Az év utolsó pillanataiban

Semmik vagyunk…Ezt a szöveget egyszer egy kulturális magazinban olvastam, melyben egy csodálatos, általam mélyen tisztelt énekesnőről (Mari Bone) volt szó, aki akkor történetesen kis hazánkban adott koncertet. Ez jutott ma reggel eszembe, mikor kinéztem az utcára s figyeltem az ablakon lefutó esőcseppeket. Semmik vagyunk. De most mondjátok meg, nem igaz? Mindenkinek megvan a saját kis célja, motivációja, értékrendje az életben, halad felé vagy mellé vagy távol el tőle, de igazán annyira parányi az, az idő amit itt a Föld nevű bolygón töltünk, hogy néha azon gondolkodom, hogy megéri bármiért is görcsölni? Persze aztán mindig arra jutok, hogy ésszerű prioritást betartva persze, hiszen mi végre vagyunk itt, ha nem azért, hogy általunk is fejlődjön ez a világ, de túlzásokba sem szabad esni. Amikor kicsi voltam, emlékszem ültem a házunk utca felőli szobájában, s a hatalmas ablakon kibámulva figyeltem a szemben lévő réten bukdácsoló őzikéket. Számoltam a távoli főúton haladó autókat, mert akkor még számolni lehetett, volt, hogy kerek fél óráig nem jött egy sem, pedig nem vagyok oly idős. Sokan közületek úgy gondoljátok, nekem valami békefenntartó hadsereg angyalkájaként, vagy második Teréz anyaként kellene a világban búzát és mosolyt osztanom. Ez kedves s, bevallom jól esik. Mert azt jelenti jó embernek tartatok. S kis koromban voltak is nagy álmaim. Például mindig is szerettem volna külföldön élni. Tessék. Most itt vagyok. Európa egyik legizgalmasabb városában. De bevallom nektek mostanság nincsenek vagy ritkán vannak égig érő álmaim. Kicsinek, erőtlennek és tudatlannak érzem magam hozzájuk, tiszteletlenség lenne a részemről, ha túlzásokba esnék. Egy jó ideje helyettük inkább a mindennapokat próbálom különlegessé tenni, s vágyakozás helyett haladok egy egyszerű, de tiszta élet felé. Melyben nincs helye hazugságnak és bántásnak, mindinkább őszinte tekinteteknek, mosolynak és felfelé fordított nyitott kezeknek. Tanulom én is, még nekem is sokat kell fejlődnöm. S úgy, mint sokan mások, nem vágyom másra, csak hogy a konyhám ablakából reggeli forró kávémat kortyolva kitekintsek kertem fáira s számoljam vissza a csend perceit, melyet pillanatokon belül megtölt családom zsivaja. Az asztalon mindig legyen legalább két pohár, s legyen egy meleg kéz, mely hátamat simogatva áttol a nehézségeken…

Amikor ezt a blogot elindítottam, csupán az volt a célom, hogy az itthon lévő kedves ismerőseimnek, barátaimnak hírt adjak magamról. Azóta eltelt 5 hónap. 5, izgalmas és kalandokkal teli szép hónap, melyek tudatosan vagy tudattalanul is, de meghatározó részei az életemnek. A kezdeti nehézségeken viszonylag hamar túlléptem. Ragozhatnám, de tisztában vagytok ti is, honnan s merre haladok. S talán életemben először büszke is vagyok arra, amit ennyi idő alatt sikerült megtennem. Ez bevallom jó érzés. De hazugság lenne, ha minden dicséretet magamnak gyűjtenék be. Nélkületek ez nem sikerült volna, s ezt maximálisan így gondolom. Voltak pillanatok, amikor szomorú voltam, vagy elkeseredtem, mindig volt egy kedves szó, egy bátorítás, egy kép, egy üzenet, ami továbblendített. 2010 minden tekintetben egy nagyon vegyes, érzelem dús és sűrű év volt. Nem bántam meg egy pillanatát sem. S bevallom, sokszor úgy éreztem, hogy néha sokkal jobban bíztok bennem, mint én saját magamban, s erre mély tisztelettel és alázattal gondolok minden egyes nap. 2011 sok tekintetben más lesz, mint az idei, már most látom és érzem, de erről majd időben. Addig pedig nézzétek? Ezek mind-mind ti vagytok. Nem tudom visszaadni azt a sok törődést és szeretetet, amit kaptam tőletek, de szeretném megmutatni, hogy minden pillanat csodaként bennem él tovább. Kívánok minden kedves lélekembernek boldog, örömteli, kacagós, mély csendes, sírós, szerelmes, igaz szóval teli őszinte 2011-es évet! Találkozunk jövőre! S egyet ne felejtsetek el soha. A Jó Isten mindig fogja a kezeteket! Szeretettel: lily

Tőletek-nekem:
„Hamar tanuld meg a nyelvet és gyere haza, mert nélküled nem olyan szórakoztató az élet... „


„Nagyon klassz volt, sok hó esett. Te is élvezted volna. Végig rád gondoltam, mert az a cuccos volt rajtam, amit síeléshez kölcsönadtam, és a Te illatodat éreztem rajta…”

„…Drága Ágnesem, Hótündérem…”

„…Szia Bocs! Nagyon szépen köszönöm...ha egyetlen embert kellene mondani akiben bármikor vakon megbíznék ...bármilyen téren...az TE lennél.., rengeteget tanultam tőled!...”



„Bár én is tudnék ily adventi hangulatot varázsolni a lelkemben, mint te....”

„nekem legalább annyira hiányzol te magad, mint a zongora órák!”

„…Tömegben is lehet magányos az ember. De egyet ne felejts el. Nagyon sokan szeretnek, nagyon sok értékes embert gyűjtöttél magad köré és ez biztos nem véletlen. Ezek az emberek veled éreznek, aggódnak érted és ezért sosem leszel úgy igazán egyedül. Mert van, akinek ez se jut. Tökéletes ember nincs! Bízz Istenben! Minden valamiért van. Lehet, hogy később megérted. És gyere hozzánk karácsonyozni, tényleg!!!! Ha bármikor szükséged van egy jó szóra:XXX nagyon szeretlek…”

„…Tényleg hihetetlenül jó dolog, hogy írsz! Nagyon jó hallgatni. Tök jó, hogy amit átélsz és ami azáltal gondolattá érzéssé formálódik benned, ennyire jól át tudod adni. Néha arra gondolok, hogy a blogod linkjét elküldöm egy két helyre, hogy hátha rájönnek, hogy ezt tök jó lenne, ha milliók vagy legalább százezrek olvasnák. Az írásaid által is idén jobban fel tudok lélekben készülni a Karácsonyra…”

„…támogatom, hogy adj ki könyvet. Ne tartsd meg ezeket a gondolatokat,mert a hasonlat amit itt leírtál az csodálatos. Reggel óta a gondolatom között van beékelődve, és hihetetlen hatással van rám. Köszönöm, de ugyanannyira élvezem a humoros részeket, ezért azokat is írjad folyamatosan. Bátorságodért, kitartásodért és a bejegyzéseidért örök hálám és őszinte köszönet. ..”

„Ha az utolsó blog bejegyzéseddel az volt a célod, hogy mindannyiunkat megríkass, jelentem sikerült. … sem bírta felolvasni, nekem meg esélyem sem volt rá. Így mindenki elolvasta magának…”

„…Lélekben nálam már teljesen itt a Karácsony! Neked köszönhetem…”

„…Olvastam a blogod. Irigyellek. A jókedvedért, a hitedért, az optimizmusodért, a kivilágított Oxford Streetért. Jó téged olvasni! Vigyázzon Isten!”

„Te akár hova mész Téged mindenhol pillanatok alatt megszeretnek! és ha csak virtuálisan is, de a vállam is mindig itt van, ha sírni támad kedved.. .”

„Vigyázz nagyon Magadra! Én hiszek benned, imádkozom érted, és tudom, hogy minden jó lesz!”

„Jó volt hallani a hangodat rég beszéltünk így és ez nekem hiányzott!”

„Hiányoznak az ebédek amit nagy ritkán de sikerült összehoznunk és közben jót beszélgettünk…”

„A lényeg, hogy mindent megoldunk, csak egy kis idő kell hozzá, néha még egy kicsi + még egy kicsi, de előbb-utóbb elfogynak…”

„Mert mi az amire te nem vagy képes JELENTEM NINCS OLYAN !!!!!!!!!!!!!!!”

„Elképesztő, amit véghez viszel. Csodálattal nézek fel Rád, és nagyon irigylem az önálló, érdekes életedet. Persze nem irigységből! De mindezt egyedül, segítség nélkül vitted végbe. Le a kalappal előtted! „

„…A pofára esést és az átverést TE sem és más sem érdemli meg. De az élet ennél genyóbb és megteszi, de oka van mindennek. fel a fejjel. veled vagyok!”

„Kívánom neked a csend szépségét, a napfény dicsőségét, a sötétség rejtelmét, a láng hatalmát, a víz és a föld higgadt erejét, a levegő édességét és a szeretetet, mely ott található minden dolgok gyökerében. Az élet csodáját kívánom neked.”

„Biztos követed a magyarországi eseményeket, s az is tuti, ha itt lennél már rég megtaláltad volna a módját annak, h. miként segítsd pl. az iszapkárosultakat...Én téged leginkább továbbra is egy Teréz anya reinkarnációként tudlak elképzelni, s ebben a meggyőződésben teljes mértékig hiszek. Tudod, h. eredetileg őt is Ágnesnek hívták? Ha alapítanál egy hasonló szervezetet, rendet.... én csatlakoznék első nővérnek...”

„Boldog októbert kívánok Neked. Ez a Te hónapod, úgyhogy muszáj, hogy vmi szépet hozzon valamikor számodra…”

http://www.youtube.com/watch?v=5gyj5RdcDSg


(2010 - töredék pillanatokban - síelés/túristaként Londonban/János kórház-önkéntesség/Sajólád-árvíz/lovaglás/Conti próbák s gombócgyártás/Krisztám s a búcsú/London/Párizs/Bécs s én magam, veletek a közepemben! Boldogság s béke mindenkinek!lily)

Áldott, békés, szeretetteljes napokat kívánok!

