Boldog februárt!

Úgy elsuhant a január, hogy szinte észre sem vettem. De ilyen csodásan már rég zárult egy hónap...hogy reggel egy korábbi buszt értem el, s azon törtem a kobakom, hogy vajon mi a csudát fogok csinálni hajnali negyed 6 és 6 között, mert hogy nyitottunk ma együtt Monica-val. Hát...minden van valamiért...sétáltam egy nagyot a Temze parton, jelentem, nálunk itt a tavasz! Kicsit hüvös volt még, de meleg tavaszi szellő borzolta hajam, s közben a hajnali Metro újságot böngészve egy névre lettem figyelmes. Jerry Douglas, Transatlantic Sessions, Royal Festival Hall, tonight 7:30. Felcsillant a szemem, s gondoltam, ha munka után bemegyek, s lesz jegy, akkor ott a helyem, ha nem akkor nem. Hát volt...de kedvesek! Én nem is tudom most leírni nektek milyen csodában volt részem. Az, hogy olyan zenészeket hallhattam együtt megszólalni, amiben nem minden nap lehet részem, az egy része az estének, de én még mindig falusi csirke vagyok. Általában ha ilyen helyen vagyok, van egy szokásom - de pszt... csak nektek - az a kedvenc részem, amikor elsötétül a nézőtér, s még hallani lehet a sustorgást, pusmogást, olyankor mindig csak annyit suttogok magamban, hogy "köszönöm, hogy itt lehetek!" s akkor bumm...megszólalnak a gitárok, hegedűk, dobok, zongora stb. és én folyton elbőgöm magam...ez van. Nekem ezek olyan nagy dolgok! S a zenészeken kívül zseniális hangokat hallhattam. Ashley Cleveland vokálozott a country énekes Allison Moorernek s fordítva, majd megszólalt Paul Brady öblös hangja is. Olyan jó igazán profi zenészeket hallani, akik mernek játszani, improvizálni. De az est s így az új felfedezettem Julie Fowlis skót énekesnő lett. Egy apró kis teremtés, a nagy dögös macák között a kis furulyájával egészen addig amíg meg nem szólalt, furán kivülállónak tűnt. De az az angyalian tiszta ám szeliden erős hang levett a lábamról. Megvettem a nőcit. Örök kedvenc lesz már. Nekem csodálatosan zárta a hónapom, az bizonyos. A zseniális profizmus társult ma este a tiszta, őszinte emberi érzésekkel. Érezhető volt minden pillanatában, minden fényében! Legszívesebben az egész estét idemásolnálm nektek, de most ezzel a finom dallal tollak át benneteket egyik hónapból a másikba...boldog februárt!

http://www.youtube.com/watch?v=r6CuWD9k-ps&feature=related

A szomorúság olyan fal, mely elválaszt két kertet...

Szerintetek Isten szeretheti a fraktálokat? Lehet az, hogy egy tökéletesen komplex matematikai alakzat alapján alkosson meg bármit is?  Volt idő amikor úgy képzeltem, hogy ha ugyan néminemű tudatossággal is, de csupán a szívére, s az abban lakozó mély s tiszta szeretetre épülve teremtett meg mindent. Hát ez az. Valószínűleg így is volt, de attól miért nem tetszhet valami neki is, ami belülről tökéletesen szabályosan megalkotott ám kívülről mégis rendezetlennek tűnő gyönyörű teremtmény? Amilyen hősöm - valahol mindannyiónk, de az enyém biztosan - lelke a most olvasott könyv kezdetén. S miért ne lehetne Isten egy jól megtermett, sugárzó mosolyú afro-amerikai asszonyság? No jó. Mi is a fraktál, milyen könyv és ki az az Isten? Kezdem az elején.

A fraktál önhasonló, végtelenül komplex matematikai alakzat, amely változatos formáiban legalább egy ismétlődés tapasztalható. Az elnevezést 1975-ben Benoit Mandelbrot adta a latin fractus, vagyis törés-törött szó alapján, ami az ilyen alakzatok tört számú dimenziójára utal, bár nem minden fraktál tört dimenziós, ilyen például a síkkitöltő görbe. Az önhasonlóság azt jelenti, hogy egy kisebb rész felnagyobbítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint egy nagyobb rész. Ilyen a természetben például a levelek erezete, a villám mintázata, a felhők formája. Nézzétek majd meg egyszer. Egy jó meleg tavaszi napon keressetek egy hatalmas zöld, virágos mezőt. Vessétek magatok hanyatt és csak bámuljátok a felhők között megbújó fraktálokat, de nevezzétek ahogy szeretnétek. Én kiskoromban mindig próbáltam kitalálni, hogy mit látok, s amit láttam abból kreáltam egy egy történetet. Imádom. Világosban a felhőket, sötétben a csillagokat bámulni s közben mélyen hallgatni. Olyankor érzem talán magam a leginkább szabadnak, karomat kitárva egy picit beszippantva s közel kerülve a Mindenség egy kicsiny darabjához. Rég volt benne részem a mondat mindkét értelmében...ez itt egy karácsonyfa fraktál, lévén, hogy mindjárt itt a karácsony...

