Kovács Katának őszinte szeretettel

Mikor először hallgattam - magyarul -te énekelted. Az utazásom előtt pár nappal történt. Zaklatott, zavart, kérdésekkel s kételyekkel telve feküdtem az ágyon s csak ennyit tudtam hajtogatni: Ági, mi a rézköves bagolykörmöt csinálsz? Elment az a gyűszűnyi józan eszed is? De ez a dal megnyugtatott.  Gyönyörűen énekled Kata. Köszönöm minden pillanatát.

A minap az új angoltanárom, akit csodálatos véletlen vagy nem véletlen :) pillanatban találtam mutatott egy dalt nekem. Ő énekli. Íme... a többit majd személyesen. Ez tudom, most sokaknak egy zavaros bejegyzés, nézzétek el nekem, s csak élvezzétek a dalt.
Hihetlen, ám gyönyörű csoda ez az Élet. Köszönöm minden pillanatát.
http://www.youtube.com/watch?v=FveNOhB4blQ&feature=fvwrel

Aki nem tudna románul a teljesség igénye nélkül egy részlet s angolul: http://www.youtube.com/watch?v=i6RezoHKni0
(A dal magyar változata megtalálható a Magyar Continental Singers - Fényedre várva albumán. (http://www.continentalsingers.hu/)

"...szivárvány, sokszínű képzelet,
életemben félhomály,
mondd, mit adhatnék Neked?
Titkok nélkül még
Talán boldog lehetnék,
De merre menjek én,
Hogy Rád találjak?
Nyújtsd ki két kezed,
És érj el engem!
Te hallod a hangom,
Látod álmomat,
Törd szét maszkomat!...

Szelídség, békesség,
Tőled kaptam..."

Just a moment

12:40. Már rég lejárt a munkaidőm. Emberek jöttek s mentek véget nem szűnő hullámzó sorban. Zaj, csörömpölés, forróság, kérdések, balról jobbról, a tejforraló csak nem hagyja abba a zümmögést...ááá csendet akarok!!!
"Tudna nekem segíteni? - hangszíne finoman hátatborzongató. Felpillantok. Őszülő halánték, gödrös vigyor.
Persze. Örömmel. ???
Nem értem mi a különbség ez és ez között - mutat a kezében tartott két csomag kávéra s néz rám érdeklődön.
Nos. Ezzel nincs egészen egyedül. - válaszolom s felpillantok kicsit zavartan. Rámpillant "jól értettem mit mondott hölgyem" szemekkel de már huncut mosoly a szájaszélén. - De megfejtjük, ebben biztos lehet! - s nézek már kit is kaphatnék el az angolul jól beszélő kollégáim közül. S ahogy felpillantok rá, vajon mit szól ehhez, egyszerre tör ki belőlünk a nevetés. S megfejtettük...kollégák nélkül is. Ma. Egyedül. Volt amit én nem értettem, s magyarázta el mit jelent angolul, s mikor megértettem ahaaaa felkiáltással mondtam, hogy az mit jelent kávényelven, s már ő is értette...kedves pillanatok voltak....
 Mint az is, mikor kiléptem a verőfényes napfürdőben lubickoló utcára. Kezembe vettem egy papírt s egy tollat. S megírtam azt a levelet, amire közel 6 éve készülök. Kinek s miért? Never mind. Hogy miről szól? Tiszteletről. Szeretetről. Arról, amit pénzért nem lehet levenni az üzletek polcairól. Amit oly kevés helyen látok s érzek. S miért írom nektek? Gondolkozzatok el egy picit? Nem felejtettetek el megköszönni valakinek valamit? Nem tűnt el az életetekben olyan személy aki hatással volt rátok akár egy pillanatra is s elfelejtettétek megmondani neki? Nem biztos, hogy a legjobb barátod s az sem biztos, hogy az akihez reggel odadörzsölöd a lábadat...s ne értesetek félre. Nem kell most azonnal tollat ragadni, s mindenkinek hálátrebegő leveleket írni, úgy hogy 7végére sos csapatgyűlést tartsanak a hátad mögött a barátaid, hogy skacok, valami történt fiúnk-lányunkkal? Nem. Úgyse most fog eszetekbe jutni. Csak azt szeretném, ha eszetekbe jut, akkor tegyétek meg, amíg megtehetitek...felettetek is rohannak a felhők, ne felejtsétek el... én megtettem. Már kétszer nekiálltam, de nem jöttek a szavak. Mert ami különleges, arra oly sokszor nincs szó. A pillanatot nem lehet leírni. A mosolyt nem lehet lerajzolni. A nevetés hangját nem lehet felvenni s újralejátszani. Amit látsz nem lehet lefotózni. Most jött el a pillanat s mikor bedobtam a postaládába oly örömet s hihetetlen boldogságot éreztem ott belül, amit ugyancsak nem tudok leírni nektek...no látjátok. ÉN EZÉRT SZERETEK ÉLNI! Istenem. Vajon tudatában vagy milyen fantasztikus csodát alkottál...
Egyik nap mutattak nekem egy számot...ezt, hogy tetszik e...
http://www.youtube.com/watch?v=LjhCEhWiKXk
nem rossz, feleltem, nagyon tetszik a grafika,de mutathatok egy másikat...
http://www.youtube.com/watch?v=29RsFUfdWjA
ez a fiú játszik velünk...zseniális!
Kis különbség...Vajon értitek már? S teljesen mindegy melyik tetszik neked jobban. Mert nem azt kérem, hogy az tetszen, ami nekem, hanem hogy ami tetszik azt élvezd! Boldog s örömteli embereket szeretnék látni.
Ennyi. Hamarosan látjuk egymást!