Kedvesek,
köszönök mindent, mindent. Ólomnehéz és pillekönnyű most minden. Engedjétek meg, hogy 1szerűen csak áldott, boldog, békés napokat kívánjak nektek és szeretteiteknek.
Kérlek, egy pillanatra álljatok meg. Édesanyák, tegyék le a főzőkanalat, édesapák, hagyják a földön a fenyőtörzs faragást. Kicsik, másszatok ki a szekrényből és hagyjátok egy pillanatra az elrejtett csokifalást. Rohanjatok és öleljétek át egymást. Mert a csoda közeledik. De a csoda igazán minden minden pillanataban BENNETEK VAN! Minden nap!
Őszinte szeretettel:

lily
http://www.youtube.com/watch?v=YIfSOop6Z5Y

Angel

Esik a hó! Szakad! Ömlik hatalmas pelyhekben! Már tegnap este kezdte, mikor kirohantam a közeli zöldségeshez mandarinért, mert mindenáron mandarin illatot szerettem volna, de reggel szomorúan húztam el a függönyt, se híre se hamva nem maradt a havazásnak. De most! Rákezdett a kis huncut, remélem meg is marad Szentestéig, de legalább ma estig, ugyanis hivatalos vagyok egy igazi 20 főből álló karácsonyi gospel koncertre, de várjunk csak kezdem az elején...
Elköltöztem. Ezt dobta a gép, mondhatnánk így is, szükségszerű és indokolt lépés volt részemről, igaz minden olyan hirtelen történt. A költözésem előtt három nappal még nem tudtam pontosan hova is megyek, de olyan Ágisan megoldottuk ezt is s már itt is leltem kedves embereket akik nagyon sokat segítettek nekem. Köszönet minden együtt megtett lépésért!
Szóval most együtt lakom egy vérbeli olasz csajszival és egy kis hazánkból származó magyar tanárnővel, aki jelenleg új hobby-ján kívül semmivel nem hajlandó foglalkozni, ami jelentem a dobolás. Igen. Az összes cucca egy nagy dobfelszerelés minden velejáró bizulával együtt, aminek csak angolul tudja már a nevét, mert itt tanul a kis drága verni a tányérokat. De szerencsére nem akkor amikor mi otthon vagyunk. Sarah pedig nagyon kedves, ővé a lakás, már jó pár éve itt él Londonban, de visszavágyik az ő kis hazájába - megértem - s hát ha akarom, hanem, hétfőtől bizony muszáj beszélnem is angolul, mert Sarah-t nem érdekli, hogy makogok és mosolygok szépen. Mondja és mondja, olyan olaszos temperamentummal, de élvezem. Most nem én beszélek, szerinte túl csendes vagyok :)))), de imád főzni. Nagyon jól felszerelt, olyan igazi otthonos konyhája és étkezője van, egy hatalmas faasztallal a közepén, amin mindig van valami finomság. Én bevallom ott is szerettem élni ahonnan elköltöztem, sok szempontból előnyösebb volt, mint a mostani, de kíváncsian várom mit hoznak a 7köznapok az új otthonomban. Sarah kis mokány alkata és vidám természete üdítően hat Zitánk művészien sápadt arca és a dobfelszerelés mögüli szemöldökráncolása mellett, miután felpattan s gyorsan lejegyez valamit. Zenét hallott a fülében a drága, és erre írt egy verset, mert hogy verseket is ír. Azt hiszem jó helyre kerültem. Ismét...
Most itt ülök az Angel és a St. Pancras között félúton egy Starbucks-ban, mert hogy a városba befelé jövet a buszon megláttam egy igazi Banksy alkotást az egyik ház falán és leszálltam a következő megállónál, hogy megnézzem, de nem találtam vissza. Viszont ráleltem erre a kedves kis helyre, lévén, hogy nektek írjak, és hogy picit megpihenjek. A kávézó végében van egy hatalmas nagy teraszajtó, gondolom jó időben oda is ki lehet ülni, most itt ülök mellette és bambulom a hatalmas pelyheket. Annyira jó most itt. Olyan angyalian békés minden. Ez a hét erről szólt. Nagy szerencsém volt, mert mint kiderült a héten szabadságon vagyok. Ki kell adni itt is az éves keretet és így hétfőtől péntekig sütettem a hasam a napon, vagyis berendezkedtem az új helyen, felváltottam megint a metrót buszra és körbejártam a környéket. Így leltem rá egyik nap egy művészeti központra aminek a bejáratán hatalmas plakát hírdette a mai gospel koncertet, holnap pedig a görög karácsonyi hagyományokkal fogok ismerkedni, mert hogy erről szól az aznapi esemény, s engem bevallom megfogott és érdekel, így megnézem. Esténként - szerencsésen - általában egyedül vagyok, mert Zita dolgozik, Sarah pedig a nagy csizmából származik, számára az élet este 10 után kezdődik. Kilenc körül érte jön a párja, bepattanak a kis kocsijukba és elmennek vacsorázni, vagy csak sétálni, mozizni. Aranyosak és kedvesek együtt, jó ezt látni. Így maradtam tegnap este is egymagam Becky és Lulu társaságában. Hm...igen. Eme két név két macskát takar. Bizony. Most tudom aki ismer felhúzza a szemöldökét. Ági és a macskák. Véleményem szerint az összes cipősarokra való, de most kénytelen vagyok megbarátkozni velük, az igaz a hátsó kertben laknak és csak enni járnak be az étkezőből nyíló teraszajtón. Bevallom még soha nem láttam őket bent a lakásban. Ám tegnap este Sarah felhív, hogy jaj ő elfelejtett a macsekoknak vacsorát adni, megtenném e... hát hogyne. Kb. fél óráig tartott mire megtaláltam és kibontottam azt a gusztustalan kaját, kiraktam a tálkájukba és vártam, mert hát gondos házigazdaként biztos akartam lenni, hogy meg is eszik, nem fordulnak fel tőle és alszanak el szépen. A kis tálkájuk melletti szőnyegen egy játék egér árválkodott. Ezt majd mindjárt megértitek miért tartom fontosnak. No jó, gondoltam, ha nem jöttök teszem a dolgom. Gyertyagyújtás, vacsorakészítés, teaforralás. Leülök az étkezőhöz, nyamogok az étkemmel mikor nyílik a kis macsek ajtó, besuhan Lulu szájában egy vértől csöpögő valódi egérrel, mit szépen, lassan lerak a játékegér mellé. Leül mellé, bajszán vércseppek gyöngyöznek és nézz rám diadalitassan. Szó bennszakad, lehelet megszegik. Ajtó begöl fehér galamb, ősz bárd emelkedik...Arany János után szabadon, én helyette inkább ültem, mint egy kőtömb és néztem felváltva a játékegérre, majd a döglöttre és utána Lulura... Mit csináltál te kis nyomoronc??? Tudtam, most azt kellene mondanom, hogy Lulu, you are soooooo smart and clever and whatever....de én lassan lenyeltem a falatot a torkomon. Felálltam. Felvettem egy duplakesztyűt. Kezembe vettem egy lapátot, amire előtte húztam egy szatyrot s nem, nem bántottam senkit, csak ráhelyeztem finoman a döglött egeret és úgy kihajítottam az udvarra, a sötétbe, hogy ihaj. Azt hiszem átment a szomszédhoz, remélem épp nem teregetett az anyuka ....gyorsan becsuktam magam után a kertajtót, s leültem. Lulu bejött, sértődötten megette a vacsoráját és eltűnt az udvar sötétjében. No reggel Sarah-nak mesélem a történteket, persze vigyorogva, de funny az egész, erre ő is nevet, hah neki egyszer az ágyba hozta be a döglött egeret. De megerősített, hogy ilyen nem fog előfordulni. Már tudom mit kérek a Jézuskától karácsonyra...Hát, kalandos az élet, velem a közepén, de élvezem. Különösen a szakadó hóesést, ami jelentem megmarad. Megyek is, mert hivatalos vagyok egy igazi angol iskolai karácsonyi ünnepségre, ahol a kis Noel - barátnőm 8 éves kisfia - is szerepelni fog a Betlehemes színdarabban. Angyalok vigyázzák havas lépteiteket!

Csend

Ma délután frissen sült gesztenye és karácsonyi tea illata lengte be a szobát. Meggyújtottam egy gyertyát, elindítottam kedvenc dalaim és egy pokrócba bugyolálva befészkeltem magam az ablakpárkány sarkába. Térdemet felhúzva s a teát szürcsölve bambultam az ég majd az udvar felé. Esteledett. Percenként jött-ment egy-egy ember. Figyeltem őket. Mindenki sietett, rohant valahova. Jobbára hazafelé. Egymáshoz. Lassan tényleg itt a karácsony. Egy-egy táskából kikandikált a csomagolópapír, plüssmaci és rémszarvas láb. Ahogy a kedvenc karácsonyi filmemben (Love actually) is elhangzik, karácsonykor nem illik hazudni. Máskor sem - súgom tisztelettel - de az is igaz, hogy ilyenkor, erre a pár napra elfed minden szennyet és piszkot a karácsonyi hóesés. Hozzám nem siet haza senki s én sem rohanok sehova. Szomorúnak kellett volna lennem, de csak kedvesen mosolyogni tudtam. Felnéztem az asztfaltról az égre és várakoztam tovább. Figyeltem és őriztem a hazafelé tartó lelkek táncát...

Jó csendben lenni. Tanulom még én is. A csendnek, ha egyedül hallgatod különös szomorú dallama van. Figyeljétek meg egyszer. A csendnek, ha egy másik lélekkel együtt hallgatod különösen lágy és finom zenéje van. Figyeljétek meg egyszer...

Boldog decembert!

