a "Thistle brand"

Naivan úgy gondoltam, hogy nem nagyon tudok már a napi kis szösszeneteken kívül semmire rácsodálkozni kis hotelunk életében. Hahaj! Mindig van új a nap alatt. Először is egy ideje - nem is értem... - rájöttek, hogy ugyan kedves a hotel, de egy pötit el van maradva a többitől, értem itt azt, hogy régi már. Bizonyos dolgok bárhogy is nézzük, cserélésre, javításra szorulnak. Mert értem én, hogy az emberlánya ragaszkodik a már lyukasra kitérdesedett mackó nadrágjához, és bőszen szorongatja a több helyen megfoltozott ám lábtalan plüsmedvéjét, de mit csináljon amikor a kezében marad a fali vasalódeszka falastól, és a zuhanyfüggöny elhúzása rozsdás kénesőt hullat a fejére, ami azontúl, hogy jó a hajhullásra előlről kezdeti a fürdőtakarítást...no, hát szépen lassan lecseréli eme csodás dolgokat. Kezdetben érkeztek a párnák. Egy ágyra négy darab. Két ágyra nyolc darab. Némely szobában tizenhat darab. Az egész szoba egy párna. Fél órával több munka. Aztán jöttek a kéztörlő dobozok a falra. De a falon nincsen számukra hely. Így mentek is. S a párnák is lassan, mert felesleges és nincs is annyi párnahuzat...no de kérem szépen. Egyik nap kedves manager nagy gurum belibbent szobámba. Megállt mellettem és így szólt: Ugye tudja kedves Agnes mi a hotelunk brand-je? - nézek, mint aki nem jól értette mit szóltak hozzá, szememben a döbbenet, s kiváncsiság, no halljam, mi is az! Lassu, komótos mozdulattal lehajol, felteszi az ágyszélére a teás tálcát - amin a kis apróságok, pohár, csokisdoboz van, s rám néz: milyen hibát vél felfedezni? Nézek a tálcára, nézek Ian-ra. Nézek a tálcára és megint Ian-ra. Felhúzom olyan Ágisan a szemem. Erre csendben kiveszi a két kiskanalat a poharakból s elkezd mesélni a brand-ről, ami egy hihetetlen összetett valami lehet, mert csak annyit osztott ez alkalommal meg velem, hogy NEM  lehet két különböző végű kiskanál egy szobában. A kanalaknak meg kell egyezniük. Agnes. Ez nem motel, hanem hotel!
No, döbbenetem Ian elvonulása utáni ajtócsapódás csöndjében mérhetetlen kacaj formájában tört elő. Fáradt vagyok. Nagyon. Múlt héten 7 napot dolgoztam egy huzamban. Semmi baj, vagyis dehogy is nem. De ez van. Lesz ez jobb is. Biztosan. Tudom, most felsóhajtottatok, és jaj Ágika, nem változol, miért nem maradsz otthon, jelentesz beteget. Ismertek már jól, a végsőkig húzom, egészen addig míg Fiona drága egyik szobám ellenőrzésekor két lábat vél felfedezni az ágy között. Történetesen az enyémeket, amint beájulok oda. De majd kimagyarázom, hogy csak ellenőriztem a Thistle brand-jét, jól vannak e összecsavarozva az ágylábak, mindegyik négyszögletes e és nem kerek az egyik, mert cserélem! De bevallom, agyam s testem már maradna pihenni, de az sem segít, hogy a múltkori négy nap itthon létem, amire már nem is emlékszem, csak hogy nagyon jó volt hozott magával némi következményt, mely anyagi fuvallatból ered. Virágnyelven előadva, jól meg kell gondolni, mikor lehet könnyelmű az emberlánya. Mert egy nap kimaradás már minusz egy heti bérlet és a napi jól megérdemelt chai latte-or-dr.pepper&donut párosításokat kiüti, s persze ez a mókásabb része a dolognak. Tudjátok ti a következményeket. De! Nem csüggedek. Ugyan lusta vagyok és csak saját magamat okolhatom, hogy eddig nem találtam másik helyet. S ezt most szerettem volna leírni nektek. Mert talán így köt az ígéret, melyet nektek teszek. Másoknak mindent azonnal, gyorsan és precízen. Magam dolga pedig jó lesz holnap is, és tele vagyok félelemmel, hogy nem tudom megoldani, nem tudom elmondani lalalalalaaaa. Persze nem segít, hogy munka után olyan vagyok, mint a randira siető légy, aki figyelmen kívül hagyta a zárt ablakot és az ablakpárkányon vergődik szerelmesének nevét sóhajtozva. De akkor sem mehet ez így tovább! Holnap október. A kedvenc hónapom. Úgy döntöttem széppé teszem s a mindennapi imáimat átformálom kissé.Haladni kell előre, mert már nagyon unom a sóhajaimat...

