2011. január 17., hétfő

A szomorúság olyan fal, mely elválaszt két kertet...


Szerintetek Isten szeretheti a fraktálokat? Lehet az, hogy egy tökéletesen komplex matematikai alakzat alapján alkosson meg bármit is?  Volt idő amikor úgy képzeltem, hogy ha ugyan néminemű tudatossággal is, de csupán a szívére, s az abban lakozó mély s tiszta szeretetre épülve teremtett meg mindent. Hát ez az. Valószínűleg így is volt, de attól miért nem tetszhet valami neki is, ami belülről tökéletesen szabályosan megalkotott ám kívülről mégis rendezetlennek tűnő gyönyörű teremtmény? Amilyen hősöm - valahol mindannyiónk, de az enyém biztosan - lelke a most olvasott könyv kezdetén. S miért ne lehetne Isten egy jól megtermett, sugárzó mosolyú afro-amerikai asszonyság? No jó. Mi is a fraktál, milyen könyv és ki az az Isten? Kezdem az elején.

A fraktál önhasonló, végtelenül komplex matematikai alakzat, amely változatos formáiban legalább egy ismétlődés tapasztalható. Az elnevezést 1975-ben Benoit Mandelbrot adta a latin fractus, vagyis törés-törött szó alapján, ami az ilyen alakzatok tört számú dimenziójára utal, bár nem minden fraktál tört dimenziós, ilyen például a síkkitöltő görbe. Az önhasonlóság azt jelenti, hogy egy kisebb rész felnagyobbítva ugyanolyan struktúrát mutat, mint egy nagyobb rész. Ilyen a természetben például a levelek erezete, a villám mintázata, a felhők formája. Nézzétek majd meg egyszer. Egy jó meleg tavaszi napon keressetek egy hatalmas zöld, virágos mezőt. Vessétek magatok hanyatt és csak bámuljátok a felhők között megbújó fraktálokat, de nevezzétek ahogy szeretnétek. Én kiskoromban mindig próbáltam kitalálni, hogy mit látok, s amit láttam abból kreáltam egy egy történetet. Imádom. Világosban a felhőket, sötétben a csillagokat bámulni s közben mélyen hallgatni. Olyankor érzem talán magam a leginkább szabadnak, karomat kitárva egy picit beszippantva s közel kerülve a Mindenség egy kicsiny darabjához. Rég volt benne részem a mondat mindkét értelmében...ez itt egy karácsonyfa fraktál, lévén, hogy mindjárt itt a karácsony...

Hősünk is, A viskó (W. Paul Young: The Shack) elnevezést kapott könyvben próbálja ezen Mindenség kapuit nyitogatni nem számolva azzal, hogy egy-egy ajtó feltárulása után saját benső kételyeivel találja szembe magát, s azokra mind magának kell a válaszokat is megfejtenie. No jó, szerető segítséggel...méghozzá a legnagyobbal, mit valaha is kaphat...
Újra a kezembe került ez a könyv, s hihetetlen csodálattal és megnyugvással tölt el minden oldala. Másodszor olvasom, de olyan, minden mintha először ismerkednék vele. Mert most más kételyeimre keresem a válaszokat, s más kérdéseket tettem fel magamnak, így másként is értelmezem a sorok mögött bújó bölcs gondolatokat. Végtelen kincsesbánya minden betűje, de ami csodálatos, hogy olvasása közben úgy érzem egy csónakban ringatózom egy tó közepén minden bútól s bajtól távol. Juj nagyon jó érzés. Ajánlom mindenkinek szeretettel, mert fontos a saját megtapasztalás, ami szerintem mindenkinél ugyancsak más lesz...de rég volt rám könyv ilyen hatással, hogy hajnali 5-kor a buszon robogva, mikor körülöttem még mindenki alszik a sorokat bújom, s mikor végeztem alig vártam, hogy kis szobámban a meleg radiátornak nekibújva a szokásos - tudjátok ti már :) - gyertya s gőzölgő tea mellett csak olvassak s olvassak. S bizony, én ilyen kis sensitive vagyok, vót rívás és sírás is, és nevetés is, és csendben ülés is meg-megállva. De ez jó! Amikor valami megmozgat, felkavar, gondolkozásra bír. A történet, ahogy a könyv hátlapján is olvashatjuk valóban lebilincselően izgalmas és provokatív olvasmány, melyben az elhagyatott, rossz emlékeket idéző viskó hirtelen döbbenetes titkok tárházává válik. S hogy kinek mi a rossz emlék, vagy feldolgozatlan esemény az életében? Erre csak magatok adhattok választ. De a könyvben olvasható meglepő találkozások, csendet és gondolatfolyamot elindító beszélgetések a megbocsájtás, elengedés és a gyógyítás ösvényére vezetnek. Mindenkit a maga által kanyargósított útra. 256 oldalt nem tudok idemásolni, de hozzáfűzés nélkül egy részt igen, gondolkozzatok el kérlek rajta:

"Amikor a függetlenséget választjátok a kapcsolat helyett, akkor veszélyessé váltok egymásra nézve. Másokból így a saját boldogulásotok érdekében mozgatott vagy használt ezsköz lesz. A tekintély, ahogyan ti általában gondolkodtok felőle, pusztán ürügy az erősek számára annak elérésére, hogy mások alávessék magukat annak, amit ők akarnak.
- De annyi haszna csak van, hogy megóvja az embereket a vég nélküli háborúskodásoktól, vagy attól, hogy ártsanak egymásnak?
- Alkalmanként. De egy önző világban hatalmas károk és fájdalmak okozója is.
- De hát nem használjátok fel ti is a gonoszság megfékezésére?
- Mi gondosan tiszteletben tartjuk a döntéseiteket, a ti rendszereiteken belül cselekszünk még akkor is, amikor megpróbálunk megszabadítani titeket azoktól. A teremtett világ nagyon más útra tért ahhoz képest, amelyet neki szántunk. A ti világotokban az egyén mértékét folyamatosan alárendelik a rendszer fennmaradásának, legyen az politikai, gazdasági, társadalmi, vallási vagy tulajdonképpen bármilyen más rendszer. Először egyetlen személyt, aztán néhányat, és végül akár tömegeket is szemrebbenés nélkül feláldoznak az aktuális rendszer érdekében, és továbi fennmaradása céljából. Valamilyen formában ez húzódik meg a hatalomért folytatott minden küzdelem, minden előítélet, minden háború és a kapcsolattal való minden visszaélés mögött. A hatalom és a függetlenség vágya olyan mértékben átitat mindent, hogy már normálisnak tekintitek. Az emberek annyira elveszettek s sérültek, hogy számodra csaknem felfoghatatlan az a gondolat, hogy úgy is dolgozhatnak és élhetnek együtt, hogy nincs közöttük főnök...csak nagyon ritkán láttok és tapasztaltok meg olyan kapcsolatot, amihez a hatalomnak nincs köze. A hierarchia törvényeket és szabályokat helyez rátok, amelyek miatt végül elveszítitek a kapcsolat csodáját, amelyet nektek szántunk..."
S ki Isten? Nekem a mosolygástól sűrűn barázdált ráncos szemű pocakos ifjú, neked egy fiatal leány. Másnak fehérszakálú tiszteletetparancsoló idős úr, valakinek Nagy Ágnes és valakinek egy jól megtermett afro-amerikai háziasszony. Egy-egy pillanatra. S most lehet magamra haragítok sok mindenkit és nem szeretnék tiszteletlen sem lenni, s oly kevés még az én ismeretem ehhez, de amit én látok s érzek, s tapasztalok az életem minden pillanatában, hogy Istennek ezer és ezer arca van. A lényeg abban rejtőzik, hogy mindig ott van melletted, még akkor is, ha azt hiszed, hogy elhagyott. Akkor van ott igazán. Hol egy barát erős kézszorításában, hol egy idegen elkapott tekintetében, hol egy tulipán csodás szirmában és hol egy égen ringatozó fraktálban...erre a sokak számára érthetetlen kérdésre ad kulcsot ez a könyv. Segít, hogy ne úgy lásd, mint egy trónján ülő s pálcával parancsolgató megfoghatatlan mítoszt. Bár ha te így szeretnéd, szíved joga.  