Napok óta egy valamin jár az eszem. Képek, mondatok, pillanatok ugrálnak sebes összevisszaságban a fejemben.
Megszületünk. Sikolyok s fájdalmak közepette halkan megkocogtatjuk az első dominót a táblánkon. Elindul a folyam. Pörögnek a fekete kis téglalapok. Fut vagy szalad, megáll vagy újraindul, a végén egy marad ami szépen lassan aláhull az asztalnak...bárhogy is erőlködöm, bármit is szeretnék el kell fogadnom, hogy minden úgy lesz, ahogy annak lennie kell. Mit értek ezen? Hiába szeretnék juhász lenni, ha nekem biológusnak kell lennem. Hiába szeretnék gyermekeket, ha nekem mélyrepülő vadászpilótának kell lennem háborús övezetben? (van ilyen egyáltalán...:) ) S sorolhatnám. Van egy kép előttem. Biztos vagyok, hogy voltatok mindannyian bábelőadáson. Piciny karok mozgatnak kedves figurákat. Ilyenek vagyunk mi is. Fent van egy főguru, aki mindannyiónkat odatesz, ahol kell lennünk. Persze sok gondja van velünk, rengeteget sóhajtozik és verejtékes a homloka, mert sokszor rakoncátlankodunk, s nem akarunk ott maradni, ahol lennünk kell. S van hogy ő maga lendít nagyobbat s összegabalyodnak a fonalak, de a végén minden lázadó a helyére kerül s megérti, hogy odafent szeretik s sokkal jobban tudják mi a jó számára. S mikor a helyére kerül minden, akkor lenyugodik a haragos tenger és lassan előbújik a napsugár. Minden tiszta lesz és végre megpihenhet a bábot mozgató. Leteszi kezéből a pálcikákat, s egy felhőn ülve végre végignézi az előadást...
Otthon jártam a 7végén. Résztvettem gigantikus koncerten, találkoztam sok kedves barátommal. Kaptam nagy öleléseket, sok sok szeretetet, melyből táplálkozom hosszú ideig. Hálás vagyok nektek. Korábban csak vágytam arra a mínőségű szeretetre, amit nap mint nap kapok tőletek. Csendre és alázatra int. Köszönöm. Viszont a sok kacagástól hangos és beszédes csenddel teli pillanatokat hétfőn két megrázó pillanat követte. Reggel a városba beautózva egy baleset mellett mentem el. Három fiatal ütközött frontálisan egy teherautóval s emiatt tereltek minket a másik sávba. Ahogy lassan gördültem egy pillanatra az összetört autó mellett találtam magam. A helyszínelés folyt, még minden érintetlen volt. Most is előttem van  a jobboldalon ülő nálam talán fiatalabb leány szőke haja, mely csendes hullámokban takarta el arcát...ilyenkor nehéz elfogadni, hogy ennek így kellett történnie, s minden úgy van, ahogy lennie kell. Talán az ő kötele elszakadt a bábjáték alatt...felkavart. S az a pillanat is, mikor szeretetteimet meglátogatva megláttam az én drága Nuci mamámat és A "Papámat". Ők nem a vérszerinti nagyszüleim, az életemen egy hosszabb szakaszán adtak rengeteg ölelést, tanultam tőlük becsületet, tiszta szót és igaz szeretetet. Ha tehetem, mindig meglátogatom őket, a rövid otthonlétemből szakítottam most is időt rájuk.
Mami szobájának ajtajában megálltam. Mindketten ott voltak. Papa az erkélyajtó előtt ült s a szemben lévő iskola udvarát bámulta. Mami az ágyban feküdt s hallgatott. 87 évesek mindketten. Leéltek együtt közel 60 évet. Leírni, kimondani hihetetlen csoda. S most együtt készülnek egy nemesebb élet felé. Ketten. Együtt. Betegek. Nagyon. Ketten. Együtt. A szobában egymásra vigyázva, ahogy tették egy egész életen át. Ott álltam az ajtóban, úgy éreztem nem szabad, nem tudok belépni...
Csengettek. Az ablaküvegen keresztül láttam, ahogy szép lassan megtelik az iskola udvara gyerekekkel. Hangos zsibongásuk halk morajban hallatszott a szobában. A hó nagy pelyhekben hullt az udvar fenyőire. Életemben először azon imádkoztam, bárcsak állna el a hóesés s sütne újra a nap. Bárcsak tovább tartana a nyár...s tudom jól, s ígérem elfogadom, még ha most nagyon nehéz is, hogy az ő bábjátékuk a végéhez közeledik...hihetetlen gyönyörű csodában volt részem abban a pár pillanatban. Két lélek, mely végigszánkózott egy életen át egymás kezét fogva, együtt, kézenfogva suhan tovább...köszönöm, hogy szeretettek. Köszönöm, hogy szerethettelek benneteket. S köszönöm, hogy elbúcsúzhattam tőletek...
"kincsetek"

Csak székek...



A tömegből felém rohanó testtől karomat nekifeszítve tolom el magam. Gyengeségem felrúg minden szabályt. Egymásmellett állunk. Hátatfordítasz. Egyedül maradtam.

Mindjárt itt a karácsony 2.

Upsz. Tegnap én voltam a zárós, így elég későn értem haza. Tanultam megint sok mindent, szépen lassan. Azt vettem észre, s ehhez itt Londonban hozzá kell szoknom, hogy itt ha az emberlánya önállóan akar tevékenykedni - legalábbis ahol eddig dolgoztam ott mindenhol ehhez ragaszkodtak - az nem jó. Minden apró folyamatot, és úgy képzeljétek el, hogy azt, hogy tépd le a papírgombolyagból a papírt, mennyit és hogy fogd és hogy tisztíts megmutatják, igaz csak egyszer, s azután csinálhatod te magad. Előtte te bármennyire okos és talpraesett vagy, az nem érdekli őket, van egy metódus, amit betartanak, ragaszkodnak hozzá, finom türelemmel átadják, és aztán csináld babám, ahogy bírod...néha bután érzem magam, hogy vajon ennyire szőkének tűnhetek, hogy mindent, de tényleg mindent aprólékosan elmagyaráznak, a teljesen egyértelmű dolgokat is, de aztán rájöttem, hogy nem. S őszintén, valahol van benne okosság. Lehet kicsit lassabb a folyamat, de biztos hogy mindent megtanul a leendő munkatárs, ha pedig ennek ellenére sem, akkor tényleg jogosan meg lehet tőle válni. Így telnek most a napjaim, minden nap valami apróság, egy-két óra a bárpultban, ahol kávékat tanulok főzni, egyre több mindent tudok, tudom kitől lehet kérdezni, hova kell nyúlni. A nagyon bonyolultakat még csak nézem a többit pedig már készítem. A cappuccinomat megdícsérték, gyönyörűséges habokat kanyarítok a tetejükre. Szerdán megyek egy egész napos tréningre a központba, ettől kicsit tartok, de hát legyen, aminek lennie kell...

S mi a hír városszerte? Múlt hét szombaton volt a Mayor's Day, vagy a Mayor's Show. Minden novemberben a polgármester végig vonul a City-n aranyozott hintaján, melyet felöltözött karneváli hangulatot idéző szekerek, lovaskocsik, teherautók kísérnek. Vidám hangulat volt a belvárosban mindenhol, aznap töltöttem utolsó napom a Costa-ban, s pont az üzlet előtt vonult el az egész sereg. Mókás volt, mert Mauricio, a Kolumbia-ból származó munkatársam egész héten abban a tudatban volt, hogy szombaton lesz Londonban a maratoni futás. Hogy ezt a drága honnan vette, azt a mai napig nem  tudjuk, de minden nap azt hallgattuk, hogy ő erre olyan kíváncsi és hogy ő is úgy futna, de a következő utcasarokig sem bír elgyalogolni. De majd ő készít frissítőket és azokat fogja a versenyzőknek dobálni. Hm...mi ezen jót kacagtunk, s pici átverés gyanuval nem szóltunk neki, hogy nincs szó novemberben maratonról, ahhoz még ha ugyan most kellemes is a hőmérséklet, azért kicsit hideg lenne, s igazán, ha felemelte volna buksiját, akkor a szemközti oldalon lévő hírdetőtáblán A3 méretben végigolvashatta volna a program menetét, ami előtt nap mint nap eljött munkába jövet s menet, de mi izgatottan vártuk a szombat reggelt amikor a kedves rácsodálkozott, jé...itt ölég érdekes ruhában futnak az emberek...

Mauricio az egyetlen, akivel telefonszámot cseréltem. Vannak emberek akik első látásra az ember szívébe férkőznek. Ő is ilyen. Mindig őszintén jövő kedvességgel és valami gyermeki bájjal állt mindenhez és mindenkihez. Ha jogtalanul ledorgálták s bántották, mindig mosolygott egyet. Ha éppen rossz napja volt Beatanak (a  6 napból melyet ott töltöttem 5-ször az volt a 6-on nem dolgozott, így nem tudom) berohant a konyhába, sóhajtott egyet, rámnézett, széttárta a kezét s egy fülig érő mosollyal csak ennyit mondott: ez a Costa...s már ment is vissza a vendégekhez. Jó ilyen lelkekkel megismerkedni...

Most, hogy egy kicsit több szabadidőm lett - a Starbucks-ban az első időben nem teljes munkarendben dolgozunk - elkezdtem nem csak gondolatban, hanem tettekben is készülni a karácsonyra. Persze az idei sem úgy alakul, ahogy terveztem, de ez már hagyománnyá válik :), türelemmel kívárom a sorom s az is lehet, valami szebbet szánnak nekem, mint amit el tudok képzelni...Addig pedig készül a lélek, készül a kéz. Elhatároztam, hogy a téli időszakban - ünneptől függetlenül - ha lehetőségem adódik, mindig lesz a konyhában valami aprósütemény, melyet a reggeli teához, kávéhoz lehet majszolni. Igaz, elég antitálentum vagyok ezekhez a konyhai dolgokhoz, pedig a családban szinte mindenki nagyon ért eme tevékenységhez, de találtam remek recepteket, amit ripsz-ropsz össze lehet gyúrni, keverni, nem kell hozzá sok ész s hozzávaló, de még is nagyon finom. Ilyen pl. amire már vágytam egy ideje, a hókifli. Amikor először készítettem, s itt nagyon mélyen meghajlok a tapasztalt konyhatündérek előtt, nem volt sem gyúródeszkám sem nyújtófám, sem kiszúróformám és az alakja sem olyan lett, mint egy kifli - megnőttek!!! a kis lurkók - de finom lett. Nézzétek...

Eszközök...nyers tészta...megnőtt sült tészta...





s íme...finom, omlós sütike...megyek is s készítek megint, mert olyan gyorsan elfogyott, hogy már nem is emlékszem rá...ugyan még mindig nincsenek eszközeim, de ügyesen mindent lehet pótolni!

S hogy készül a lélek? Hazaérkezik. Halkan lepakolja súlyos terhét. Kiegyenesedik, kihúzza magát. Levetkőzik csupaszra. Megmosdik, megszárítkozik. Felölti a gondosan kivasalt, finom illatú ünnepi ruháját. Majd az ablaksarkában csendben várja haza párját. A kapunyikordulására mosolyogva fut kedvese elé s tenyerét tenyerébe rejtve együtt sétálnak Isten színe elé...

Küldök nektek valamit. Ma reggel olvastam.

"Eszembe jutott szegény kis Bogár Miska. Komoly kis tömzsök gyerek. Még csak palatáblával jár, de azt akkora vászontarisznyába hordozza, hogy a tábla csaknem a sarkát veri. Mindjárt az első nap, mikor az iskolába beléptem, az volt az első dolgom, hogy kiválogattam közülük azokat, akik hiányosan részesültek a szappan áldásában.

- Menjetek haza, mondjátok meg anyátoknak, hogy ide mosdatlan gyerek nem léphet be. Félóra múlva itt legyetek.