Ahogy szeretnétek, nevezzétek...

Én...egy kicsit félreteszem városom kultúrális nevezetességeit s nem untatnálak bennetek bárányokkal meg templomokkal, meg templomokkal melyek körül bárányok bégetnek s bárányokkal melyek a templom előtt bégetnek...kaptam két levelet, összességében két kérdéssel. Valószínűleg mindkét küldő figyelemmel kíséri blogomat, így ezt is olvasni fogják. Bizonyosan...az egyik igazából kedves volt, még válaszoltam is volna rá privátban, naivan őszintén, ha nem követi a másik s nem k a v a r  fel kissé... Az első kérdés, vajon az igencsak szépen s őszintének tűnően fájdalmas szerelmes verseim mögött van e valódi tartalom? Vagy csak irigylésreméltóan jó a fantáziám s "játszom" az emberekkel? Bájos. Hm. Egyrészt nem írok verseket csak a fióknak, de ez amire rövidebb választ tudok adni, ám összeköti a másikat, így azt is leírom: jó olvasni, de valóban ennyi csak ami történik? Unalmas templomok? Mentsük meg a világot? Minden pillanat szép és nagyokat nevetek? Ez egy színes, értelmes, okos, a képek alapján igazán szép, valóban különlegesnek s színesnek tűnő, de unalmas lélekre vall...upszi dupszi...nos.
Igazából ez a blog tényleg azért jött létre, mert rájöttem, még ha sok esetben későn is, hogy vannak, akik szeretnek, akiknek fontos vagyok, s érdeklik mi van velem. S valószínűleg amíg meg nem unom, írogatok is. Akik ismernek, vagy legalábbis úgy gondolják :) tudják, hogy ritkán beszélek a valós érzelmeimról. Beszélek sokat, talán többet is mint kellene, érzésekről, a gondolataimról, de mindenkinek vannak titkai, ha így kell nevezni, én inkább úgy fogalmaznék,hogy nem mindenkinek kell tudnia a valós okát, hogy miért lettem jobbkezes mikor balnak indultam s miért bújok a sarokba ha piros szélű könyvespolcot látok...A játék, mint a manipuláció eszköze egyébiránt nem szerepel a szótáramban. Ezt megtanultam már kiskoromban. Attól, hogy azt mondom, amit mások hallani szeretnének még megkapom így is úgy is azt a pofont, de ha becsukom a szemem s nem látom a dolgokat akkor azok akkor is ott vannak, csak még jobban fölémtornyosulva ijesztegetnek.
Kedves, az hogy a "múzsáim" valódiak e, azt eztán is megtartom magamnak, ha nem gond. Azt hiszem ezt a részét homályban hagyom, tudod a nagy költők igazi szerelmes versei is a legtöbb esetben fiktív személyhez íródtak...elgondolkoztál már azon, hogy vajon Vajda János Gina-ja, ha igazán megfogta volna Janinkat, legfőképp a kezét, akkor álmodozhatnánk e csöndes éjszakán a múlt ifjúság tündér haván...?...de az is lehet, hogy Gina minden reggel ott volt, hattyúi képe mosolyogva főzte a reggeli kávét Vajdánknak, csak ő egy másik arcát is látta Ginának. Ami nem feltétlenül vált valóra, csak a fantáziájában jelent meg...baj ez? Nem. Aki többet szeretne rólam megtudni, nézze meg a Lars and the Real Girl c. filmet bár az is lehet csak összezavarja. Nem való mindenkinek...s hogy ha az volt a cél, hogy kiugrassuk a nyulat a bokorból, hm...valóban igen mondtam egy esti kiruccanásnak kedvenc munkatársamnak, s azon túl, hogy szereztem magamnak egy teniszpartnert egy jót táncoltam, hogy ne legyen olyan unalmas az élet...thanks. színes, értelmes, okos, a képek alapján igazán szép, valóban különlegesnek s színesnek tűnő, de unalmas lélek...ez lennék én? ki vagyok én? igazából köszönöm. Bóknak veszem s provokációnak, amire az lenne a helyes válasz, hogy igen az. De ebben az esetben hálás vagyok. Van egy életem, ami fogalmazhatunk úgy, hogy nem indult simán, könnyen, de kinek az? Valakinek mindene megvolt gyermekkorában, s hirtelen éri egy olyan veszteség, hogy depresszióban tölti el hátralevő élet. Valóban unalmas. Én hálás vagyok odafent a fehér szakálú úriembernek, minden tövisért amit kaptam, még ha unalmasnak tűnik ez is. Mert minden tövis kipuffasztott egy kezemben tartott lufit, amiből csodálatos virágok nőttek ki pillanatok alatt...(amelyik meg nem akart kipuffadni, azt elengedtem s mint gyermekkoromban csodálkozva néztem, hogy száll feljebb s feljebb s pukkan ki magától ahogy eléri a magasságot...)