Hősünk is, A viskó (W. Paul Young: The Shack) elnevezést kapott könyvben próbálja ezen Mindenség kapuit nyitogatni nem számolva azzal, hogy egy-egy ajtó feltárulása után saját benső kételyeivel találja szembe magát, s azokra mind magának kell a válaszokat is megfejtenie. No jó, szerető segítséggel...méghozzá a legnagyobbal, mit valaha is kaphat...

Újra a kezembe került ez a könyv, s hihetetlen csodálattal és megnyugvással tölt el minden oldala. Másodszor olvasom, de olyan, minden mintha először ismerkednék vele. Mert most más kételyeimre keresem a válaszokat, s más kérdéseket tettem fel magamnak, így másként is értelmezem a sorok mögött bújó bölcs gondolatokat. Végtelen kincsesbánya minden betűje, de ami csodálatos, hogy olvasása közben úgy érzem egy csónakban ringatózom egy tó közepén minden bútól s bajtól távol. Juj nagyon jó érzés. Ajánlom mindenkinek szeretettel, mert fontos a saját megtapasztalás, ami szerintem mindenkinél ugyancsak más lesz...de rég volt rám könyv ilyen hatással, hogy hajnali 5-kor a buszon robogva, mikor körülöttem még mindenki alszik a sorokat bújom, s mikor végeztem alig vártam, hogy kis szobámban a meleg radiátornak nekibújva a szokásos - tudjátok ti már :) - gyertya s gőzölgő tea mellett csak olvassak s olvassak. S bizony, én ilyen kis sensitive vagyok, vót rívás és sírás is, és nevetés is, és csendben ülés is meg-megállva. De ez jó! Amikor valami megmozgat, felkavar, gondolkozásra bír. A történet, ahogy a könyv hátlapján is olvashatjuk valóban lebilincselően izgalmas és provokatív olvasmány, melyben az elhagyatott, rossz emlékeket idéző viskó hirtelen döbbenetes titkok tárházává válik. S hogy kinek mi a rossz emlék, vagy feldolgozatlan esemény az életében? Erre csak magatok adhattok választ. De a könyvben olvasható meglepő találkozások, csendet és gondolatfolyamot elindító beszélgetések a megbocsájtás, elengedés és a gyógyítás ösvényére vezetnek. Mindenkit a maga által kanyargósított útra. 256 oldalt nem tudok idemásolni, de hozzáfűzés nélkül egy részt igen, gondolkozzatok el kérlek rajta:

"Amikor a függetlenséget választjátok a kapcsolat helyett, akkor veszélyessé váltok egymásra nézve. Másokból így a saját boldogulásotok érdekében mozgatott vagy használt ezsköz lesz. A tekintély, ahogyan ti általában gondolkodtok felőle, pusztán ürügy az erősek számára annak elérésére, hogy mások alávessék magukat annak, amit ők akarnak.
- De annyi haszna csak van, hogy megóvja az embereket a vég nélküli háborúskodásoktól, vagy attól, hogy ártsanak egymásnak?
- Alkalmanként. De egy önző világban hatalmas károk és fájdalmak okozója is.
- De hát nem használjátok fel ti is a gonoszság megfékezésére?
- Mi gondosan tiszteletben tartjuk a döntéseiteket, a ti rendszereiteken belül cselekszünk még akkor is, amikor megpróbálunk megszabadítani titeket azoktól. A teremtett világ nagyon más útra tért ahhoz képest, amelyet neki szántunk. A ti világotokban az egyén mértékét folyamatosan alárendelik a rendszer fennmaradásának, legyen az politikai, gazdasági, társadalmi, vallási vagy tulajdonképpen bármilyen más rendszer. Először egyetlen személyt, aztán néhányat, és végül akár tömegeket is szemrebbenés nélkül feláldoznak az aktuális rendszer érdekében, és továbi fennmaradása céljából. Valamilyen formában ez húzódik meg a hatalomért folytatott minden küzdelem, minden előítélet, minden háború és a kapcsolattal való minden visszaélés mögött. A hatalom és a függetlenség vágya olyan mértékben átitat mindent, hogy már normálisnak tekintitek. Az emberek annyira elveszettek s sérültek, hogy számodra csaknem felfoghatatlan az a gondolat, hogy úgy is dolgozhatnak és élhetnek együtt, hogy nincs közöttük főnök...csak nagyon ritkán láttok és tapasztaltok meg olyan kapcsolatot, amihez a hatalomnak nincs köze. A hierarchia törvényeket és szabályokat helyez rátok, amelyek miatt végül elveszítitek a kapcsolat csodáját, amelyet nektek szántunk..."
S ki Isten? Nekem a mosolygástól sűrűn barázdált ráncos szemű pocakos ifjú, neked egy fiatal leány. Másnak fehérszakálú tiszteletetparancsoló idős úr, valakinek Nagy Ágnes és valakinek egy jól megtermett afro-amerikai háziasszony. Egy-egy pillanatra. S most lehet magamra haragítok sok mindenkit és nem szeretnék tiszteletlen sem lenni, s oly kevés még az én ismeretem ehhez, de amit én látok s érzek, s tapasztalok az életem minden pillanatában, hogy Istennek ezer és ezer arca van. A lényeg abban rejtőzik, hogy mindig ott van melletted, még akkor is, ha azt hiszed, hogy elhagyott. Akkor van ott igazán. Hol egy barát erős kézszorításában, hol egy idegen elkapott tekintetében, hol egy tulipán csodás szirmában és hol egy égen ringatozó fraktálban...erre a sokak számára érthetetlen kérdésre ad kulcsot ez a könyv. Segít, hogy ne úgy lásd, mint egy trónján ülő s pálcával parancsolgató megfoghatatlan mítoszt. Bár ha te így szeretnéd, szíved joga.  Ő nem arra vágyik, hogy láncra verve rabszolgaként kövesd, hanem egyenrangú testvéreket akar, akik az életüket osztják meg vele. Minden benned van. Mindenkiben ugyanannyi. S mindennek a gyökere a szeretetből indul. Szinte mindenhonnan az utóbbi időben ez hangzik, szeretet kell semmi más. Hagyd, hogy a szeretet nőjön s meglátod milyen változásokat hoz az életed. Remek. Csak azt felejtik el hozzátenni, hogy a szeretet nem növekszik -szerintem - hanem a szeretet mindenkiben ugyanolyan mértékben benne van, csak ahogy tágul a tudatod, a szíved, az érzelmed, úgy szélesedik a szeretet medre is, s válik egyre nagyobb folyóvá, magába engedve kis patakokakat míg a legvégén mindegyik folyó lassú vagy gyors ütemben, de a végtelen tengerbe ömlik. Ilyen a mi kis életünk is. Egyszer írtam erről egy novellát. Ültem a Duna parton, még otthon. A sokadik kedvenc helyemen. Ott ahol a cipőszobrok vannak...akkor ép nem látszódtak, mert ellepte a Duna piszkos zöld színű víze. S arra gondoltam, hogy mi magunk is ilyenek vagyunk. Mint ez a nagy böhöm folyó. Elindul egy iciny pici kis érből, fent a magasban, ahol még tiszta és érintetlen minden szennytől. Aztán hol lassan, hol gyorsan hömpölyög. Keresztül fut városokon, falvakon, magába szív sok szenvedést és örömet, hall sok kacagást és duzzad nagyobbra sok elfolyt könnytől, fellázad és kitör medréből, de a végén ha koszosan is, s megtörten is, de megérkezik az örök végtelenbe, ahol a tenger felett vakítóan sütő nap eltörli az eddigi szomorú történelmét s végtelen nyugalmat lel. S valami ilyesféle a kapcsolatunk is Istennel. Legalábbis az enyém. S az hogy az utam során könnyeket gyűjtök vagy kacagást hallok, az már csak is az én döntésem. Ezért nem tehetek felelőssé magamon kívül senki mást.
Szeretről és feltétel nélküli bizalomról szól minden kapcsolat. Addig amig úgy gondolom csak én szeretek, én irányítok, addig biztonságban érzem magam, mert kontroll alatt tudom tartani a mérleget. Abban a pillanatban, ha hagyom magam szeretni, azt gondolom, hogy a másik fél átvette az irányítást, s az attól való félelmemtől, hogy a másik fél bármikor úgy dönthet, hogy levesz a mérlegről, s ott hagy, inkább begubózom, s nem hagyom magam szeretni. Ezért bolyong annyi magányos lélek a világban...
S még valami...reggel egy mondat nagyon felzaklatott, aztán letettem finoman az ölembe a könyvet és azt mondtam magamnak: lily, te egy akkora sügér vagy, hogy ez eddig nem jutott el a bocs agyadig! Hajlamos vagyok az önsajnálat minden bugyrát kiélvezni. Volt idő mikor ezt meg is osztottam másokkal, az utóbbi időben legalább már csak magammal. Téves szokás. De ami igazán téves, amiből kipattan az érzés. Hogy azt gondolom, ami bántalom és sérelem ért, az nekem fáj a világon a legjobban és mikor "szenvedek" oly erősen tudok könyörögni és kérni, hogy hol vagy édes Istenem? Miért már megint? S közben én buta, nem veszem észre, hogy végig, végesvégig ott volt velem, mert ha végig gondolok az életemre, amiből indultam s ami felé haladok, nem tudom másképp mondani, de áldott minden lépésem. Olyan kudarcoktól és fájdalmaktól mentett meg az Ég, melyeket még elképzelni sem tudok, s közben végig "szenvedtem" az egészet csupán azért, mert önző módon féltem attól, hogy ha "jól leszek" akkor nem lesz többet mellettem...Igen. Ha nincs fájdalom, akkor minden rendben lesz, ez igaz, de mi lesz akkor...?... Elhagy s továbbáll olyan helyre, ahol jobban szükség van rá? Nem egészen. Csupán azt az egyet nem fogtam fel eddig, hogy ő végig arra várt, végtelen türelmével, hogy végre hagyjam abba a szenvedést, mert ugyan ő nem fárad, de ha végre letehetne az öléből,