Miska is köztük volt. Komoly fiúcska, nagyfejű és apró szemű kis fekete csemete. A képét csak megmosták otthon, de a keze, lába...Persze, mezítláb járt a nyáron, mint a csirke.

Visszatért csak úgy.

- Még nem vagy tiszta. Mars vissza!

Bandukol szomorúan. Ismét visszatér. Néz rám aggodalommal. Csakolyan.

- Hiszen még mindig nem vagy tiszta!

Sírva fakad. Babszemnyi könnyek csöpögnek a szeme pillájáról.

- Nem megy le, mester uram!

Hát aztán hagytam. Ránéztem olykor és elmosolyodtam magamban: "Piszkos szegény, de azért szeretem."

Lehet, hogy majd mink is, mikor a másvilágra kerülünk a Fő-fő-mester elé, az is visszaküld majd egynéhányszor bennünket, Bogár Miskákat. Végre is azt mondja:

- Piszkos szegény, de azért hát csak maradjon. "

/Gárdonyi Géza: Bogár Miska/

Mindjárt itt a karácsony 1.

Itt vagyok újra, de itt ám! Híreim vannak. Starbucks lady lettem, jupijé hupijé. No jó, csak szép sorjában. Miután a hoteltól való érzelemmentes búcsúmat követően megkezdtem pályafutásom a Costa kávézóban úgy gondoltam, hogy a napi finom kedveskedések, melyek Beata, lengyel managerem percenkénti arcrángatózása és szemének körkörös ívben történő oda s vissza forgatásában leledzett - s a hozzám intézett még bájosabb mondatokat nem is említeném, úgy vélem rossz az angolom, nem értettem kristálytisztán... - mellett jobb, ha időben el kezdek keresgélni, mint, hogy az egy hónapos próbaidő lejártát követően az ablaküveg másik oldaláról nyaljam a kávécseppeket. Így csütörtökön előbb indultam be a városba, s kedvenc Starbucks kávézómba betérve finom mozdulattal átadtam életem rajzát az első szembejövő piros ruhás hölgyeménynek. Rá két órára csörgött a telefonom, majd pénteken bementem az elbeszélgetésre, vasárnap felvettek és hétfőn már ott is kezdtem. No ilyen egyszerű lenne?
Nem tudom, én mindenestre nagyon örültem egész hétfő estig. Amikor teljes kiborulásomban úgy zokogtam, de úgy, hogy ti még ilyet nem láttatok, aztán már nevettem a könnyeim mellett, mert én úgy, de úgy megijedtem. Ugyanis Starbucks-ék komolyan veszik. Egy teljes tréninget kezdtem el hétfőn, melyből úgy nagyjából egy kukkot sem értettem, mert hogy ugye angolul folyt, mert hogy folyt volna...aztán miután ezt végighallgattam, ott még okosan bambultam és kibírtam szólás nélkül, majd ezt követően elémraktak egy közel 200 oldalas könyvet, ahogy Lala a store manager mondta, az ő Bibliája, s egy tesztet, melyre kaptam 2 teljes órát, hogy töltsem ki, kissé izzadni kezdtem...mert hát volt olyan kérdés, aminek csak egyetlen betűjét értettem, történetesen a végén a kérdőjelet, így megszenvedtem. Volt annyi almamag eszem, hogy azért megtaláltam a kérdésekre a Bibliában a választ - szó szerint is, mert én még így nem fohászkodtam a jó Istenhez - s kimásoltam egy életem egy halálom alapon a választ, ha nem az, hát majd mosolygok. Állítólag az mindenre jó...jó is volt, de bevallom nektek teljes megsemmisülésként tértem haza. Rég éreztem magam ilyen megalázó, tudatlan és buta szituációban, amiért csak is magamat okolhatom. De! Mindennek megvan az oka, ezt én már nagyon rég vallom. Azóta minden nap munka után angolozom. Készülök a másnapra. Most például kis cetlikre ráírtam a kávék rövid kódjait, amit a poharakra írunk rá, mikor felvesszük a rendelést, van belőle 32 + tejjel, tej nélkül, szója tejjel, habbal, sziruppal, dupla kávéval, kávé nélkül ...de ma már nagyon élveztem. Minden nap van egy kis tréning. Kaptam egy kávéútlevelet, amit a három hónap végére ki kell töltenem. Minden alkalommal egy másik kávét kóstolunk meg. Megnézzük az aromáját, majd beleízlelünk csupaszon és sütivel a kezünkben - naaaaaaa értitek - és le kell írnom, hogy mit érzek. Az első kávé a sima esszpresszó volt, amely enyhén finom karamellás utóízt hagyott nyelven hegyén, melyet a karamell süti bombával ajánlok nagy szeretettel. De bizony lezárt pohárból fel kellett ismerni súly és állag alapján, hogy a pohárban cappuccino vagy latte van, sőt, latte with cream or not, mert hogy az egyik totál nehéz, a másikba pedig belenéztem, hogy ebben van egyáltalán valami a habon kívül. Szóval érdekes. Nagyon. Én élvezem, legfőképp azt, hogy komolyan veszik. És nagyon kedvesek velem, pedig totál béna vagyok, össze vissza beszélek, de mivel mosolygok mint egy vadalma és mindent csak egyszer kell megmutatniuk, ezért úgy látom egyenlőre ők is mosolyognak. No de azért ma hoztam a formám. Mikor végeztem teljes szárnyalásban fülig érő vigyorral rohanok az öltöző felé, mikor szembe találom magam Lala-val, a store managerrel. Kérdi tőlem:
- Agneska, milyen volt, hogy ment?
- Szuper, hipi-giga minden Ok. - válaszoltam. Lala mellett egy magas, szikar úriember állt. Lala bemutat, örülünk egymásnak nagyon, ahogy pudingföldön szokás. S erre odafordulok Lala-hoz és önkéntelenül kijön belőlem.
- Szeretném elmondani Lala, hogy a munkatársakhoz való hozzáállásod csodálatos. A három hónapom alatt ugyan csak két helyen dolgoztam eddig, de ilyen kedves, segítőkész és mindemellett határozott segítséggel nem találkoztam. (tegnap tanultam ezeket a szavakat gondoltam alkalmazom őket, de az tény, hogy így is gondolom s ez csak úgy jött, nem készültem rá)
Lala teljesen zavarba jött, hebegett hábogott, köszönöm és egyebek. Az úriember mosolygott, megjegyezte, hogy milyen jó hogy a kolléga ugyan végzett, de ilyen mosolyogva és lendülettel jön le a lépcsőn. Mosoly és mosoly angol módra, megyek befelé, no, szegény Lalának se mondtak még ilyet, vagy valamit rosszul mondtam??? Pár perc múlva bejön az öltözőbe.
- Agnes, nagyon köszönöm, kedves vagy. Peter előtt ilyet mondani...
- Mert ki Peter? - kérdem.
- Hát aki mellettem állt. A londoni Starbucks üzletek nagy főnőke. Minden évben karácsony előtt körbejárja az üzleteket, épp most itt járt..köszönöm még egyszer, kedves vagy!!!!.ssssssssssssssccccccccccccccccccc Azt hiszem, szereztem egy jó pontot, de azért kávét főzni meg kell tanulnom, és holnap a pénztárban leszek. Jajjjjj még magyarul sem tudom, nem hogy angolul...megyek is tanulni. Holnap jelentkezem!

Jah és hogy miért ez a kedvenc Starbucks-om. Hát ezért a szoborért...ugyanis sétáim során fedeztem fel, s minden nap mikor belépek és kilépek a munkahelyemről, eztán ez alatt a hölgy alatt megyek el. S miért különleges. Nekem, nektek lehet csak egy csúnya kőtömb..Ha belenézek a szemébe, vagy csak egyszerűen ránézek - egyszer kerek egy órát ültem a St. Paul's lépcsőjén és bámultam meredten ezt a fejet - a lelkem mosolyog vissza rám s végtelen nyugalom jár át.  Az a néhol szeliden mosolygó, hol szenvedélyesen tomboló majd csendesen dudolászó s sokszor értetlenül a világrabambuló, de mindenekfelett tisztán és töredezések nélkül lélegző. Mert bánthatja testem a szél, érhet zúzódás, fájdalom és elvihet egy ár, de belülre csak egy valami érhet el. Az pedig az igaz és tiszta hit, mely nem ismeri a bántást...

s igen, még 36 nap s újra itt a csoda...nézzétek. Oxford Street esti kivilágításban...Vigyázzátok és szeressétek egymást!

A mai napra...

Kipling: Ha...

Ha nem veszted fejed, mikor zavar van,
s fejvesztve téged gáncsol vak, süket,
ha kétkednek benned, s bízol magadban,
de érted az ő kétkedésüket,
ha várni tudsz és várni sose fáradsz,
és hazugok közt se hazug a szád,
ha gyűlölnek, s gyűlölségtől nem áradsz,
s mégsem papolsz, mint bölcs-kegyes galád,
ha álmodol - s nem zsarnokod az álmod,
gondolkodol - becsülöd a valót,
ha a Sikert, Kudarcot bátran állod,
s úgy nézed őket, mint két rongy csalót,
ha elbírod, hogy igazad örökre
maszlag gyanánt használják a gazok,
s életműved, mi ott van összetörve,
silány anyagból építsék azok.
ha mind, amit csak nyertél, egy halomban,
van merszed egy kártyára tenni föl,
s ha vesztesz és elkezded újra, nyomban,
nem is beszélsz a veszteség felől,
ha paskolod izmod, inad a célhoz
és szíved is, mely nem a hajdani,
mégis kitartasz, bár mi sem acéloz,
csak Akaratod int: ,,Kitartani'',
ha szólsz a néphez s tisztesség a vérted,
királyokkal jársz, s józan az eszed,
ha ellenség, de jóbarát se sérthet,
s mindenki számol egy kicsit veled,
ha a komor perc hatvan pillanatja
egy távfutás neked s te futsz vígan,

tiéd a Föld és minden, ami rajta,

és - ami több - ember leszel, fiam.

Kosztolányi Dezső fordítása)

Ma ezt kaptam...

Kedvenc hősöm, akire amíg élek felnézek, utána pedig remélem együtt költünk majd mesés kalandokat, Lázár Ervin. Egyik kedvencem a Vacskamati virágai, érdemes elolvasni az egészet, a neten is megtaláljátok, nem hosszú, de ma ezt a részletet kaptam, s nagyon jól esett...