De az is igaz, hogy ha nincs vagy hiányzik valami az életedből akkor védekezel. Ki így. Ki úgy. Én - ha őszinte akarok lenni magamhoz - akkor megpróbáltam olyan "cimborákat-barátokat" találni magam mellé, akik olyan életet élnek, amilyen nekem nincs, vagy nem volt vagy szeretnék...igen. Van aki felelőségteljes családapa, van aki szerelmes feleség, van aki boldog anya, van aki szorgalmasan tanuló diák, van aki festő, van aki utazgató kalandor egyszerre három barátnővel, van aki szerető testvér, van aki magányos vándor.
Van aki a barátom lett, van akivel csak jól érzem magam, s van akivel aztán elhagytuk egymást az úton. A lényeg abban rejtőzik, hogy vannak. S ez így jó. Sokat tanulok tőlük, hogy aztán azzá váljak amilyenné odafent akarják, hogy legyek. Ezt úgy sem én döntöm el. S igen. Az egyik nap a fejemhez vágta valaki, hogy nekem nincsenek is igazán barátnőim. Hát, ezt így nem mondanám, de az is igaz, hogy soha nem tudtam úgy igazán egy női ismerősömhöz sem kötődni, mert nem vagyok egy "gossip girl" mindinkább egy férfias lelkű kultúrsznob...ugyebár, de azt is tudjuk, hogy amig zörög a haraszt addig nem tépik vagy, hogy ..., s hogy jó, hogy olvastok, s kérdeztek, de sajnálom, engem tényleg érdekelnek a templomok meg London, meg az utcák s az emberek, s fogok róla eztán is írni, csak kérlek ... ne aggódjatok. Az, hogy valós vagy nem valós szerelem, számít? ha azt írod, megríkattalak :) volt valós is s nem is, lesz is még, valós is meg nem is. Az, hogy épp kivel vagyunk az úgy is csak...átlátszóság. Jobbára azzal akire ép szükségünk van. A szerelem amilyen gyorsan jön, olyan gyorsan tud menni is. Igazán, nem az én műfajom.
Az igaz, hogy hiányzik valami itt kint. De ezt tudtam, amikor elindultam. Az igaz barátaim. Az a pár ember, akinek nem kellett soha magyarázkodnom, aki úgy fogadott el, ahogy voltam. Hisztisen, vagy őrülten, vagy nevetve vagy sírva. Az igaz barát, akkor is ott van, ha a másik mérföldekre utazik, hogy elbújjon. Az igaz barát, akkor kérdez provokálóan, :) ha tudja, hogy a másik félnek valóban szüksége van rá...s akkor tud provokálni, ha a másiknak is fontos...köszönöm. De az is igaz, hogy ti ott vagytok. Én meg itt, s úgy néz ki maradok is egy darabig. S igen. Valóban egy valamit őszintén sajnálok. Ebben a zűrzavaros világban ráleltem egy csodára. S saját sérült önző világunk meggyógyítása miatt eltévesztettük az irányt s rossz felé kanyarodtunk, így elvesztettük egymást. S ez fáj. Mert találni egy másik lelket, aki érti a tiédet. Aki megnevetett s megríkat egyben. Akinek egyből tudod mit adsz a születésnapjára, akivel jó beszélgetni, akivel jó hallgatni, akivel jó külön lenni, akivel csak úgy jó lenni. Aki igazi barát. Értitek egyáltalán? Nem szerelem. Több annál. Aki elfogad olyannak, amilyen vagy, s akit te is viszont. Akit egy napja ismersz de tudsz róla mindent. Akiért izgulsz, akiért szomorú vagy. Akinek ha szerelmi bánata van a te válladon síjra ki magát. Ugye értitek...hiszem, hogy ő is. S ha ez valóban így van, akkor most olvas ő is. S holnap kapok egy provokáló kérdést...addig pedig sajnálom. Maradnak a templomok, meg a pályaudvarok. Juj. Ráleltem egy izgalmas helyre...otthon hagytam a gépem, így vissza kell mennem fényképezni, de hamarosan jelentkezem. S hamarosan beszámolok Miss Szeszről és Miss Partfisról is, akikkel eltöltöttem egy sziporkázóan napos reggelt "gyerekünk" iskolájának kertjében, mert hogy kertészkedtünk s  nevessetek sokat, mert az lehet unalmas, de olyan jóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóóó!
ciao - a férfias lelkű kultúrsznob (ez nagyon tetszik :) )