English breakfast

Kívételes csoda történt. Nem dolgoztam szombaton. Ilyen még nem volt, csak mikor beteget jelentettem akkor. A 7végi napok mindig a legeseménydúsabbak kis hotelunk életében, mennek s érkeznek a vándorlelkek, így értelemszerűen a munka is több. No ezen ünnepnapra felbuzdúlva úgy döntöttem, meglepem az én kis háztartásomat egy igazi angol reggelivel, ha már Londonban mosolyog ránk minden hajnalban a napocska.

No de miből is áll az a bizonyos brit reggeli? Több helyen ettem már, eddig egyszer sem volt ugyanolyan, de alapjaiban a következőkből áll. Sült paradicsom, gomba, tojás, bab (ilyen érdekes szószban, én nem tudtam hogy kell elkészíteni így készet vettem, amit csak össze kellett sütni a többi finomsággal) sült kolbász, sült bacon, pirított kenyér vajjal, fekete tea tejjel. Nyami...a kolbász helyett én organikus bazsalikomos, olivaolajas kolbászkát vettem és a tojást is félig lágyra sütöttem, de így is - így volt -  nagyon finom. Hát...nem csodálkozhatunk, hogy tudta Anglia meghódítani a fél világot. Minden reggel egy ekkora hamival indítani a napot...Hajrá világ! Jön Ágika!

Így búcsúzom...

A földalatti sebesen suhanó eltorzult fényében.
A sarki közért polcán porosodó üveg elmosódott tükrében.
A mellettem ülő siheder karórájának halkan pattanó hegyében számolod a lassan vánszorgó másodperceket. Mindenhol s mindenben ott vagy. Miért? S meddig? Kávé és sült kalács illata mellett a magasról bámulom a pocsolyában egyre csak gyűlő esőcseppeket. A hozzám közzelebbiben ott állsz és bámulsz. Az üvegre rátapadva várom, hogy valaki beléd taposson és haragos ráncokban fodrozó képedet végleg elmossa az eső.

A mellettem ülő idegen tálcámra átcsúsztatott zsebkendőjével törlőm az arcomon végigszáguldó könnycseppeket, melyek zivatarfüggönnyében nem látom az üvegen túl már vakítóan melegítő napsugarat. Egy az ajkamon megállt. Nyelvem hegyével finoman értenyúlok, de nem érem el. Soha nem értem el. Finoman kinyitom ajkam, s hagyom, hogy a többi után szaladjon. Már nem csiklandoz. Így búcsúzom...




                                              
                                                                                  (nagyon szerettelek, szívemben, bezárult dióhéjban őrizlek)

Őszi 7köznapok III.