"Megkérdezték hát a virágot.
- Akarsz Vacskamatinál maradni?
A virágnak szép virághangja volt.
- Igen - mondta.
- De hiszen nem öntözött!
- Tudom - mondta a virág.
- De hiszen nem kapálgatott!
- Tudom - mondta a virág.
- De hiszen rád se nézett!
- Tudom - mondta a virág.
- Aztán meg agyonöntözött.
- Tudom - mondta a virág.
- Agyonkapált.
- Tudom - mondta a virág.
- Sápadt lettél.
- Tudom - mondta a virág.
- Csenevész lettél.
- Tudom - mondta a virág.
- Akkor még miért maradnál nála!? - mordult rá Bruckner Szigfrid.
- Azért, mert szeretem - mondta a virág.
- Miért szereted? - háborgott Aromo.
- Csak - mondta a virág.
Vacskamati táncra perdült, ugrált a virágja körül, alig látott az örömtől.
- Meglátod, rendesen öntözlek, kapállak, törődöm veled ezután - mondta a virágnak.
A virág meg azt mondta:
- Hiszi a piszi.
És olyan boldog volt, amilyen még soha. "

Beszédre oly nehezen nyílik a száj...

Barátokkal, kedves lélekemberekkel egy fedél alatt lenni oly jó. Őszinte szeretetben csak ülni, oly jó. Hangosan felnevetni, egymásra nézni, egy pillantásból érteni, beszélni és csendben maradni, a falon futó árnyékra rábámulni, morzsálni és teázni, egyszerűen csak együtt lenni oly jó. Köszönet minden pillanatért...
Szépirodalmat olvasom. Mikor lelkem tiszta napfényre, vízcsepp mosta hűs menhelyre vágyik, elő elő veszem Jókait, Mikszáth-ot, Gárdonyit. Leveszem a polcról kedvenc versesköteteim s elmerülök a szavak táncában. Erre azóta is csak kevesen képesek. Hihetetlen gyönyörűséggel vannak ezek a mesék, történetek megírva, s már maga ez a szó, hogy szépirodalom, boldog örömmel tölti el bensőmet. A most olvasott regényben találtam egy gondolatra, s azért tartom fontosnak, hogy megemlítsem, mert ebből indultam el, nem saját kútfőből, de aztán formáltam, alakítottam, s valami csodálatos gondolat született belőle.
Mi a szerelem? Sokáig rettegtem ettől a kérdéstől. Nem tudtam rá a választ. Azonnal egy mozdulat, egy pillanat, egy érzés ugrott be, melyet nem tudtam hitelesen a kérdező elétárni. A szavak pedig akadozott, gyermeteg gügyögésekké váltak, ha megpróbáltam elmagyarázni bensőm rejtett zugait. De Ágnes, mi a szerelem? A szerelem, mikor szobámban csendesen figyelem a másik lélek szuszogását. Mert mikor ő alszik, úgy érzem a másik lelke bennem él tovább, s ez csodálatos. S mikor én alszom, s ő vigyázza álmom, az én lelkem őbenne él tovább. S ez is csodálatos. S mikor behunyt szemmel, lélegzetvisszafojtva, alvást színlelve együtt őrizzük egymás álmát, lelkünk közös táncot járva vigyázza kettőnk csodás álmát. Ha falak, mérföldek választanak el egymástól, akkor is...

Jeles napok

A napokban volt Mindenszentek és az azt követő napon pedig Halottak napja. Ha tehetem, minden nap gyertyát gyújtok, ez még egy berögződés otthonról, ahogy beléptem a lakásba már is égett egy vaniliás mécses, itt ritkábban...Egyik reggeli csacsogás közepette kedves Inese hozzámfordulva így szólt: de mond Agneska, miért ünnep ez...erre a kérdésre kisebb zsibongás támadt, miközben próbáltuk magunkra cibálni a bugyingó kék színű thistle egyenruhánkat. A nepáli lányok meséltek saját vallásukról, a bráhmanizmus vagy hinduizmus alapdolgairól (már amennyit el lehet mondani pár mondatban), az október végi Daisan áldozatról, a katolikus gondolkodású Weslava pedig kemény hangján tört angollal ecsetelte, hogy azért fontos ünnep, mert szegény megboldogultak, akik épp azon vannak, hogy a bűneik miatt a purgatóriumban szenvedve üdvözüljenek, segíteni kell őket, hogy gyorsabban felkerüljenek a Mennyországba...ez nagyon okos gondolat. Én bevallom halkan mosolyogtam és drága Nuci mamámra gondoltam, akivel hosszú ideig a vasárnap délelőtti elfoglaltságunk a temetőbe járás volt. Azóta sem tudtam rajta kívül senkit magammal vinni ide, úgy érzem mindig, hogy egyedül kell mennie az embernek. Kicsit talán perverznek tűnik, de kifejezetten megnyugtat, ha temetőben sétálok. Figyelem a sírokat, a szobrokat, Pesten viszonylag sokat jártam a fiúmei úti nagy temetőbe, hihetetlen szobrokat lehet felfedezni. Egy egy napsütéses délután megnyugtatja a lelket a hely szelleme. Így tettem párizsi utam során is, felkerestem a híres Cimetiere du Pere-Lachaise temetőt, ahol többek között megtalálható az agyoncsókolt Oscar Wilde, de Moliere, Jim Morrison, Maria Callas és sok sok híresség sírja is. Már aki megtalálta. Ugyan bevallom lázasan nem kerestem egyiket sem, elindultam egy irányba, de el el kalandoztam sírok között, szobrok előtt, így egyre sem bukkantam rá. Majd legközelebb. De a bejárattal szemben volt egy érdekes kiállítás. Nemzetek temetkezési szokásait bemutató fényképsorozatra bukkantam, köztük a budapesti Kerepesi temető is. Nézzétek csak:

S igen, ünnep...az a nap, mikor beléphetünk az örök élet kapuján, nem lehet más...addig ugyan rengeteg lépéstől lesz karcos a sarkunk, de hiszem, hogy ott tovatűnik az a számtalan feltett vagy fel nem tett s megválaszolatlan kétely, kérdés, mi bennünk van...csak az igazán lényeges dolgok maradnak...csak annyit tennék hozzá, hogy nem kell ünnepnapnak lennie, hogy meggyújtsunk egy gyertyát és elsuttogjunk egy imát. Amikor ezt teszem, akkor válik az a nap ünneppé, mint a kispadon ülve, Párizs híres, vagy nem híres temetőjében...

Másik jeles. Képzeljétek tegnap volt Guy Fawkes éjszakája Anglia szerte, ha már brit földön tartózkodom informállak benneteket erről is. Ez azon túl, hogy a tűzijátéktól és puskapor dördülésektől nem igen tudtam álomra szenderülni egy helyes fiatalemberről, még pedig Guy Fawkes-ről szól - :) - aki többedmagával 1605 november 5-én a "puskapor" terv elnevezésű összeesküvés jeles tagja volt. Az esküvést egy csoport katolikus szervezte, mely arra irányult hogy I. James királyt, és a protestáns arisztokratákat a londoni parlament felrobbantásával porig alázzák, a szó rendes értelmében. Természetesen az összeesküvést leleplezték, a király megmenekült, melynek tiszteletére azóta is máglyákat gyújtanak, melyen Guy hősünk hasonmását égetik el. Az ünnep mellé jár a gyermekeknek kedves mondóka is, mint pl. emez itt:

...guy, guy, guy, poke him in the eye, put him on the bonfire, and there let him die... vagyis guy, guy, guy, nyomd ki a szemét, dobd a máglyára és hagyd ott meghalni...kedves. Tiszteljük a hagyományokat.

No de november 5-ét követő nap miről jeles...no nem baj ha nem tudjátok, mert most örömhírt közlök veletek. Eme nap volt Agneska utolsó napja a Hotel Thistle életében. Bizony. Bevallom, nem volt oly érzékeny, mint anno a budapesti távozásom, de Inese igaz és őszinte ölelése, a nepáli lányok vidám kacagása elkísér a további utamon, mely hétfőtől a Costa kávézó selytelmes fényeiben fog töltődni. S nem tudom, hogy ez sablon szöveg e, bevallom nem is számít igazán, csak az, hogy nagyon jól esett, hogy mindkét főnököm kedvesen átölelt és nagyon sajnáljuk Agnes, te voltál a  legjobb mondattal indítottak útnak. S mikor bájosan visszamosolyogtam, hogy na...nem kell túlozni, tényleg komolyan mondam, ismételte meg Ian, hogy nagyon megvoltam veled elégedve, és így utólag remélem, nem okoztam sok bosszúságot és nem utáltál nagyon. Utálni??? ez kicsit erős Ian, mondtam, néha én bosszantottalak téged, s te engem. Így van ez jól... Egyetlen egyet sajnáltam csak, az utolsó napomon nem dolgozott Fiona. Őszintén szerettem volna megköszönni a segítségét, mert sokat, talán többet is, mint most gondolom köszönhetek neki. Így hétfőn egy képeslap várja a recepción...ennyi, amit tehettem...s vágjunk bele. Nagyon izgulok, sokkal jobban, mint az első napomon a hotelban, de hiszem, hogy sikerülni fog. Hétfőtől sok minden változik, talán igazán most érkezem meg Londonba...köszönöm, hogy leírhattam nektek s tudom, hogy együtt örülünk s szurkolunk továbbra is, mert most van rá igazán szükségem!
Remélem otthon is, de London szerte gyönyörűséges most a táj. Minden fa ünneplőbe öltözött, leveleik a sárga, barna és zöld megannyi színeiben pompáznak. Csodálatos. Ilyenkor vétek a szobában gubbasztani, mars ki a parkokba, dombra fel, dombon le s csak bámuljatok, szívjátok magatokba a természet csodás erejét. Amíg lehet ezt teszem én is, leveleket, terméseket gyűjtök, de a minap a már karácsonyi fényben kivilágított Oxford Street-en végigsétálva sült gesztenyét majszolva a kezemben csendesen mosolyogva szívem elkezdett a karácsony ünnepére felöltözni...

Boldog novembert!

Kányádi Sándor: Mi lennék?

Tavasszal somfa lennék
talpig aranyban állva,
biztatóan mosolyognék
a zsendülő virágra.

Nyáron eperfa lennék,
tágas udvaron állnék,
aki alám ül, annak
jól fogna egy kis árnyék.

Ősszel almafa lennék,
piros almákat termő,
nem is csak egyetlen fa,
hanem almafa-erdő.

Ilyenkor télen aztán
gyertyán vagy fenyő lennék,
hogy aki fázik, égő
tüzemnél melegedjék.

Ki, olyan mint Isten...

