabolt nyers húst.
Olyan ez mint az otthonunk falai. Megtaláljuk, beleszeretünk, megvesszük, felújítjuk, renováljuk, békeszigetet faragunk belőle s a kényelmes karosszékban a kandalló meleg fényében csodáljuk s élvezzük munkánk eredményét. Egy darabig. Mert ha nem vigyázunk s ápoljuk, akkor a festék pattagzani fog, s a tapéta is itt-ott lepereg. Egyesek telefirkálják, mások nekitámaszkodnak olajos kézzel. Van aki csak ott felejti a szemetét és van aki tudatosan átdobja a szomszédből. Süvítenek a nyilak, s ha nem tudunk elhajolni akkor meg kell próbálni szembenézni velük. Persze szerencsés az, aki már megtalálta, sokan még csak keresik s bolyonganak albérletből albérletbe...
Mennyivel hasznosabb lenne, ha a reggeli cicomázás idejét csak a felére csökkentenénk, s gondolataink egy negyedét átformálnánk a hogyan fogok kinézni és mit szólnak az emberek szösszenetekből arra, hogy szembenézzünk saját magunkkal. Erre kellene megoldásokat keresni nem a szemspirál használatára mozgó metró kellős közepén az Oxford Cirkus és a Tottenham között. Tele van a világ állítólag depressziós és problémákkal küzdő emberekkel. Szerintem olyan, hogy depresszió nincs, egy kitalált marhabüfögés. Problémák azok vannak, mindig is voltak és lesznek is. Ha probléma van, van megoldás is, olyan nem volt még, hogy nincs. Rohanunk barátnőhöz és baráthoz, ne talán agyturkászhoz és ömlik belőlünk a szó, de az nem jut már rég az eszünkbe, hogy mielőtt mástól várnánk a segítséget először csendesedjünk el és beszélgessünk el magunkkal. Egy barátom egyszer erre a gondolatomra ingerülten felkiálltott és így szólt: kérdeztem a kollégám, hova mész este. A pszichológusomhoz. Zseniális. Arra nem gondoltál, hogy bemégy egy templomba és meggyónsz? Ne viccelj. Azt sem tudom, már hogyan kell, s mit tudna az segíteni? ...

Gyengék vagyunk. Én is. S ráadásul az első fuvallatnál rohanunk s magunkra veszünk három pulóvert, egy kabátot és még a sálat is a nyakunk köré tekerjük majd gyorsan hazarohanunk s begubózva várjuk, hogy újra kisüssön a nap. De, hogy várjuk, hogy melengessen a nap minket ennyi réteggel magunkon? Csak a meztelenre csupaszított tiszta testet érheti mindenhol ugyanúgy a napsugár...ahhoz pedig rengeteget kell sétálnunk széllel szemben vagy benne. Addig pedig: gyónom a mindenható Istennek ...

Ádil hullám

http://www.youtube.com/watch?v=NUWbxRuBMl0&feature=related

Boldog októbert!