- Mitől?
- Az élettől...
- Ne félj. Nem tart sokáig..."
Sok-sok évvel ezelőtt hangzott el ez a párbeszéd, s ma teljesen véletlenül megismétlődött...érdekes. Az is, amilyen élethelyzetben akkor mondtam, s az is amiben most. Semmi nem változott? Vagy minden ugyanaz? Akkor nagyon gyerek voltam, de talán sokkal jobban felnőtt, mint most. Nem értettem semmit körülöttem, csak a túlélésre játszottam. Gyerek voltam. Szeretetre vágytam, s bántást, erőszakot kaptam. Megtanultam védekezni, elbújni, láthatatlan lenni, bajt NEM okozni. S hittem, hogy ha így viselkedem, akkor szeretni fognak. De senkit nem érdekelt. Csak arra volt jó, hogy megtanuljak túlélni minden szituációt. Az érzelem kiszorítását oly magas fokra míveltem, hogy ha valaki szeretni próbált, már észre sem vettem. Robinson voltam a magam épített szigeten, s körülvettem magam "Péntekekkel", akik nem csináltak egyebet, csak szerettek. Most felnőtt vagyok. Vagy legalábbis 30 éves. Azt mondják, ez már az a kor. Illene. Túlélésre már nem kell játszani, nincs körülöttem senki, aki bántana. Aki mellettem van, szeret. A félelmeimmel, a rossz tulajdonságaimmal, a "mindenemmel együtt". Boldog vagyok. Most. Ebben a pillanatban. Szeretnék veletek megosztani valamit, mert nem szeretném ha elkövetnétek ti is ezeket a hibákat.
Mi az, hogy szeretet? S minek kell egyáltalán erről beszélni? Szeretni kell, s kész, ez a legfontosabb? Bizony. Nem is fogok én itt erről értekezni, mindenki tudja mire van szüksége. Remélem...én nem tudtam ezidáig, de ez is a szeretet része. A fő kérdés, hogyan kell jól szeretni? Hogyan kell jól szeretni a másikat? S hogyan kell megmutatni, hogy szeressenek jól, ha a másiknak nem megy segítség nélkül? Mert szeretni nem tudsz gombnyomásra. Az van van, vagy nincs. De hogy a szeretet ne változzon át sérelemmé, bántássá, az valóban maga a csoda. Művészet. Nekem még nem megy. Gyakorlom, s bízom, hogy napról napra letudom győzni a démonjaimat. Bízom, hogy a mellettem lévő ember szeretete kitart, s nem vész el az úton. Ez rajtam is áll. S miért? Mert tudom, hogy ő is bízik bennem, hogy meg tudom csinálni. Le tudom győzni. No ez az igazi szeretet. De ne beszéljünk rébuszokban...vajon hányszor érezted a féltékenység égető érzését a torkodban? S hányszor érezted azt, a sors játszik veled? Még ha nem is vagy egy féltékeny tipus, akkor is biztosan legalább egyszer életedben vörösre sírtad a szemed a kétségbeeséstől, a másik elvesztésétől való félelemtől, saját magad korlátaitól, s saját magad alkotta hülyeségektől. Ez van.
A férfi akárhányszor is elmondja neked, csak te létezel, ha meglátja álmai nőjét
szembejönni biztos vagyok benne, hogy nem hagyja ki a forró csókok minden testájékra való szórását. Igen. Oda is. Különösen oda. S így válik pillanatokon belül minden porba.
A nő, aki addig álmai férfiával ámodozott,
valahogy ilyen pózban:
változik át ordító némberré s követeli az "igazság" megosztását, ugye jobb volt mint én? Élvezted?????
férfiak...