akkor  mellém állhatna, kezemet finoman megfogva pedig elkezdhetnénk lépteinket finom dallamá csiszolni...együtt...

http://www.youtube.com/watch?v=lD_pCr_Xrnc&feature=related

Gyász

Gyász: valakinek vagy valaminek az elvesztése miatti lelki fájdalom. Ezt írja az internet. Elveszteni valakit nem könnyű. Senkinek. S itt nem csak a halál, mint olyan esemény okozta fájdalomra gondolok. Elveszteni lehet egy barátot, egy ismerőst, egy szerelmet, egy tárgyat, egy darabot magadból. Folyamatosan változunk. Percről percre. Események, emberek, pillanatok hatására. Tudatosan vagy tudattalanul. Amit fontos lenne megtanulnom nekem is, hogy bizony vannak emberek, események amik csak addig vannak velem, amíg arra nekem szükségem van. S bizony művészet azt felismerni, hogy mikor jött el az a pont, amikor elég, s hagyni, hogy tovaszálljon. Általában visszagondolva a motkány életem kis szakaszaira, mindig későn vagy egyáltalán nem engedtem el az embereket magamtól, így nekik kellett elmenekülniük. S ez fájt. Nagyon. A legtöbbször akkor kell sajnos kimondani, hogy vége, amikor még jó, mikor még örömöt okoz a másikfél, de már gondolataink máshol járnak. Nem szabad megvárni, hogy a jó átforduljon rosszá, unalmassá, érdektelenné, mert igazán csak egy hajszál választja el őket egymástól. S persze vannak kívételes események, emberek, akiknél érdemes harcolni s tenni, de nem mindenki angyal s nem mindenki érti, hogy te mit szeretnél... S hogy jutott mindez eszembe? Ma volt először, hogy unatkoztam a munkám során. Kérlek ne értsetek félre, még van mit tanulnom, de azon a szinten ahol jelenleg vagyok, ennyi volt. Két hónap után értek mindent, csinálok mindent, többet is, mint kellene. Levizsgáztam, megdícsértek, közölték, hogy van két hónapom, hogy a nyelvtudásom fejlesszem utána majd beszélgetünk...sejtem miről. Majd meglátjuk mi lesz. S a városban sétálva azon gondolkoztam, meddig lehet ezt csinálni? Mikor kijöttem a szállodai munkától is rettegtem. Aztán hetek múlva ment minden. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy én egyszer is kiszolgálok angolokat a Starbucks-ban. Most már én zárok egyedül s tanítom az ujakat...mi lesz a következő? Merre Uram? - tettem fel a kérdést s mosolyogtam közben. Arra, amerre mondod, teszem a dolgom nyugalommal, türelemmel. Most jó így. Csend s béke van.
Az utóbbi időben több mindent s mindenkit elveszítettem, vagy hagytam továbbsuhanni a maga útján, meg sem kísérelve, hogy utána nyúljak. Jól vagy ez is így. Meg kell tanulni mindenkit annyira szeretni, amennyire neki szüksége van rá. Nem többet, nem kevesebbet, csak annyit, amennyit ő igényel. S megtanultam még egy fontos dolgot. A gyász érzését, azt a maróan keserű szorítást ott a mellkasod közepén hagyni kell fájni s a maga útjára engedni. Sajnos művészien tökélyre fejlesztettem magamban a fájdalom elnyomását, mi több "semmivé" való átfordítását. De ez így butaság, s visszaút nagy bumeránggal akkor s amikor nem számítok rá. Ha fáj, akkor fájjon. Nem vagyok kőből s szerencsére érzésekkel a lelkemben születtem. Aki elment, annak a hiánya fáj. Ez így van jól. Ez nem téves, rossz vagy mitőbb szégyelnivaló érzés. Ha szerettünk valakit akkor ez a minimum, hogy fáj. S nem vagyunk gépek, hogy megnyomjunk magunkon egy gombot, s menjünk tovább. Persze az önsajnálatba s a teljes elhagyásba sem szabad beleesni, annál erősebbnek kell lennünk, mert minden nap elvesztünk valamit vagy valakit az életünkből, csak egy idő után már észre sem vesszük...szomorú. Nincsen semmi baj. Nevetek nagyokat a munkahelyemen, munka után. Már van egy csapat, a "zárósok", ahogy magunkat hívjuk, Marco, az olasz örök vidám mókamester, Lorena, a spanyol csini lány, Julius a belga szépfiú - akit mellesleg végre végre "összehoztunk" Lorena-val! éljen a szerelem! s én Aga, a magyar "mosolyszépség", ahogy ők hívnak. Ugratjuk egymást a jó értelemben, s hatalmasakat nevetünk, jó velük együttdolgozni. De van, hogy bandukolok a városban s csak úgy elkezd potyogni a könnyem...ez most ilyen. Érthető. S hagyom. Sok hibám, gátlásom és rossz tulajdonságom van nekem is, de! Szeretek élni! Ha nem így lenne már rég feladtam volna. S az élethez ezek a pillanatok is hozzátartoznak, s jó megélni őket. Ha mást nem kapok az élettől, csak ezt, hogy így tudok mindennap felkelni érezni s élni, akkor már megérte. Nem is kell több! S az érzéseim megélése közben egyre közelebb kerülök az én Istenemhez, ahhoz az örökké féltőn és óvón vigyázó, szerető lélekhez, aki mindig fogja a kezem. S  ez már hosszú ideje hiányzott. Semmi s senki nem tudott még úgy megnyugtatni, mint ő. S kedveseim, ennyi elég is volt egy időre belőlem. Nem kell megijedni, jelentkezem, csak egy kicsit más formában. Kitaláltam egy játékot most először életemben kizárólag magamnak. Lesz minek megfeleljek, mert elég magasra tettem azt a lécet, de szeretem a kihívásokat! Szép napokat Mindenkinek, hamarosan jelentkezem!