Bocsánatom milliónyi postagalambját indítottam el felétek, figyeljetek csak, és tessék kitenni az ablakpárkányokra finom magokat és falatkákat, mert lassan megérkeznek…egyébként is beköszöntött a tél. Korábban mindig készítettünk grízes gombócokat, miket egy hálóban kikötve tettünk ki a fák ágaira, hogy az arra tévedt madárkák eleséghez jussanak. Ha más nem, hát ezért figyeljetek a repkedő barátainkra, még ha nekem speciel nem is tartoznak a kedvenceim közé cimboráink. Olyan ronda mikor tátott csőrrel repülnek feléd…nem de bár…

No, eme fergeteges bevezető után a helyzet a következő. Nincs itthon internet. De már bejelentettük és nem sokára meg is javítják, vagy küldenek valami új kütyüt amivel aztán olyan fénysebességgel fogok nektek írni, hogy győzzétek olvasni. Addig pedig kedvenc kávézóm foteljeit és a billentyűket koptatom, de bevallom, nem jön az ihlet és nem is tudok koncentrálni egyik helyen sem, így általában csak megnézem a leveleim és tűzök is el. Ez van. Még sem vagyok egy kávézó-internet-ihaj-csuhaj modern csajszi. Ha szépen tudnék írni, akkor levelet kapnátok tőlem, s nem a számítógép előtt „beszélgetnénk”.
Mi történt? Megszülettem újra. A szó minden értelmében. Csodálatos meglepetésben volt részem. Az utolsó évembe, melyet még a húszasok táborában töltöttem nem máshol, mint Párizs városában léptem bele. Erről bizony egy külön bejegyzés született minden hihetetlen és még hihetetlenebb pillanatairól, melyet amint lesz rendes net, közzé is teszek, de innen nem lehet képeket feltölteni ,így türelem, de hogy, hogy telnek a napjaim? Volt már jobb is. Köszönöm mindenkinek, aki drukkolt, de jelenleg „lengyel” uralom van mindenhol. Az említett kávézóba bizony eme nemzetiség tagja került felvételre, mert a nagyguru is onnan születék. Eeee van, hogy így mondjam. Nem mondom, hogy nem érintett érzékenyen s nem borultam ki teljesen, s bőgtem végig egy pár éjszakát, de már béke van. Valószínűleg nem ott van az én helyem, hogy hol azt igazán szeretném már tudni, még akkor is ha Fiona kedves napról napra szelídebb, de bevallom, nagyon unom már és fáradt vagyok. Most nagyon kívül és egy picit belül is. De hiszem, hogy lesz jobb is. Itt sem fényes most az álláspiac, örüljünk annak, hogy van hova bemennem minden reggel. Tudtuk, hogy minden kezdet nehéz, nem is Ágnes lennék, ha nem lenne még egy picit rögösebb…no ez volt a negatív része levelemnek...jól vagyok. Ma speciel szabadnapos vagyok és olyan jó volt csak úgy felkelni. Nem az ébresztőórára, hanem hagytam, hogy kipattanjon a szemem és vele együtt a nappali közepén ugrálva tornáztam, meg idétlenkedtem, meg reggelit csináltam énekelve, meg beindultam a városba és a portás bácsinak jó reggelt köszönve mosolyogtam, meg betévedtem egy templomba amit képzeljétek hogy hívnak....St. Agnes...no még hogy nincsenek véletlenek. Elüldögéltem egy jó fél órát, meghallgattam egy hárfaelődadást csak úgy, mert épp volt, s most nektek pötyögök. A 7en történt velem két olyan váratlan másnak talán piciny, de nekem nagyon nagy dolog, amit szeretnék veletek megosztani. Legfőképp azért, mert tőletek-rólatok szól. Az első, hogy egyik nap, mikor talán picit feszültebben léptem be jelenlegi otthonomba, az ajtót kinyitva a lépcsőalján kezembe véve a napi postát egy képeslapra bukkantam. Egyikőtök rám gondolt...s ami még érdekessebb volt, hogy a képeslapon Szent Mihály szobra állt, s csak ennyi: Szent Mihály oltalmazzon minden nap...miután érzékeny csirkeként elpityeregtem magam, be kell vallanom, utána kellett néznem, hogy Szent Mihály mit és miért oltalmazott, mert sajnos csak annyit tudtam, hogy egyike a 7 arkangyalnak, de további ismereteim hiányosnak bizonyultak. Figyeljtek csak: Szent Mihály arkangyal a mennyei hadak nagy vezére és győztes harcosa. Ünnepnapja szeptember 29-e, jelképe hatalmas kardja, mellyel legyőz minden gonoszt, akaratereje hatalmas, mint ahogyan ő maga is. Isten iránti hűsége megingathatatlan. Neve a héber "mi ká él"= ki olyan mint Isten kifejezésből ered. A zsidó és az erre épülő keresztény hagyomány szerint az Istenhez hűséges angyalok vezére, akik Isten oldalán állnak a lázadó gonosz lelkek elleni harcban. Az Istenhez hűséges angyalok jelszava, csatakiáltása: Ki, olyan mint Isten?, aminek voltaképp az értelme ez: Senki sem olyan, mint Isten, vagyis: Isten a leghatalmasabb, ő a győztes, őt kell Úrnak elismerni, őt kell szolgálni...(forrás: Wikipédia)
Hm...elgondolkodtató, mint a második esemény, ami egy levél formájában érkezett egyik kedves lélekembertől, melyben a levél elején elnézést kért tőlem, hogy most kemény lesz és olyan stílusban fog nekem írni amivel esetleg megbánthat, és az egész levél annyira de annyira határozottan az irántam érzett szeretetről, támogatásról és bátorításról szólt, hogy nem a sértődöttségtől és a haragtól bőgtem el magam és mondtam, hogy "elég legyen Ágnes most már a bénázásból", hanem mert el sem mertem hinni, hogy valaki tud így is beszélni hozzám. Általában az a jellemző, hogy én "osztom az észt", na félre ne értsetek, korántsem azért mert guru vagy tudor bugyor lennék, inkább csak azért, mert lényem természetességéből fakadóan fanyarul őszinte vagyok. Mindig. Még akkor is ha nem kellene, de azért már idomulok, mint mikor a macska játszik a falra vetődő árnyékban látszodó saját farkával...s félre ne értsetek, most aztán nem azt szeretném, hogy írjatok leszúró leveleket. Kérlek továbbra is szeressetek, de jókor jött felrázó levél, a lehető legnagyobb ajándék, mit ember kaphat. Nekem legalábbis.
Szóval nincs csüggedés, drukk még mindig. És tudjátok eszembe jutott valami. Tegnap esti magányomban írtam egy mesét. Talán ezt is kevesen tudjátok, hogy néha néha, legfőképpen az asztalfióknak irogatom gyermeteg történeteim, melyek hol szólnak magányos süniről, hol a felleg felett repkedő pingvinekről...bizony. De mint általában a meséknek, mindegyiknek vége happy end-del zárul. Örök mondásom, hogy az élet egy csoda kibővült azzal, hogy az élet a magunk által írt legcsodálatosabb kalandokkal teli mese. Miért ne záródhatna happy end-del ez is...s hogy így lesz e, az csak is rajtam múlik, senki máson! Vigyázzatok magatokra, s ne feledjétek! MINDJÁRT ITT A KARÁCSONY! DE TÉNYLEG!!!

Lesz egy pillanat...

Lesz majd egyszer egy pillanat,
mikor együtt lépünk s kezünk egyszerre fog remegni.
Ígérem akkor ott leszek.
Ujjaim védelmező szorítása lecsendesíti a lelkedben vadul morajló hullámot.
Csendben eszmélsz majd,
s ígérem, mire a párás köd kitisztul,
észre sem veszed, hogy ott voltam.
Lesz majd egy pillanat, amikor felolvad a jég és halkan ringatódzik a csónak.
A jégnek verődést már nem hallod majd.
Lesz egy pillanat, amikor az én kezem fog remegni…(pötipitének-nek őszinte szeretettel)

Áhoj!

Áhoj! Ahogy a cseh vagy szlovák Kisvakond sorozatban üdvözölt minket minden este a fekete csöppség. Itt vagyok én is. Rég nem jelentkeztem. Bocsánat minden féltő szerettemtől, de ennek több oka is volt. Elsősorban egy gyakorlati, még pedig nem nagyon van itthon net, valami bűvkörbe esett a hálózat, mert hol van, hol nincs, de amikor nekem lenne szükségem rá, akkor általában nincs, de majd megnyugszik s helyre áll a lelke neki is. A kettő nem egy, ezt szoknia kell mindenkinek…jobb ha hagyunk egymásnak egy kis időt, addig pedig gyakorlatiasan megoldottam a helyzetet és bevettem magam a szomszédos könyvtár apró sarok zugába és könyvlapozgatás, csendes szöszmötölés és kacaj közepette újra írogatok.