This is none other than the house of God, this is the gate of Heaven

Ez a felirat olvasható a Szent Pál Székesegyház bejárati forgóajtaján. A következő pár bejegyzésem - várhatóan az elkövetkezendő 200 db-ra elegendő, ugyanis azt tervezem, hogy ha már a Starbucks-ban dolgozom, s eme kávézó minden forgalmas és nevezetes helyen - jobbára a belvárosban - kettesével megtalálható, így ezen az útvonal elindulva szépen lassan megismerem s bemutatom nektek London nevezetes vagy nem nevezetes helyeit. Mert illenék tudni, ha már itt élem a mindennapjaimat, nem de bár? S mivel kezdeném? ha nem a kiindulási ponttal, munkahelyem közvetlen szomszédságában lévő s egyben Európa ötödik legnagyobb templomával.

Évszázadokkal ezelőtt is templom állt a helyén. A középkori székesegyházról II. Károly udvari festője (Wenceslaus Hollar) készített rézkarcot. Viszont ez a templom a londoni nagy tűzben teljesen megsemmisült. (1666. szeptember 2-án egy pékségben lobbant lágra a szikra, ami pár nap alatt szinte az akkori London nagy részét elpusztította, mint mindennek, ennek a katasztrófának is megvolt az oka, megállította a pestis járványt és II. Károly újjáépítő munkájának köszönhetően formálódott London jelenlegi arca, kevésbé gyúlékony anyagokat - tégla és kő - felhasználásával- ugye ugye, a sok téglás ház pudingföldön...) A székesegyház újjáépítésére Sir Christopher Wren irányítása alatt 1675 és 1710 között került sor. Jelenleg a székesegyház teljes felújítása folyik az épület 300. évforduló alkalmából, így nem csak azért mert nem fér bele a fényképezőmbe, de az álványok miatt sem tudtam teljes tiszta képet készíteni róla ezidáig. Alapja latin kereszt, főbejára elsősorban hatalmasságával int alázatra. A lépcsősor felett kettesével álló korinthoszi oszlopok tartják a timpanont, melynek domborműve Szent Pál megtérést ábrázolja. Pál apostol a 13. apostol, a kereszténység jelentős alakja, héber neve: Saul. Mindannyian ismerhetitek a Korinthusbeliekhez, a Rómaiakhoz írt leveleit - "a Szeretet türelmes, a szeretet jóságos. Nem féltékeny...szeretem nagyon...a sorokat is, s az épületet is. Valami hihetlen nyugalommal tölt el mikor hajnalban a buszról előbb leszállva a valóban csendes, embertelen utcán bandukolva egyszer csak elémmagasodnak azok a bizonyos oszlopok. Sokszor megálltam előtte. Ma reggel is. Csak álltam a lépcsők előtt s fejemet hátraszegve figyeltem ahogy ébred az égbolt. A sötétkék csillagos ég csíkját büszkén szelte át az épület éles körvonala. A napközben turistáktól, délidőben az ebédüket fogyasztó öltönyös dolgozóktól mindig tömött és hangos tér ilyenkor csendesen szunyókál. Egészen 6 óráig, amikor mély, öblös harangja meg nem szólal. Részletes leírást találhattok minden útikönyvben, nem untatnálak vele benneteket. A személyes élmény mindig erősebb, remélem egyszer mindannyian eljuttok s megtekinthetitek kívülről-belülről. A suttogó folyosón (whispering gallery) elmotyogott szavakat a korlát túl oldalán valaki biztosan meg fogja hallani s remélhetőleg vissza is válaszol nektek, vagy felmászhattok az arany galériába (golden gallery) s hihetetlen kilátásban lehet részetek. Karácsony tájékán el lehet csípni s hallgatni Handel Messiását , de Európa legnagyobb kriptájában megtekinthetitek Wellington, Nelson vagy a festő William Turner illetve magának az építettőnek, Wrennek a sírboltját, melyen csupán ennyi áll: Lector, si monumentum requiris, circumspice, vagyis olvasó, ha emlékművét keresed, nézz körül...

 Ennek az épületnek a tövében dolgozgatom mindennap. Túristák, üzletemberek, fiatalok s idősek adják nap, mint nap egymásnak a kilincset. Tőlem kb. 50 m-s sugárban még 3 kisebb Starbucks található. A legközelebbi a Paternoster téren, ami arról, hogy a számunkra tűz esetén kijelölt menekülési útvonal része, nem nagyon tudok más érdemlegeset említeni. Hacsak azt nem, hogy a tér közepén van egy nagyon kedves szoborcsoport bárányokkal. Mindenesetre most jó itt...ma a kezemben volt egy camambert sajt darab, s ahogy a fehér finom penészes részét bambultam, úgy tűnt, mintha egy elefánt ráncos fülét tartanám a kezemben...majd a pohár borban, melyet hozzá kortyoltam megláttam a kezem. Ráncos volt az is...csak az elefánt füle barátságos és mosolyt csalt a szemembe, a kezem pedig azt jelzi öregszem...aztán pedig ráleltem erre a zenére. Az összefüggést ne keressétek, már én sem értem. Mindenesetre a zene tetszik... a kezem kevésbé...
 http://www.youtube.com/watch?v=XSmd9716k8U&feature=related

Hamarosan jelentkezem...