Az imént nagy buzgón visszaolvasgattam miket írok nektek, s ráeszméltem, hogy az őszi 7köznapok mindenről szólnak csak a 7köznapokról nem, mindinkább a szabadnapjaimon eltöltött kikapcsolódásokról. Az elmúlt 7végén Canterbury-be látogattam, de ez a nap megér egy teljes mesét nektek, annyira csodás volt, de erről később. No de tényleg, azok a 7köznapok...
Békések és nyugodtak. A hömpölygő tömegben apró cseppként csurgok szép lassan előbbre és előbbre. Már itt is van kedvenc művész mozim és képzeljétek egyik este voltam egy igazi londoni koncerten. Huhúúúú. Bizony ám. Fat Freddy's Drop nevezetű új zélandi reggae-soul csapatra ugyan kicsit fáradtan totyogtam egyik lábamról a másikra, de élveztem minden pillanatát. Picit oldalról kellemes volt szemlélni a fülnek és szemnek egyaránt a kultúráltan szórakozó fiatalok, idősek lelkes, a ritmusokra egyöntetűen mozgó halmazát. S a zene...nekem kedves, de ki-ki maga nézzen utána. http://www.youtube.com/watch?v=3JBztXpMSgE&feature=channel

S nagy hírem van. Bizony ám. Megvolt az első angolórám. No de az elejétől kezdem. Kb. két hete Notting Hill utcáin kóboroltam s egy üzlet kirakatában megláttam egy hírdetést. Nick angolórákat vállal. Olyan szép kézírással volt írva, hogy felírtam a számot és képzeljétek el én sügérné, olyan szuperul mentettem el, hogy mikor felszálltam a metróra és meg szerettem volna írni az üzenetet a leendő angoltanáromnak, nem találtam a számot és képes voltam visszamenni egy megállót és két utcát. De megérte! Ugyanis Nick egészen az első bemutatkozó óráig csak üzenetetben kommunikált velem (én kezdtem így, a telefon még nem megy, nem értek semmit...) s igazából lutri volt s izgalmas az első találkozás. Vajon hova és kihez megyek, de azt már sejtette, hogy a munkáját komolyan vevő úriemberről van szó, mert mindent pontosan leírt. Milyen busszal és milyen egyéb közlekedési eszközzel közelíthetem meg úraságát és mi mennyibe kerül stb. Hm...lovely, ahogy ő mondaná, ugyanis minden mondat után egy mély hm...-mel indítja válaszát. Nick a Portobello és a nem tom milyen utca sarkán székel a 3 szám alatti zöld ajtó mögött, olyan igazi lépcsős, régi stílusú angol házban. Jaj, már ahogy mentem felfelé egy filmben éreztem magam. És hát Nick..egy igazi gyöngyszem az életemben. Egy ötvenes, szikár, magas vérbeli angol úriember a szemüvege mögül figyelve várt rám. Leültetett az asztal elé, elém rakott egy kazettás magnót, bekapcsolta és el kezdett kérdezni. Én meg bámulom a magnót, mint egy idióta, na ne... én nem beszélek, de beszéltem. Mert kérdezett és válaszoltam, aztán nem mondott semmit, csak hogy csütörtök este 6 óra, kinyitotta az ajtót és már csak az ajtó csapódása visszhangzott a lépcsőházban. Csendesen bandukoltam hazafelé mosolyogva és örömmel a szívemben, mert egy egész órát eltöltöttem egy igazi angol emberrel úgy, hogy ugyan én mekegtem és habogtam, de mindent értettem. Büszke voltam magamra. Majd csütörtökön megérkezvén egy picit nyelvtanoztunk, aztán bekapcsolván a magnót egyszer csak saját hangomra lettem figyelmes. Jajjjjj....fogtam  a fejem, a feladat az volt, hogy javítsam ki a hibáimat. Hát...volt bőven, de ez a leghatékonyabb tanulási módszer, legalábbis nekem, ugyanis ilyen gyorsan nem beszéltem jól s helyesen, csak kapcsolja már ki azt a beszélő zizét...ki is kapcsolta és megdícsért. Na látja, ugye hogy tudja...aztán újra kérdezett és akkor vettem észre, hogy megint felvette...jaj. Most csütörtökön is vár rám egy gyors javítás, ebben bizonyos vagyok. De ez így van jól. Ezentúl kaptam két újságcikket, amiről beszélgetünk. Hamar elmegy az egy óra, de bevallom elég is. Úgy lefáradok. Sokkal jobban, mint az ágyazásban. Kijavítja, amit mondok. Volt hogy egy szót kb. 10-szer ismételtetett, de csak nem bírtam úgy mondani, ahogy ő, már elnevette magát ő is!!! - gondolom mókás buksim lehetett - de ennek nagyon örülök. Mindig is az volt a vágyam, hogy szép angol kiejtéssel beszéljek. Persze ettől nagyon messze vagyok, ajaj nagyon.