"Ki fog rám vigyázni eztán..."

Elment. Imádkoztam, hogy csendben s méltósággal menjen. Részben meghallgatásra került. Az utolsó pár napban sajnos nagy fájdalmai voltak. De nagyon erős volt. Egy szavát nem lehetett hallani. Nem szeretett volna kórházba menni. Egyszer volt talán, akkor is két nap után már  a csövekkel a kezében haza szeretett volna jönni. Emlékszem, olyan édes volt. Ült az ágyában kihúzott, egyenes derékkal. S olyan nagyon egészségesnek tűnt a többi beteg mellett. Olvasott akkor is, s várta, hogy nyiljon az ajtó s vigyük haza. Hát ilyen is volt többek között a mi Nuci mamink. Mesélek nektek róla, jó?
Egy igazi angyal volt. S nem túlzok ám! Ő volt az a lélek, aki miután nyugdíjba vonult igazán a temető s a kertkapun belül nem ment sehova. Hogy miért azt sejteni véltem...de nála okosabb, műveltebb, sokrétűbb és színesebb embert csak keveset lehet találni. Az is igaz, hogy vannak olyan emberek, akik a földi eszünkkel megfoghatatlan szeretettel a szívükben születnek. Olyannal, ami mindannyiónkban gyermekként megvan, de valahogy elillan, ahogy felnővünk. Csak a tiszta lelkűeknek adatik meg, hogy egész életükön át erőt merítsenek tartalékaikból. Igazán nem is értem, ennek a megőrzésére mért nem találtak ki eddig a tudósok valamit?
Ő ilyen volt. S csak megerősít léte abban, hogy semmi sem történik véletlen. Ha nem találkozom vele, akkor nem lennék az, aki vagyok. Az a sokszor saját lábában megbotló, köveken, sziklákon vagy homokszemcséken bukdácsoló, ám őszinte s mások iránt feltétel nélküli szeretettel érző gyermek, akivé váltam mellette. Mióta őt ismerem, még ha akarnék sem tudnék úgy igazán bántani senkit, mert még a gondolat megfoganta előtt, mint egy élő lelkiismeret ott terem, s megállít, jóra int.
Amikor bekerültem a családba tele voltam sérülésekkel. Olyan voltam mint egy kis süni. Néztem a kuksi szememmel s mikor valaki meg akart simogatni vagy ölelni azonnal kieresztettem tüskéimet. De ő tudta a hozzám vezető utat. Szépen, gyöngéden a hátamra fordított s a hasamat simogatva hagyta, hogy lehulljanak azok a tüskék. Megmutatta a napsugár erejét, s azt is, hogy eső után mindig van szivárvány csak ki kell nyitni a szememet. S mindebből, ha benn maradok a sötét lakomban nem részesülök. Sokat s sokszor bántottam. Nem tudatosan. Jobbára azért, mert nem tudtam a szeretetével mit kezdeni. Előtte nem volt részem ebben. De ő soha nem sértődött meg. Mikor elfordultam tőle elém állt. S mikor szúróan néztem mosolygott és megsimogatta a hátam. Mikor felemeltem a hangom, csendesen továbbdalolt. S szépen lassan megtanultam mellette mosolyogni s nevetni. Soha nem láttam haragudni, csúnyán beszélni, vagy netalán másról negatívat mondani. Soha! S azt kezdtem észrevenni, hogy először tudattalanul is szerettem volna hozzáhasonló lenni. Mikor az egész család egy asztalnál ült, én csak azt láttam, hogy valami különleges harmónia, béke és szeretet vesz minket körül. Büszke voltam rá, még akkor is, ha nem az én nagymamám volt.
Különleges ember volt. Soha nem felejtem. Talán a 20. születésnapomkor történt. Ő addig nem feküdt le, míg mindenki otthon nem volt. Azt mondta, addig ő nem tud aludni, míg mindenki haza nem érkezett. Aznap is később jöttünk, s ott ült a kiskonyhában. A kispadon, az asztalra dőlve elbóbiskolt, a gyufával a kezében. Várta, hogy meghallja az ajtócsapódást, s gyorsan meggyújtsa a gyertyát a nekem, csak nekem készített torta közepén. Nekem előtte senki nem készített születésnapi tortát. Talán kiskoromban, de bevallom egyre sem emlékszem, nagyobb koromban biztosan nem. S ott álltam az ajtóban s néztem, ahogy alszik, s rám vár. Semmihez nem fogható érzés volt. Minden volt. S mellette soha nem éreztem magam egyedül. Ha bármi bajom volt, csak szomorú voltam, vagy olyan Ágisan nyomott, akkor átmentem hozzá. Leültem a szobájában s volt, hogy csak néztük egymást, volt hogy szó nélkül olvastunk egymás mellett. S volt hogy megnéztük a kedvenc sorozatát. :) Ezt az egyet nem tudtam megérteni. A világtörténéseitől