Rezdül a Föld

A Richter skála szerint 8, 9-es erősséggel remegtette meg Japánban a földet a természet kiszámíthatatlan ereje, s ebben a katasztrófában s ennek következtében kialakuló cunamiban közel tízezer ember vesztette életét. Tízezer ember...sokkoló. Főleg az, hogy ehhez hasonló Richter vagy nem Richter skála szerinti erősséggel remegett az én kezem is a minap mikor kedves "regular customer" betipegett a 40 kg-jával és azzal a mindig "savanyú uborkát ettem tegnap forró tejjel és hasmenésem van" arccal körbetekintett s a sorba be nem állva ordított: van itt valaki aki meg tudja csinálni az ÉN kávémat? Sokkoló....röviden a spinéről s az összefüggésről.
Minden nap bejön. Tripla adag whole milk latte-jával kikészít mindenkit. Mert csak bizonyos emberek készíthetik el a kávéját. Odaáll a bárpult mellé, könyököl. Habosítod a kávéját, már olyan, mint a könyvekben, kiöntöd nekije, nem zárod le a tetejét de nem ám, hanem odateszed neki. Ő szépen leissza. Közben fintorog meg hümmög, még habot, nyögi, te még raksz neki habot és megint leissza és aztán végre eltopog a 15 centijével. No...ha ő bejön, akkor az éppen aktuális supervigyor eldob mindent ami a kezében van - de szó szerint - és rohan a bárba megcsinálni a kávéját. Ilyen mazsolák, mint én...hah...velem szóba sem áll. Egészen múlt hét csütörtökig. Ugyanis Aguska már szerdán észrevette a sorban, és előre megírta neki a poharat, de mire odaért volna, hogy fizessen hűlt helyét találta lady-nknek, gondolta, jó, nem várta végig a kisebb olasz csapat okozta kávédugót... Másnap megint jön. Már látom, idegesssssssssssssssssss ajaj. Nincs senki épp a bárban, aki ismerné az ő kávéját. Rámosolygok szépen, kérdi tőlem köszönés nélkül: van itt valaki aki esetleg meg tudná csinálni a kávémat? Mondom, épp nincs, de ha gondolja én szívesen. Rám néz, mit néz, átnéz, belenéz, ketténéz. Köszönöm nem, sarkon fordul és kirohan az üzletből. Na. Teljes melankóliába, mit melankóliába depresszióba esem. Marco jön vissza, mit történt, miért nem röhögsz. Mondom neki,  megvonja a vállát. Hülye ***. Remek mondom, tényleg az, de hát még is csak kirohant. Első pozitív élmény. Marco megfogja a karom, berángat hátra. Na idefigyelj. Ez a liba nem fogja elrontani a te, de elsősorban az én napomat, mert ha te nem nevetsz akkor mi sem, na ne már...te figyelmes voltál, tökéletesen meg tudod csinálni a kávéját. Elég legyen. Mars vissza vigyorogni. Második pozitív élmény. Visszamegyek kicsit már mosolyogva a bárba, odajön egy vendég. Jaj láttam, mit művelt az a hülye liba...itt dolgozik a mi irodánkan, mindenki utálja. Minden héten kirug valakit, üvöltözik és egy igazi ***. Na ezen már mosolygok, mert egy kisebb fajta csapat alakult ki, amíg várták a kávéjukat a bár sarkában, és ecsetelték lady-met, hogy utálja mindenki, és mindig figyelik, hogy