Mi is történt? Hotelunk még mindig áll. Sem tűzvész sem hangyatámadás nem morzsolta fel alapjait, így még szilárdan kitart Fionával a közepén. De képzeljétek. Micsoda információk birtokába jutottam. Ugyanis beszélgetek a kis drágával, legfőképp én kérdezgetek tőle, amikor úgy látom jobb kedve van. Egyik nap úgy megleptem vele, mióta itt dolgozik azóta talán még senki nem érdeklődött a családja felől. Hát kérem szépen, megtudtam, hogy több, mint 10 éve oszlopos tagja hotelünknek. Három gyermek édesanyja (31-29-27 évesek) és már bizony van aki nagymaminak szólítja. Felesleges manager kitalációnak gondolja az egy ágyra 4 párna projectet, utálja ő is, mert csúnyák lettek az ágyak – no mert előtte szépek voltak – meglátása szerint az emberek 1 vagy másfél párnán alszanak, ő speciel párna nélkül. Miután felvilágosítottam, hogy ebben egyezünk, jót kacagott, de az én eszem már azon járt, hogy vajon a következő hónapban majd kap mindenki egy-egy stihlfűrészt és minden szobában szét kell vágni az összes párnát, mert hogy másfél az másfél…aztán néha néha tanítgat angolra, illetve kijavít, ha valamit rosszul mondok. Egyik reggel miután megbeszéltük a napi menetet – meeting a javából, pl. 132-be 3 people +sofa + springclean, 164-be 4 people + VIP – leült az ágy szélére és így szólt: Fiona nagyon fáradt, öreg már ehhez a munkához. – Agneska ránéz és mosolyog. Hallgat. – Rám néz. Tanulunk ma valami újat. A testvéremet, a nővéremet Agnesnek hívták. Múlt időben mondtam.– Összenézünk s mindketten hallgatunk. Fiona feláll és halkan elindul kifelé. Majd ugyancsak halkan így szólok: A barátaim Lily-nek szoktak hívni, ha esetleg az könnyebb, nyugodtan hívhat így Fiona is. Rám mosolyog, majd az ajtóból hátraszól: Lily a 148-ba a dupla poharakat el ne felejtsd! No…neki is van lelke, ezt eddig is tudtam, de sikerült, egy picit megsimogatnom s ez örömmel töltött el. S igazából haragudni sem tudok rá, hiszen gondoljatok bele. Közel egy évtizede nap, mint nap meg kell küzdenie nagy tervekkel érkező, ám angolul szinte semmit nem tudó lengyel, cseh, spanyol, nepáli és még ki tudja milyen nemzetiségű emberekkel, akikről nagyon jól tudja már az első nap, hogy maximum egy-két hónapig maradnak. De ez nem számít, hiszen az alatt az idő alatt ugyan úgy kell végezni mindenkinek a munkát. S tanít, mutat, türelmes minden nap. Engedtessék meg néki, ha olykor-olykor rosszabb kedvű vagy netán haragos. Én mindenesetre a szívembe zártam, mert minden ellenére a nagyok között ő az egyedüli aki tényleg segít, ha valamire szükségem van.
S ott vannak a többiek is, hasonszőrű barátaim, akiket bizony valahogy megszerettem. Mikor rosszabb a hangulatom, örömmel megyek be hotelünkbe, mert tudom, hogy reggel rám mosolyog Inese, az örök vidám orosz munkatársam. Példaértékű a jókedve, az életereje. S ott vannak lengyel cimboráim is, kik egészen pár nappal ezelőttig még mindig nem bírtak észrevenni a folyosón és átgázoltak rajtam porszívóstul vagy anélkül, ha egyfelé tévedt az utunk. De miután egyik nap az öltözőben teljes kiakadásra léptem be, s hozzám intézett kérdésre, miszerint te ma mit csináltál és mennyit és hol elmeséltem, hogy én minden nap a C és D folyosón dolgozom – ami a legkeményebb, dupla ágyak és VIP szobák – teljesen leesett az álluk és másnap reggel az unokája képét mutogatva még ez a kemény arc is lágy szeretettel teli emberarccá szelídült. Érkezett egy magyar édesapa is, aki 3 gyermekét és feleségét otthon hagyva azon küzd, hogy karácsonyra együtt legyen a család. Azóta sokat viccelődünk, ha a folyosón meg-meg látjuk egymást. Végre nem vagyok egyedül a magyarságommal. Sorsok, küzdelmek között mindenki megpróbál az általa kitűzött célnak megfelelni, előre haladni és közben ember maradni. Ennél többet nem is lehet elvárni tőlük, de már elértem, ha nem vagyok mosolygós kedvemben, akkor bizony megállítanak a folyóson és megkérdezik, hogy hol a mosolyod kedves Agneska. Következetes reggeli köszönésemmel a konyhai dolgozók felé elértem, hogy a reggeli kávém mellé valahogy mindig kerül egy frissen sült croiassan vagy pogácsa. Hm…a folyosón a karbantartó bácsika szó nélkül kezét nyújtja összecsapásra. A kis nepáli leányzók pedig kifejezetten imádnak. Szerintük én vagyok a legjobb arc ebben a kócerájban, s ha véletlen folytán egy szabadnap után újra bemegyek, úgy hiányoztál mondattal fogadnak. Hát lehet őket nem szeretni? Egyik reggel felejthetetlen pillanatokat okoztak. A tükör előtt álltunk hárman. Épp a gyönyörűséges bugyi kék színű egyenruhánkat próbáltuk magunkra cibálni, mire szinte egyszerre kezdtünk el idétlenkedni. Mutogattuk egymásnak, hogy kinek hol pompázik zöldben és kékben a lába, keze, feneke. A lámpába, ágyszélébe, szekrényajtóba mindenki bevágta már magát – én speciel magamra burítottam egyszer egy szekrényt… no ezt inkább hagyjuk, mókás volt – s megállapítottuk karunkat befeszítve, hogy bizony ihaj erősek lettünk. No no kedves netudki nem kell tovább gondolni, nem csapott át közös fürdőzésbe az esemény, haladt mindenki a dolgára, de mosollyal az ajka szélén. Így könnyebb. Mert bizony ez a hét kemény volt. Több okból is. Elmesélem nektek.
Képzeljétek hétfőn szabadnapos voltam. Nagyon szép idő volt, szikrázóan sütött a nap, bent bóklásztam a városban, amikor megszólalt a telefonom. Hát képzeljétek, a Starbucks-ból hívtak, hogy menjek be kedden délután 5-7-ig próbamunkára. Hajaj, fülig ért a szám és ezzel párhuzamosan a szívem is párhuzamosan de inkább sem, de elkezdett verni. Tele kétségekkel. Mi lesz ha nem értem? Nem tudok semmit? S egész este azon izgultam, hogy vajon másnap reggel mennyi szobát kapok, oda fogok e érni időben? Hát bizony mikor reggel megláttam a listámat teljes kétségbeesésben vonultam be az első szobába. Leültem az ágyra és bárhogy is hajtogattam a listámat, nem lett kisebb, gondoltam letépek belőle aztán úgy csinálok, mintha csak ennyit kaptam volna. A lényeg a lényeg, hogy már a bőgés szélén álltam, mert iszonyatos nap volt, annyi szobát kaptam amit két ember szokott csinálni, s normál tempóban legalább este 6-ig csinálhattam volna. De vettem egy nagy levegőt és bevallom az Égiekre bíztam magam. Kezdjük el. Csodálatos az emberi test és akarat, de csak akkor ha ez tiszta hittel párosul. Nem volt bennem kérdés, hogy nem fogok végezni. Fogalmam sem volt, hogyan, lehetetlennek tűnt emberi aggyal, de tudtam, hogy én ott leszek aznap 5-kor a Starbucks-ban. És ott voltam. Nem álltam meg egész nap, ebédelni sem mentem le. Gépiesen, rutinszerűen végeztem a munkám. Szerencsém volt, mert Fiona aznap szabadnapos volt, így a piciny butaságaival nem állított meg, a szobákat szinte mindegyiket egy éjszakás kaland utáni érintetlen rendben találtam. Fél négykor már a zuhany alatt álltam és odaértem időben. Bevallom, először nem akartam elmondani nektek, csak akkor, ha már tudom, hogy felvettek és az örömhírt szerettem volna elmesélni. De ezen a héten is tanultam valami újat. Még pedig azt, hogy az emberlánya nem csak akkor szerethető, ha vidám és jól megy a sora. Persze, mindenki szereti, ha jót hall a másikról. De mikor máskor van szükségünk támogatásra és szeretetre, mint mikor pl. izgulni kell, hogy vajon megfeleltem vagy sem? És hogy veszem én a bátorságot ahhoz, hogy megfosszalak benneteket attól, hogy együtt örüljetek, és aggódjatok velem. Hiszen annyira jól esett volna, ha kedden együtt izgultok velem, de ha nem is tudtok róla, akkor ez nem lehetséges. Hiszen ezért is szeretjük egymást. És vajon nem most van a legjobban szükségem rá, hogy esetleg rám is gondoljatok és esti imáitokban az én nevemet is megemlítsétek? De igen. S nem tudom leírni ezerszer, hogy köszönöm. Hálás vagyok értetek nap, mint nap. És képzeljétek ügyesen tettem vettem az alatt a két óra alatt. Nem törtem össze semmit és mindenki egyben maradt. Azt be kell valljam, hogy nem tudom, mi lesz az eredmény, mert nem én vagyok az egyetlen akit behívtak és itt azért sok mindenen múlik. De az biztos, hogy egy nagyon nagy dolgot elértem kedden. Még pedig elmúlt a félelmem. Az, hogy nekem ez nem fog menni, hogy én nem fogom érteni és inkább várok, majd később.Bla bla bla… Nem. Értettem mindent, amit kellett. A manager meg is jegyezte az örök mondatomra, hogy sajnálom, én még nem beszélek jól angolul, hogy nem is érti. Az én angolom teljesen jó. Hát én sem értem. Nekik minden jó???? Bevallom azt is, hogy nem ez a kedvenc Starbucks helyem, de természetesen nem ellenkezem, ha engem akarnak, de ha nem – ez jövő hét keddig kiderül – akkor most már félelem nélkül gőzerővel szétdobálom az önéletrajzom a még fennmaradó 221 Starbucks-ok közül azokban, melyek kedvesek a lelkemnek, ahol szívesen dolgoznék, és biztos vagyok benne, hogy mire becsusszan a kényényen Santa Claus, Agneska már profi módon fogja a frappuccinokat gyártani. Mindennek oka és célja van az életünkben. Az is igaz, hogy nem mindenen kell agyalni és továbbgondolni, de mindenből lehet tanulni. Ha mást nem is értem el kedden, de azt, hogy megnyugodtam és elmúltak az ezirányú gátlásaim, akkor már győzelem az a nap. De kérlek szorítsatok nekem. Hihetetlenül örülnék neki!

Viszont sajnos a keddi és az azt követő két nap ugyancsak nagyon kemény menetben eltöltött óráinak az eredménye az lett, hogy ma az egyik szobából, kezemben a vendég reggelis tálcájával megszédültem, és bizony, mint egy lassított felvétel, ujjaim közül kicsusszant az a bizonyos tálca és tartalma a földön hangos csörömpölésben landolt. Nagyon furcsa érzés volt, mert mintha nem velem esett volna meg, s minden olyan tompán hatott. Egyszer csak ott termett az egyik munkatársam, pillanatok alatt felszedte a cserepeket, én hoztam a porszívót. Egy perc alatt eltakarítottunk mindent, nagyon kedves volt, nem vette észre senki s egy bárkivel előfordul aranyom, ne aggódj mondattal már egyedül is maradtam a folyosón és tényleg azon gondolkoztam, hogy ezt most álmodtam, vagy sem. De lenézve a lábamra s a bokám éles fájdalmára felhúztam a nadrágom és bizony a bögre elvágta a lábam. De semmi komoly. Lekezeltem s elég volt egy ragtapasz, nincsen gond. Viszont holnaptól szabadságon vagyok kerek 5 napig. Szükségem van rá testileg és lelkileg is egyaránt. Vannak dolgok, amiket nem lehet a végtelenségig húzni. Ölellek benneteket, s szorítsatok! Csuriba a kezeket!!!Reszkess Starbucks. Ágika közeledik…különben is. A fekete zöld párosítás a kedvencem. Az az uniform. Fekete ruha és zöld köntös…bocsánat. Kötény...az Égiek vigyázzák lépteieteket!