kezdve a földrajzon át a politikáig mindenhez hozzá tudott szólni, kedvencei a természetfilmek s könyvek voltak. Imádta a verseket, meséket, regényeket. Mikor kérdeztem, hogy nem szeretne e elmenni valahova, mindig az volt a válasza, hogy bejártam én már mindent, s a fejére mutatott. S, hogy mi okból kifolyólag, de imádta a Jackie Chan filmeket...egyszer leültem mellé és kértem, együtt nézzünk meg egyet, mert szeretném megérteni mit eszik rajta. Már a film 5 perce után elvesztettem a fonalat, mert nem nagyon kötött le, de néztem őt, s annyira élvezte. Izgult és szorított Jackie-nek. S mikor vége volt, hozzámfordult mosolyogva, no hogy tetszett? Őszintén mami? Persze, mondta vigyorogva. Hááát, megnyugodtam. Még az angyalok is lehetnek egy kicsit zizisek s mellé nyúlhatnak néha, nem igaz? - válaszoltam. Így van ez, kacsintott rám huncutul, no gyere, csináljuk meg azt a sütit.
S elkészítettük. Mindig annyit s olyfélét, ahányan voltunk. Volt cukorborsó főzelék nekem, spenót Petinek, húsi tésztával a fiúknak, leves a Papának s a soknapi maradék neki s Molly kutyusnak. S hogy miért mesélem mindezt nektek? Azért, hogy lássátok ilyen is van. Hiszem, hogy a ti életetekben is volt vagy van egy Nuci mama. Aki folyamatosan tanít egy nagyon fontos dologra. Nem számít mit miért teszel, kiért s hogyan, ha te saját magadat nem műveled. Adhatsz fényes csillagot és drágakővet, de a legnagyobb kincs, ha a saját életedet mutatod, s adod másoknak. Annál nagyobb ajándék nincs, mikor úgy éled az életed, hogy az által mások is gazdagodhatnak, fejlődhetnek, de ehhez elsősorban saját tenmagadat kell szeretned, s azt csak akkor tudod, ha az tiszta, s igaz. Ő nem tudott soha különleges ajándékkal kedveskedni. Ő önmagát adta, s mutatta, s azt az erős hitet, ami nélkül nem tudott volna létezni. S ezzel mindenét odaadta, s soha nem hiányzott mellette semmi. Egy rossz szót nem hallottam tőle soha. Nem panaszkodott, pedig lehetett volna miért. A fél családját "elvesztette" a második világháború után. Bizonyára mindannyian hallottatok a postdami egyezményről, melyben kötelezték a szovjet megszállta kis hazánkat a német kisebbség kitelepítésére. Ennyi áll a könyvekben. S hogy történt ez a valóságban? Egyik nap odaálltak Klinger Johanna elé, s megkérdezték tőle, németnek vagy magyarnak valja magát? Amennyiben azt mondta volna, hogy németnek, kapott volna 10 percet, hogy összecsomagoljon s fel a teherautóra s csak német földön érintett volna újra talajt, otthonát, eddigi életét magamögött hagyva. Így történt ez a testvérén kívül minden családtagjával, mert ők ezt vallották. A mi Johannánk-Nucink ránézett a férjére, aki magyar volt, s azt mondta, ő bizony itt marad mellette, s magyarként éli tovább az életét. Így is lett. Sok év után tudták csak újra látni egymást a család többi tagjaival. Nem lehetett könnyű.
Peter Handke drámájában Kaspar folyamatosan azt ismételgeti: olyan szeretnék lenni, mint amilyen már volt valaki más. A bennem lakozó Kaspar olyan szeretne lenni, mint ő...
S mi lesz az ittmaradtakkal? Az örök morgó Papával, akinek az ordítását már messziről lehetett hallani? Nuciiiiiiiiiiiiiiiii, mit csináltál már megint!!! :) Papa reggel nagyon sírt. Csak azt tudta hajtogatni, hogy ki fog eztán vigyázni rám? De aztán megnyugodott. Talán jobb is hogy ő ment előbb, előkészíti nekem az utat, mert nekem nélküle még az sem fog menni...
 Miután hajnalban megtudtam a hírt elindultam dolgozni, de valahogy korábban értem a munkahelyemre, így nem szálltam le a buszról, átmentem a Waterloo hídon s visszasétáltam szépen. Olyan különlegesen békés volt a reggel. Még nem volt egészen világos (fél 7 körül volt), fújt a szél, de nem volt hideg. Hosszú idő óta ma reggel nem éreztem magam egyedül. Olyan volt, mintha mellettem lett volna valaki, s vigyázott volna rám. Azóta ezt érzem. Megálltam a hídon, s miközben bambultam a hömpölygő vízet szám mosolyra görbült, s megköszöntem az én angyalomnak, hogy vigyáz rám. Most már fentről, a szerettei mellől, Mindannyiónkra!