De nem viccelek. A tény az, hogy teljesen mindegy mi történik. A HA mint olyan nem létezik. Tegnap a Californication c. sorozat egyik epizódjában egy mondat megakadt a fejemben. Valószínűleg a sorozat alkotói nem az én művészi filozófikus agyammal gondolkoztak, s álmukban sem gondoltak arra, hogy segítenek ezzel nekem, így kihagyom a köszönő levelet. De az is igaz, hogy a főszereplő a legyet is röptiben kategória s ha nem kellő humorral nézi az ember akkor neki se álljon, mert csak hülyeségeket gondol. De ahogy bogozódik a történet, rájöttem valami nagyon egyszerűre. Mindegy miért, s mikor. De a nő rontotta el. Ez nem feloldás a későbbiért, de a nő formálta azzá, amivé lett. S ez így van a kezdetektől fogva. Szimpla eset. Ádám és Éva. Ki az aki nem érezte jól magát a Paradicsomban? Ki az akinek nem volt elég az, ami VAN. Ki akart többet? Ki volt kiváncsi? A nő. S igen. Ki az aki beleeett a csapdába? A férfi. S így van ez mióta világ a világ. A nő okos, s a férfi beleesik a csapdába ahelyett, hogy boldogan, gondok nélkül jól éreznék magukat a már MEGLÉVŐ paradicsomban. S miért írom én ezt? Mert olyan franya bölcs vagyok, mi? Nem. Hanem mert semmivel sem voltam okosabb, mint ősanyám. Az Éva. Csak annyi a különbség, hogy a mellettem lévő férfi nem akarja leszakítani azt az almát. S szerencsés vagyok. S úgy döntöttem, abbahagyom az azon való munkálkodást, hogy leszakítsa azt az almát, mert ha akarom, lefogja. Férfi ő is. A kérdés itt, hogy mit akarok? S miért írom nektek ezt? Mert ez nem könnyű. De ezért jó embernek lenni. Egyik nap az egyik kolléganőmmel azon beszélgettünk, milyen jó lenne állatnak lenni. Az állatok nem hazudnak, nem játszanak, ösztönből cselekednek. Ha szeretnek valakit, odamennek, elveszik amit akarnak s jól érzik magukat. Élvezik amit kaptak. Mi emberek, aggódunk, kérdéseket teszünk fel, nem látjuk azt, ami jó, mindenáron keresni akarunk valamit, amibe beleköthetünk? Én sokszor éreztem pl. egy-egy beszélgetésben, hogy mintha sok ember felül akarná múlni a másikat panaszkodásban. Nekem jobban fáj a hátam, nekem kevesebb pénzem van? Miért? Valóban olyan rövid az élet. Van nekünk erre időnk? Nem a nyaralás s 200 fontos csizma a luxus. Hanem az idő! S mit csinálunk? Kidobjuk az ablakon? S tudjátok miért? Mert ingyen van. Mert nem kell érte megdolgozni. Mert alap. Mert van. Hát akkor ki kell dobni az ablakon? Nem. Van ilyen is. Meg kell köszönni, s minden egyes nap hálát adni érte s úgy feltölteni értékkel, gazdagsággal, ami boldoggá tesz téged. Ez bármi lehet, a lényeg, hogy boldog legyél. Nem kell érte fizetni, s nem kell semmit sem tenned érte, csak élvezni. Mert mi emberek, ha valamit nem pénzen vettünk, akkor nem értékeljük... De azért én szeretek ember lenni...mert ennek születtem, hát úgy is viselkedem. Nem vagyok tökéletes, de tanulhatok. S most gyógyulok...
S még valami...a szeretet egyenlő az idővel, nem kerül semmibe. Az, ami nem kér. Csak ad. Ami nem kérdez, csak válaszol. Ha szeretsz, akkor nem kérdezed meg, hogy miért. Ha a másik azt mondja, menj el egy kicsit, most egyedül akarok lenni, akkor elmész, s a másiknak nem kell megindokolnia, miért. S fordítva is. Ha szeretet vesz körül, akkor nem kell megindokolni semmit. S miért írom ezt nektek? Mert életemben először, azt hiszem az a szeretet vesz körül, amire mindig is vágytam...nem azt irom, hogy olyan szeretet, ami soha nem volt előtte. Kaptam én sokat s sok mindenkitől. Most arról a szeretetről beszélek, ami érti a nyelvemet...s ezt honnan tudom? Mert először érzem, s tudom mire van szükségem. Mert ez a szeretet nem kér. Csak ad. S hosszú idő óta először, adni akarok én is...tiszta, őszinte szívvel...ezt kívánom mindenkinek...szeretettel. Ez most egy ilyen bejegyzés volt...különösen önző módon magamnak s Erának, mikor elgyengülnék, elbizonytalanodnék, legyen mit olvasni s erőt gyűjteni...köszönöm akik mellettem vannak, s kitartanak mellettem...s köszönöm neked, Toblerone...