Gondolatok közt csapongva

Kétszer 7 nap ledolgozott munkanap után végre 2 nap pihenőt engedélyeztem magamnak. Történeseten kértem szabadnapot így hétfőn és kedden láblógatásra adom a fejem. Be jó is lesz!
A kezem már egy picit jobban van, állandó zsibbadásban van még, de már ki tudom nyújtani az ujjaimat és csak néha néha nyilal a könyökömbe egy egy apró villanás. Érdekesen van megalkotva az emberi test. Igaz azt vallják sokan - s valahol igazat adok én is ennek a nézetnek - hogy fejben dől el a legtöbb fájdalom. Színes fonalgombolyag az emberi agy. De az is igaz, hogy maga az emberi test hihetetlen dolgokat képes elviselni. Iszonyatosan fájt a bal oldalam egy hónapja. Csupán azért, mert nem volt hozzászokva az az izomcsomag, ami bal oldalt a derekamtól a vállamig húzódik, hogy napjában legalább százszor le és fel hajolva több kilós súlyokat emelgessen. Estére bemerevedett és már arra is képtelen voltam, hogy kinyújtózzam, annyira élesen fájt. Aztán szép lassan megerősödött és most már semmit nem érzek. Így volt ez a lábaimmal is és most a kezemmel is. Ettől egy picit féltem, mert úgy éreztem, hogy az inaim gyulladtak be és azzal viszont nem nagyon lehet a pihentetésen kívűl mit tenni. De szerencsére úgy tűnik nem. Kutyaharapást szőrivel. Egyik reggel annyira fájt, hogy mentenben és jöttömben is csillagokat láttam, de elkezdtem dolgozni és szép lassan bemelegedett és elmúlt. Napról napra jobb. Erősödik. A zongorás finom ujjaim erősödnek, de nem kell megijedni, a tenyeres talpas tehenészlánytól még messze állok. Így áll össze az emberi test. Elnéztem ma hazafelé az embereket jó szokásomhoz híven és szinte mindenki takargat valami "hiányosságot" magán. Görbe orr és kancsi szem, cikk cakk fog és szeplős arc, pufi láb és csak egy láb...de mi a helyzet a lélekkel? Az ember belsejével, azzal a sokszor érthetetlenül működő sötét labirintussal, amiben saját magunkat kergetjük a pislákoló fényt keresve a kijáratnál, de minduntalan beleütközünk saját tükörképünkbe melyek néha szelíden de olyan sokszor vicsorítva s haragosan bambulnak ránk? Annyira fontos, hogy kívülről szépek legyünk. Ma már minden lehetséges, egy jól igazított ruha és a láb egyenes. Egy smink, melynek árából egy afrikai éhező család egy hétig élhetne érinthetetlen szépséget formál belőlünk. De mi a helyzet belül? Azzal ki foglalkozik? Ápolja valaki? Erősíti? Megsimogatja, ha fáj? Megdorgálja, ha rossz útra tévedt? Senki. S ezért van, ha bármi baj éri nem találunk rá pudert és ecsetet. Nincs eszköz ami elfedné, még egy fedőnk sincs, hogy eltakarjuk az asztalra dobott cafatokban összekaszabolt nyers húst.
Olyan ez mint az otthonunk falai. Megtaláljuk, beleszeretünk, megvesszük, felújítjuk, renováljuk, békeszigetet faragunk belőle s a kényelmes karosszékban a kandalló meleg fényében csodáljuk s élvezzük munkánk eredményét. Egy darabig. Mert ha nem vigyázunk s ápoljuk, akkor a festék pattagzani fog, s a tapéta is itt-ott lepereg. Egyesek telefirkálják, mások nekitámaszkodnak olajos kézzel. Van aki csak ott felejti a szemetét és van aki tudatosan átdobja a szomszédből. Süvítenek a nyilak, s ha nem tudunk elhajolni akkor meg kell próbálni szembenézni velük. Persze szerencsés az, aki már megtalálta, sokan még csak keresik s bolyonganak albérletből albérletbe...
Mennyivel hasznosabb lenne, ha a reggeli cicomázás idejét csak a felére csökkentenénk, s gondolataink egy negyedét átformálnánk a hogyan fogok kinézni és mit szólnak az emberek szösszenetekből arra, hogy szembenézzünk saját magunkkal. Erre kellene megoldásokat keresni nem a szemspirál használatára mozgó metró kellős közepén az Oxford Cirkus és a Tottenham között. Tele van a világ állítólag depressziós és problémákkal küzdő emberekkel. Szerintem olyan, hogy depresszió nincs, egy kitalált marhabüfögés. Problémák azok vannak, mindig is voltak és lesznek is. Ha probléma van, van megoldás is, olyan nem volt még, hogy nincs. Rohanunk barátnőhöz és baráthoz, ne talán agyturkászhoz és ömlik belőlünk a szó, de az nem jut már rég az eszünkbe, hogy mielőtt mástól várnánk a segítséget először csendesedjünk el és beszélgessünk el magunkkal. Egy barátom egyszer erre a gondolatomra ingerülten felkiálltott és így szólt: kérdeztem a kollégám, hova mész este. A pszichológusomhoz. Zseniális. Arra nem gondoltál, hogy bemégy egy templomba és meggyónsz? Ne viccelj. Azt sem tudom, már hogyan kell, s mit tudna az segíteni? ...

Gyengék vagyunk. Én is. S ráadásul az első fuvallatnál rohanunk s magunkra veszünk három pulóvert, egy kabátot és még a sálat is a nyakunk köré tekerjük majd gyorsan hazarohanunk s begubózva várjuk, hogy újra kisüssön a nap. De, hogy várjuk, hogy melengessen a nap minket ennyi réteggel magunkon? Csak a meztelenre csupaszított tiszta testet érheti mindenhol ugyanúgy a napsugár...ahhoz pedig rengeteget kell sétálnunk széllel szemben vagy benne. Addig pedig: gyónom a mindenható Istennek ...

Ádil hullám

http://www.youtube.com/watch?v=NUWbxRuBMl0&feature=related

Boldog októbert!





a "Thistle brand"

Naivan úgy gondoltam, hogy nem nagyon tudok már a napi kis szösszeneteken kívül semmire rácsodálkozni kis hotelunk életében. Hahaj! Mindig van új a nap alatt. Először is egy ideje - nem is értem... - rájöttek, hogy ugyan kedves a hotel, de egy pötit el van maradva a többitől, értem itt azt, hogy régi már. Bizonyos dolgok bárhogy is nézzük, cserélésre, javításra szorulnak. Mert értem én, hogy az emberlánya ragaszkodik a már lyukasra kitérdesedett mackó nadrágjához, és bőszen szorongatja a több helyen megfoltozott ám lábtalan plüsmedvéjét, de mit csináljon amikor a kezében marad a fali vasalódeszka falastól, és a zuhanyfüggöny elhúzása rozsdás kénesőt hullat a fejére, ami azontúl, hogy jó a hajhullásra előlről kezdeti a fürdőtakarítást...no, hát szépen lassan lecseréli eme csodás dolgokat. Kezdetben érkeztek a párnák. Egy ágyra négy darab. Két ágyra nyolc darab. Némely szobában tizenhat darab. Az egész szoba egy párna. Fél órával több munka. Aztán jöttek a kéztörlő dobozok a falra. De a falon nincsen számukra hely. Így mentek is. S a párnák is lassan, mert felesleges és nincs is annyi párnahuzat...no de kérem szépen. Egyik nap kedves manager nagy gurum belibbent szobámba. Megállt mellettem és így szólt: Ugye tudja kedves Agnes mi a hotelunk brand-je? - nézek, mint aki nem jól értette mit szóltak hozzá, szememben a döbbenet, s kiváncsiság, no halljam, mi is az! Lassu, komótos mozdulattal lehajol, felteszi az ágyszélére a teás tálcát - amin a kis apróságok, pohár, csokisdoboz van, s rám néz: milyen hibát vél felfedezni? Nézek a tálcára, nézek Ian-ra. Nézek a tálcára és megint Ian-ra. Felhúzom olyan Ágisan a szemem. Erre csendben kiveszi a két kiskanalat a poharakból s elkezd mesélni a brand-ről, ami egy hihetetlen összetett valami lehet, mert csak annyit osztott ez alkalommal meg velem, hogy NEM  lehet két különböző végű kiskanál egy szobában. A kanalaknak meg kell egyezniük. Agnes. Ez nem motel, hanem hotel!
No, döbbenetem Ian elvonulása utáni ajtócsapódás csöndjében mérhetetlen kacaj formájában tört elő. Fáradt vagyok. Nagyon. Múlt héten 7 napot dolgoztam egy huzamban. Semmi baj, vagyis dehogy is nem. De ez van. Lesz ez jobb is. Biztosan. Tudom, most felsóhajtottatok, és jaj Ágika, nem változol, miért nem maradsz otthon, jelentesz beteget. Ismertek már jól, a végsőkig húzom, egészen addig míg Fiona drága egyik szobám ellenőrzésekor két lábat vél felfedezni az ágy között. Történetesen az enyémeket, amint beájulok oda. De majd kimagyarázom, hogy csak ellenőriztem a Thistle brand-jét, jól vannak e összecsavarozva az ágylábak, mindegyik négyszögletes e és nem kerek az egyik, mert cserélem! De bevallom, agyam s testem már maradna pihenni, de az sem segít, hogy a múltkori négy nap itthon létem, amire már nem is emlékszem, csak hogy nagyon jó volt hozott magával némi következményt, mely anyagi fuvallatból ered. Virágnyelven előadva, jól meg kell gondolni, mikor lehet könnyelmű az emberlánya. Mert egy nap kimaradás már minusz egy heti bérlet és a napi jól megérdemelt chai latte-or-dr.pepper&donut párosításokat kiüti, s persze ez a mókásabb része a dolognak. Tudjátok ti a következményeket. De! Nem csüggedek. Ugyan lusta vagyok és csak saját magamat okolhatom, hogy eddig nem találtam másik helyet. S ezt most szerettem volna leírni nektek. Mert talán így köt az ígéret, melyet nektek teszek. Másoknak mindent azonnal, gyorsan és precízen. Magam dolga pedig jó lesz holnap is, és tele vagyok félelemmel, hogy nem tudom megoldani, nem tudom elmondani lalalalalaaaa. Persze nem segít, hogy munka után olyan vagyok, mint a randira siető légy, aki figyelmen kívül hagyta a zárt ablakot és az ablakpárkányon vergődik szerelmesének nevét sóhajtozva. De akkor sem mehet ez így tovább! Holnap október. A kedvenc hónapom. Úgy döntöttem széppé teszem s a mindennapi imáimat átformálom kissé.Haladni kell előre, mert már nagyon unom a sóhajaimat...