viharzik be a Starbucks-ba meg mindenhova, és hogy csinálja már neki mindenki mindenhol a szokásait. Oké. Lerendeztem magamban, hogy én csak segíteni akartam, de hát ha nem, nem. Péntek. Állok a pulttal háttal, épp valamit okítottam, nem lényeges. A hátam mögül hallom: valaki van itt aki meg tudja csinálni a kávémat..ccccccccccccccc.....becsuktam a szemem, mosolyt fel az arcra, mondom most vagy soha. Ezen túl kell esni, nincs mese. Hátrapördülök, s figyeljetek:
- Jó reggelt. Milyen szép időnk van nem de bár? Tudok segíteni, megpróbálom elkészíteni a kávéját hölgyem, segítene nekem? Akkor biztosan menni fog.
- Néz. Még mindig néz "ki ez az idióta aki így mer velem beszélni arccal". Hát lássuk...
- Upsz gyerekek. Úgy tényleg nem remegett már rég a kezem. Habosítom a kávéját. Kész vagyok teljesen.
- Több habot. - veti oda.
- Több hab. - mosolygok, ennyi hab a világon nincs hallod e. Készen van. Felteszem neki a pultra. - érdekes az ő keze is remegett, vajon miért is... - kóstolja. Még hab. Kóstolja. Perfect. S elrohan. Én meg a kis lüke, annyira megörültem, hogy utána kiabálok: legyen szép a 7végéje. Visszanéz. Bámul, mint egy félnótásra, elhúzza a száját. U too...
Megkönnyebülök, felnézek. Harmadik pozitív élmény. Megállt az élet egy pillanatra a kávézóban. A pénztárban álló pár napos Suyoko (a kedvencem) néz rám, s azt mondja, ő nem akar itt dolgozni, ha ilyeneket kell csinálni, ezt az ő idegei nem bírják...mosolygok rá. Babám, neked nem is kell még egy jó darabig. Szóba sem áll veled. Megnyugszik. A vendégek megint jönnek, ez a banya....mit képzel...angyalom, hős vagy!!! Egy férfi odajön, kérdi, jól vagyok e? Én meg csak nézem őket és nagyon szeretem őket. Lezártam egy poénnal, hogy mára megvolt, kipipálva, nevetnek nagyokat, jupijé, mindenesetre hazafelé elgondolkoztam, hogy amíg mások az életükért harcolnak, vagy éppen elvesztették mindenüket vannak akiknek az adja a mindennapi elégtételt saját önönmaguk savanyú tükörképével szemben, hogy megkapják azt a nyamvadt habos kávéjukat. Szánalmas. S igen az is, hogy ma végigmentem az Oxford Street-en, s a tömegtől nem tudtam csak araszolni. Mindenki rohant az üzletekbe be, vásárolni, pénzt költeni. S igen. Tudom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem vásárolok, hogy nem veszem meg magamnak a ruháimat, és nem akarok tetszeni és nem költök néha sokkal többet, mint amit lehetne s szabadna. Ember vagyok én is. De bevallom már otthon is csodálkozva néztem, hogy mennyi minden van a polcokon, s vajon erre szükség van e igazán, de amikor itt bemegyek egy hiper-giga nem tom milyen üzletbe s pl. végignézek a tejespulton és nem hazudok, sorokban, polcokon keresztül több fajta, színes kavalkádot látok, akkor volt már, hogy undort és hányingert éreztem s otthagyva mindent kirohantam én is az üzletből.