De türelmesen kivárom, s addig pedig készülök a csütörtök estékre. Ennél nagyobb motiváció nem is kell nekem.

A szabadnapjaimon sokat és sokfelé megyek, látok, utazom. Szeretnék minél több helyet, színt, illatot felfedezni. Rengeteg tervem és gondolatom van. De béke van. Valahogy rátévedtem egy útra, ahol ugyan tudom, hogy még sok sok kő vár rám, figyel és megszólít. Hol felsebzi a lábam, hol segít egy buckán átlépni. De utam megannyi csodás virág és kép kíséri, s lépteim puhák. S ez az, ami sokszor oly zaklatott lelkemet lecsillapítja. Öllelek Benneteket!

Őszi 7köznapok II.

Ha lehet ilyet mondani, beköszöntött az ősz mifelénk is. Az utóbbi napok szokatlan késő nyári melegét felváltotta a szél és az eső. Bizony, tudom most sokan mosolyogtok. Igen. Ágica legnagyobb örömére. Szeretem. A kanapén begubózva kezemben egy csésze jó meleg teával halkan a gyertya fénye mellett hagytam ma is, hogy rámsötétedjen s körémboruljon a csend. Kint a forgalom és a hazasiető emberek léptei mellett gondolataim lelassultak és megnyugodtak...

Visszatérve a 7köznapjaimhoz úgy két hete úgy éreztem, hogy nekem látnom kell a tengert, a csudát a tengert, az Óceánt.  Ahogy az 5let kipattant már a vonaton is ültem és robogtam Brighton felé.

Brighton egy tipikus üdülőváros Sussex déli partján, közel 1 óra vonatúttal már le is lehet jutni. Ahogy kiértem a pályaudvarról megcsapta arcom a friss szellő - bár aznap is szokatlan meleg volt - és a távolból sirályok hangját hallottam. Elindultam a dimbes dombos utakon a hangok és víz irányába, de közben jól megszemléltem piciny városkánkat. Hááát...bevallom nektek őszintén nem azt kaptam amit vártam, bár olyan nagy elképzelésem nem lehetett, de hát Anglia. És óceán. Vidék. Téglaházak és kedves üzletek helyett szembetaláltam magam egy tipikus üdülőközponttal. Némely pillanatban úgy éreztem magam, mintha Siófokon az aranyparton sétálnék úgy a 80-as években. Egy-egy pillanatra időutazónak éreztem magam az utcák körforgatatában elvegyülve. A partra leérve kárpótolt a látvány, igaz szívemhez a szállodák és emberek nélküli partok állnak közel, de végigsétálva a mólon kedves pillanatokat kaptam el. Turisták garmada szépen lassan hömpölygött előre a parton. Voltak akik a parti éttermekben tömték magukba a fish&chips-et, voltak kutyát sétáltató párok, gyermekes családok, parton olvasó fiatalok, almát hámozó idős emberek. A partra leheveredve hosszassan pihentem hol az eget bambulva, hol a hullámok moraját hallgatva. A délutáni siestát követően kora délutáni éhségem a városba kergetett vissza. S a sétálás közben egyszercsak egy hihetetlenül nem odaillő építményt, mit építményt egy egész csodát fedeztem fel. Nézzétek csak...