Feketén-fehéren

Átsuhantunk szépen lassan az óévből az újévbe, szerencsére semmi különleges nem történt, azon túl, hogy sorra kapom a leveleket, híreket a barátaimtól, ismerőseimtől, melyben szakításukról, mitőbb válásukról s az elhagyás összes verziójáról szipognak. Remek. Küldtem mindegyiknek virtuálisan egy-egy zsebkendő csomagot, most úgy is megfázás szezon van, jól jön a csöpögő orrnak, de aztán felmérgesedtem, olyan Ágisan. Mi van gyerekek??? Mindenki megbolondult??? Nem kell a médiát bekapcsolni, hogy mindenhonnan az folyjon, mennyire elmagányosodott ez a világ. Mindenki bolyong össze vissza, halom pénzt költ kapcsolati és önmegismerő könyvekre. Meditációs cd-t hallgat és 40 évesen próbálja a lábát a nyakába tenni, mert a hullámzó tengerbömbölő jóga ezt mondatja - jelentem én is jógáztam és most is megint ezt teszem, tehát nem kell megsértődni - na de, nem. S higyjétek el, nem a cinizmus, nem a fenenagy bölcsesség beszél belőlem. Semmit nem tudok én sem erről a szerelemnek nevezett bigyóról. Amikor benne vagyok, ugyanúgy összevissza csinálok mindent és naivan rózsaszinben látok mindent s mindig megfogadom az alábbiakat:

http://www.youtube.com/watch?v=6CwaIgTKPNE

 De az igaz. Az élet valóban nem fekete fehér. Az élet egy színes csodálatos paletta. De a szerelem, az fekete fehér. Vagy szeretünk valakit, vagy nem. Köztes állapot nincs. Ha már valakit nem szeretünk, akkor álltathatjuk magunkat, s azért mert félünk a magánytól - érthetően - elhiszünk mindent, és elfogadunk mindent. De olyankor már sérül a lélek, nem tudunk önmagunk lenni és nehéz nagyon nehéz. Mert amíg csak bolyongunk egyik kapcsolatból a másikba, még talán rendben is van. Tisztában vagyunk, hogy nem az illetővel akarjuk az amnezia bogyóinkat bevenni idős korunkban, de amikor már egy kicsit is felnőttünk, márpedig pl. ha összeházasodtunk valakivel, akkor igencsak nővekedtünk valami felé, hogy lehet az, hogy nem tiszteljük a másikat annyira, hogy őszinték legyünk hozzá? Hogy lehet az, hogy nem harcolunk azért ami egyszer megvolt s most saját gyengeségünk következményeként veszni látszódik s távolodik? S hogy lehet, hogy nem tiszteljük magunkat, s merünk a szélben is futni? Nagyon nehéz. Tudom. Legfőképpen eldönteni azt, hogy most csak elmúlt valami, vagy csak elfáradtunk. Mert olyan nincs, hogy mindig minden tökéletes. Mindig minden szép és boldog. Néha bevallom, nem is hiszek abban, hogy van igazi boldogság. Emberek együtt vannak, mert nem jó egyedül, s emberek magányosak, mert félnek együtt lenni. Az valami különleges csoda, ha két ember békében és nyugalomban tud egymás mellett haladni. Nagyfokú tolerancia, türelem, sok sok türelem és igazi, mélyről s fentről jövő szeretet kell hozzá. De annyira szomorú leszek, amikor azt olvasom, hogy két szerelmes hazudik egymásnak, be kerül a képbe a harmadik, negyedik, ki tudja kik s mik. S ilyenkor sír az egyik fél, sír a másik, de együtt maradnak, mert jobb együtt mint külön. De kérdem én. Hogy fognak a tükörbe nézni? Ha netalántán még gyermekük is születik, hogy mesélik el a történetüket? Nyilván nem azzal kezdik, hogy édesfiam, édesanyádat többször is megcsaltam de ő annyira galamblelkű volt, hogy még mindig velem van. Ezért tart véleményem szerint ott ez a világ, ahol. S ne haragudjatok most meg, nem ítélkezem, az nem az én dolgom. De amíg sáros az emberek lelke, addig nem lehet tiszta utcát s falut építeni. S amíg ezen a sáros utcán járunk, addig a mi lábunk is merő szenny és kosz lesz. Gyengék vagyunk. Ahelyett, hogy a két lélek együtt épülne, erősödne, letiporjuk, s lealázzuk a másikat. Mert emberek vagyunk. Ezt is megkaptuk. Ez is benne van a csomagban, de a lehetőség is, hogy benne is hagyjuk. Tisztelet!!! A másik és önmagatok iránt is.  Elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki mással legyek, amikor együtt kelek és fekszem egy lélekkel. ÉN így vagyok összerakva. Szerencsére volt az életemben olyan felem, aki hasonlóképp gondolkodott, így van pozitív élmény, de volt aki nem, így van rossz tapasztalat is...Egyre lélektelenebb, felszínesebb emberekből áll ez a világ. S ha egyszer, egy pillanatra, hosszú idő után találunk valami csodát, valami igaznak hitt kincset, hirtelen nem tudunk mit kezdeni vele. Örülünk, s két kézzel kapaszkodunk a megtalált pillanatba, de ahelyett, hogy szépen hagynánk kinyilni, megfojtjuk s letörjük saját magunk. Emlékszem egyszer kiskoromban a tehetősebb unokatestvéreim a nyári nagymamánál töltött pár nap után ott hagytak nekem egy csomag színes filcet. Nekem nem volt előtte, sok mindenem nem volt, mert nagyon szegények voltunk. S nagyon megörültem neki. Kerestem neki egy nagy dobozt. Beleraktam szín szerint. Kinyitottam. Aztán becsuktam és újra kinyitottam. Hogy megnézzem nem tűntek el. Aztán elterveztem mit fogok rajzolni édesanyámnak, színes szép dolgokat képzeltem. Aztán kinyitottam, leültem a kis épített asztalom mellé. No nem azért, mert nem volt asztalunk, az azért volt, de volt egy szokás, hogy amíg édesanyám délután pihent, mellette kellett lenni és tanulni. De mellette csak úgy tudtam lenni, ha a kanapé és az ő ágya széle közé tettem egy falapot, ami jobbára az egyik szekrényajtó volt, s egy párnán csücsülve halkan tanultam, rajzoltam míg ő szundikált. Békés percek voltak így visszagondolva. S akkor is halkan kitettem a filceket, elővettem a rajlapot s terveztem mit kreálok belőle. Ilyen a szerelem is. Főleg ha rég várunk már rá, s hirtelen ott terem előttünk. Nem igaz? S milyen nagyfokú uralom kell hozzá, hogy ne markoljunk bele és rajzoljunk addig míg ki nem fogy az összesből a tinta? Mert utána csak az üres, kirojtosodott végű használhatatlan műanyag tokok maradnak. S azt megtölteni újra élettel, az már valóban művészet. S hogy mit rajzoltam végül a színes filcekből édesanyámnak? Íme, egy színt használva:

http://www.youtube.com/watch?v=f1NhaSni3IE&feature=related