Szükség van vajon erre? Amikor máshol éheznek? Fáznak? Meghalnak? Eszembe jut az is, amikor kicsi voltam, s volt egy időszaka az életemnek amikor nagyon szegények voltunk (jobbára mindig, de ez különösen nehéz időszak volt) s emlékszem édesanyám számolgatta a maradék pénzét, hogy vajon hogy tart ki a következő fizetésig, s akkor egyet gondolva a jobb időkből a padláson maradt befőttes s szörpös üvegeket visszaváltva leptük meg egy hétre való finom kenyérrel s egyéb szükséges dolgokkal. De nem kell messzire menni. Minden nap annyi pazarlást látok. Emberek megveszik a nem is olcsó kávéjukat és sütijüket, mert olyan trendi az ebédszünetben lejönni, s ott hagyják a felét, vagy az egészet. S én is sokszor feleslegesen dobom ki a megromlott ételt. Nem hiszem, hogy BÁRKI is megengedhetné magának, amikor minden jel arra mutat, hogy felborul a Földünk. S ha engem kérdeztek, már teljesen felesleges. Időt nyerhetünk. De ennyi. S igen. Azt is tudom, azzal, hogy mérges leszek, vagy szomorú az események kapcsán, azzal igazán nem érek el semmit, maximum lesz egy rossz napom. Ahogyan az Éjfél a Jó és a Rossz kertjében c. filmben az egyik szereplő mondta: hullasd a könnyed sz*rt se lesz könnyebb...már bocsánat, de nagyon helyesen. Így persze megiszom én is a mindennapi kávéimat, és vásárolok eztán is, mert nem éhezhetek , de azért lehet ésszel is csinálni. S igen. Ma megint beviharzott kedves gólyalábunk és képzeljétek. Rám mosolygott, s így szólt: el tudná készíteni a kávémat...hát igen. Mindenkivel olyan nyelven kell beszélni, ahogy megérti, mondta volt Margaret Thather hajdani brit miniszterelnök, miután sikeresen letörte az évekig húzódó bányászsztrájkot...végül is...csak ezzel cseppet sem segítettem azokon, akik lehet éppen most fulladnak meg a romok alatt, vagy bámulják a csillagos eget fedél nélkül, reménytelenül...

Mi. Emberek.