Igen. Jogos a kérdés. Most hol is jártam? De igen. Ez a csodálatos épületkomplexum Brighton remeke, a királyi Pavilon, melyet IV. György a kinai civilizáció iránt rajongó herceg kezdett el építeni a 18. század végén, orientális, kínai-indiai mintákat követve. Állítólag a szerelemhez s egy hölgyhöz volt mindinkább köze...emiatt a gondolat miatt bocsátottam meg Gyurinak...

Ezt az élményt koronáztam meg egy pub-ban elfogyasztott remek ebéddel. Kicsit szürreálisnak hatott az egész délután. Egy igazi fagerendás étek és ital elosztó egységbe tértem be, melynek első emeletére az ablak mellé lekucorodva érdekes látvány fogadott. Szemben velem egy hatalmas kandalló, melynek párkányán gyertyák égtek. Az ablak a meleg miatt tárva nyitva, szárnyai mellől kíváncsian bekandikáltak a muskátlik cseresznyepiros szirmai. Az ablak alatti téren gitárral a kezében spanyol és egyéb, számomra ismeretlen nyelven éneklő lélek hangja kúszott fel egészen az asztalomig. Ebben az eklektikus kavalkádban meséket és kedves emlékeket hallgatva elfelejtettem a napi robot okozta fáradtságot, s a végtelen nyugalom járta át a lelkemet.

Őszi 7köznapok I.

Köszönöm, köszönöm mindenkinek aki érdeklődött. Tényleg, annyira hálás vagyok értetek...aggódtok és olvastok és nagyon közel érezlek benneteket, még akkor is ha pötit távol vagytok. Szóval, a helyzet a következő, hogy az elmúlt 7en egy csöppet sokat dolgoztam. Ennek következménye azon túl, hogy milliárdos leszek - hah - az, hogy a jobbkezem szinte használhatatlanná vált. Ez azért aggasztó, mert fáj fáj, de ha nem hagyja abba, akkor hogy fogok ágyakat csinosítani...???...mindenesetre azért nem vagyok itthon, hát nem is én lennék, megyek és csinálom, de azt hiszem ez fogja a végső kaput becsapni mögöttem kedves hotelunkben. De ez is így lesz jól, ha így lesz, egyébként elindultam az álláskeresés rögös útján. Voltam már meghallgatáson kávézóban, töltöttem ki jelentkezést millió helyre, még túl közeli az időpont, hogy bármit is tudjak erről mondani, de most igazán rám fér a bátorítás. Szorítsatok!
No, de képzeljétek több, mint egy hónapja koptatom London utcáit. Gondoltátok volna? Ez már nem hosszú nyaralás, ez már egy picit élet. Itt. S azon túl, hogy fáj itt, fáj ott, fáradt vagyok hol reggel, hol este nagyon jól érzem magam. A végtelen belső nyugalom érzés még mindig bennem van, ami azóta tart, mióta itt vagyok. Megmagyarázhatatlan, különleges, hihetetlen, fantasztikus. Egy csoda...

Ám most kicsit félreteszem mélyérzéseimet, s picit megismertetem veletek a 7köznapjaimat, mert írok írok, de az egyik reggel jutott el pöti agydaganatomig, hogy sokan nem is jártatok még brit földön - mint én annak előtte - és nem biztos, hogy értitek, amikor azt írom, hogy tegnap sztrájkoltak a metróvonalon dolgozók, s szinte az összes vonal leállt, vagy részlegesen közlekedett csak. S bizony, ez kis hazánkban is káoszt okoz. Mit okoz itt? Hát nézzétek. Ez London metrótérképe.

Ezen a 11 vonalon közlekedik nap, mint nap több millió ember. Azt megállapítottam, hogy az angolok nem éppen toleránsak a sérült vagy esetleg lábnélküli emberekkel. Úgyanis mindenhol szűk alagutak, lépcsők és lépcsők és még mindig csak lépcsők vezetnek a föld mélyében egyik vonaltól a másikik. Kedvencem a Bank nevezetű megállóhely, ahol több vonal is találkozik, s lemértem a múltkor, ha az egyik vonalról szeretnék átszállni a másikra, akkor pontosan 14 percet kell a föld alatt "sétálnom" míg elérek egyik pontból a másikba. Zseniális. Mindenesetre, még mindig ez a leggyorsabb közlekedési forma. London zónákra van osztva, s a közlekedést egy Oyster nevezetű kártya feltöltésével lehet véghezvinni, ami végeredmény a bérlet magyar megfelelője. Egy plasztik kártya, amire különböző fajta napi-heti töltéseket lehet elvégezni és az automata kapun lehúzva meg is kezdhetjük a föld alatti száguldást. Praktikus egy ekkora városnál, s kizárja a bliccelést. A buszokon pedig minden esetben az első ajtón kell felszállni, csippantani a kártyával, s így ott sem lehet kibújni a jegyvásárlás alól. Ez bevallom nagyon tetszik nekem.
S mire jó egy hónap? Nem tudom az összes megállót, de már nem nézem a kis térképet, ha hazafelé megyek. Eltévedek még mindig, ha valami újat keresek, de már gondolkozás nélkül megy, hogy kelet vagy észak felé szeretnék e utazni. Nem keresem eszeveszetten a kijáratot, értem, hogy nagyot lépek, ha MIND the GAP-re hívják fel a figyelmem (amikor nagy a rés a metróajtó és a peron között, volt már hogy kisebb termetű lények becsúsztak, becsöppentek az alagútba, s a bokarándítás a minimum sérülés, mellyel kikászálódtak onnan) és igen, jelentem ÉRTEM, hogy mit mondanak, amikor át kell menni egyik peronból a másikba, mert éppen nem közlekedik az adott jármű.  Ez sokáig gondot okozhott, mert bármennyire füleltem, csak nem értettem, mit szeretnének velem közölni. S egyik reggel mikor felfogtam, akkorát ugrottam örömömben, hogy megmosolyogtattam a mellettem állókat. Igen, ezek nekem hatalmas dolgok. Hazafelé a közértes, vagy én úgy mondom, hogy a szőlős és paradicsomos helyen már megismer az eladó. Egy "lavór" banánt kérek, s már a szatyorban is van. Itt vannak olyan helyek, ahol 1 font egy kisebb lavór méretű műanyag tál tartalma, és abban vagy kb. 10 db banán van, vagy egy hatalmas nagy fürt szőlő. Én azt tömöm magamba szinte minden nap. Imádom! El tudnék élni csak szőlőn!
Ugyan még mindig először az ellentétes irányba bambulok, de már azonnal nézek a másik oldalra, hogy jön e autó, az hogy piroson közlekedek - mint otthon - az hamar ment itt is. S igen. Ha kérdeznek tőlem - magyarul vagy külföldiül bárhogy is - először angolul kezdem el magamban a mondatot, aztán rájövök, hogy nem tudom folytatni és abbahagyom, de! Már egy kicsit kezd alakulni az agyam.
És ami legfontosabb, hogy itt megtanul az emberlánya NEM sietni. Miért is? Mert nincs értelme. Egyszerűen nem fogok előrébbjutni a metróban, ha idegeskedem. Itt teljesen szokványos, hogy leáll minden és perceket kell rá várni. Visz az áradat és közben mindenki éli a saját világát. Azt megfigyeltem, hogy Londonban az emberek többsége három dolgot csinál: poharas kávét szürcsölve a kezében halad előre, chipset eszik és bőröndöt húz  maga után. :)
De mindezt türelemmel teszi. S tanulom én is. Másokkal, de elsősorban magammal, magamhoz, magamért. Ez most a legfontosabb. Mert mindennek valóban megvan az ideje, s ezt kezdem mostanában csodapillanataim közepében igazán elhinni s megélni...