Napok óta tömeg és zsúfoltság van város szerte is, de kis kávézónkban pedig még úgyabbul. Egymásnak adják a kilincset turisták 20-as s 30-as csoportokban, van hogy az ajtón kívül áll a sor. Brrr...kicsit fárasztó, de aranyosak, kedvesek. Szeretem őket, bár néha úgy érzem előbb fogok olaszul vagy spanyolul megtanulni, mert már simán megy mindkét nyelven a kiszolgálás.
Ma elmélázós hangulatban voltam. Néztem az embereket s immáron sokadjára megállapítottam, hogy bizony annyira színesek, különbözőek s annyira "emberiek" vagyunk. S igazán mindenki feje fölött ott egy képzeletbeli tábla, melyen ez áll: ne zavarj, renoválás alatt vagyok. Fura. Sokszor és sokat vagyok egyedül, jobbára saját magam alakítom így a dolgokat, mert talán egy kicsit jobban igénylem a kettesbeli meghítt perceket önönmagammal. De mégis, ha szomokásabb vagyok, vagy valami bánt akkor embertársaim tudnak megnyugtatni igazán. Figyelem őket, mosolygok rajtuk, messziről szeretem őket. Közelebb már nem nagyon szeretem engedni őket, mert az már nem esik olyan jól. Tisztes távolságból szépnek, eredetinek s szerethetőnek látom őket. Közelebb engedve már csorbul a kép, kiderül, hogy az általam formált csodás jégszobrok a kezembe véve testem melegétől pillanatok alatt a semmivé foszlanak...mindenkinek van egy maga alkotta világa, ahol minden olyan s úgy él, lélegzik, ahogy neki a legjobb. Különösen szeretek ebben a világomban bolyongani, új arcokat felfedezni, kalandokba keveredni, egy egy viharos nap után csendben megnyugodni, szeretni, szerelmesnek lenni, felnőni vagy bátran gyermeknek maradni. Ugrálni az időben, érzelmek és események között. Saját magam rendezte színes filmkockáim vágástól mentesen tökéletes harmóniát alkotnak. S hogy mi van igazán körülöttem? Milyen a való világ? Az teljesen másodlagos. Csak a kép kerete. Minden este foghatok egy szövet, beverhetem a falba s felakasztva rá a karosszékemből végigbambulhatom az egészet...
Apró szeretet csodák. Körülöttem. Nap, mint nap. De ha véletlen elkerülnek is, alkotok egyet kettőt, s így kipótolom a hiányzó fogaskerekeket, akinek nem jut nem olyan válogatós. S ezek a pillanatok legalább valótlanul tökéletesek. Próbálkozzatok vele. De tudom, hogy nektek is van titkososan...mert másképp nem megy. Kezdjük nagyon elrontani ezt az emberiségnek nevezett fogalmat...
http://www.youtube.com/watch?v=Y4KiGN1j1No

Fázom

Fázom.
Reszketeg testem mozdulatai halkan melegítenek.
Nem érzem, de hiszem. Nem látom, de érzem.
Fázom. Nagyon fázom.
Te vagy.
A testem.
A szemem.
A hitem.

Hol vagy most?


http://www.youtube.com/watch?v=jAZHSEPJoHE&feature=related

"Ich liebe Dich: London!" - egy elkapott pillanat!

Hogy én mennyire szeretek koncertre járni...komolyan. Megnyugtatva megmozgat és napokig töltekezem belőle. Főleg ha valami igazán jót, vagy újat, érdekeset fedezek fel. Új felfedezésem s ebből következően bizonyos dalokat egymás után körülbelül 18-szor meghallgatva a szomszédokat bizonyára halálra untatva: Söhne Mannheims német banda. "Ich liebe Dich London"-hangzott el tőlük tegnap. S nem sok, de fél óra sem kellett, hogy szerelmes legyek ebbe a hangba, most egy időre...
http://www.youtube.com/watch?v=N5UxzcMvkGA&feature=related
na jó, tudom a german nyelv kissé szokatlan lehet elsőre, de nekem nagyon nagyon "bejött" ez a kis csapat tegnap este. Olyan jó ismerőssel s ismeretlen lélekkel egyként tapsolni, hullámozni, dalolni, egy-egy pillanatra egymás szemébe nézni, kacsintani, nevetni, érezni vagyis csak úgy, szabadon lélegezni s élni! Köszönöm "cikim", élveztem minden pillanatát! Szokásomhoz híven, míg meg nem unom napjában ezerszer meghallgatom - így vagyok úgy általában mindennel, lehet módjával kellene adagolni a dolgokat ...?... s tán hosszabb ideig kitartana, nem tom...most így jó!
http://www.youtube.com/watch?v=w6EKVJtI6fg&feature=related