Ő nem arra vágyik, hogy láncra verve rabszolgaként kövesd, hanem egyenrangú testvéreket akar, akik az életüket osztják meg vele. Minden benned van. Mindenkiben ugyanannyi. S mindennek a gyökere a szeretetből indul. Szinte mindenhonnan az utóbbi időben ez hangzik, szeretet kell semmi más. Hagyd, hogy a szeretet nőjön s meglátod milyen változásokat hoz az életed. Remek. Csak azt felejtik el hozzátenni, hogy a szeretet nem növekszik -szerintem - hanem a szeretet mindenkiben ugyanolyan mértékben benne van, csak ahogy tágul a tudatod, a szíved, az érzelmed, úgy szélesedik a szeretet medre is, s válik egyre nagyobb folyóvá, magába engedve kis patakokakat míg a legvégén mindegyik folyó lassú vagy gyors ütemben, de a végtelen tengerbe ömlik. Ilyen a mi kis életünk is. Egyszer írtam erről egy novellát. Ültem a Duna parton, még otthon. A sokadik kedvenc helyemen. Ott ahol a cipőszobrok vannak...akkor ép nem látszódtak, mert ellepte a Duna piszkos zöld színű víze. S arra gondoltam, hogy mi magunk is ilyenek vagyunk. Mint ez a nagy böhöm folyó. Elindul egy iciny pici kis érből, fent a magasban, ahol még tiszta és érintetlen minden szennytől. Aztán hol lassan, hol gyorsan hömpölyög. Keresztül fut városokon, falvakon, magába szív sok szenvedést és örömet, hall sok kacagást és duzzad nagyobbra sok elfolyt könnytől, fellázad és kitör medréből, de a végén ha koszosan is, s megtörten is, de megérkezik az örök végtelenbe, ahol a tenger felett vakítóan sütő nap eltörli az eddigi szomorú történelmét s végtelen nyugalmat lel. S valami ilyesféle a kapcsolatunk is Istennel. Legalábbis az enyém. S az hogy az utam során könnyeket gyűjtök vagy kacagást hallok, az már csak is az én döntésem. Ezért nem tehetek felelőssé magamon kívül senki mást.
Szeretről és feltétel nélküli bizalomról szól minden kapcsolat. Addig amig úgy gondolom csak én szeretek, én irányítok, addig biztonságban érzem magam, mert kontroll alatt tudom tartani a mérleget. Abban a pillanatban, ha hagyom magam szeretni, azt gondolom, hogy a másik fél átvette az irányítást, s az attól való félelmemtől, hogy a másik fél bármikor úgy dönthet, hogy levesz a mérlegről, s ott hagy, inkább begubózom, s nem hagyom magam szeretni. Ezért bolyong annyi magányos lélek a világban...
S még valami...reggel egy mondat nagyon felzaklatott, aztán letettem finoman az ölembe a könyvet és azt mondtam magamnak: lily, te egy akkora sügér vagy, hogy ez eddig nem jutott el a bocs agyadig! Hajlamos vagyok az önsajnálat minden bugyrát kiélvezni. Volt idő mikor ezt meg is osztottam másokkal, az utóbbi időben legalább már csak magammal. Téves szokás. De ami igazán téves, amiből kipattan az érzés. Hogy azt gondolom, ami bántalom és sérelem ért, az nekem fáj a világon a legjobban és mikor "szenvedek" oly erősen tudok könyörögni és kérni, hogy hol vagy édes Istenem? Miért már megint? S közben én buta, nem veszem észre, hogy végig, végesvégig ott volt velem, mert ha végig gondolok az életemre, amiből indultam s ami felé haladok, nem tudom másképp mondani, de áldott minden lépésem. Olyan kudarcoktól és fájdalmaktól mentett meg az Ég, melyeket még elképzelni sem tudok, s közben végig "szenvedtem" az egészet csupán azért, mert önző módon féltem attól, hogy ha "jól leszek" akkor nem lesz többet mellettem...Igen. Ha nincs fájdalom, akkor minden rendben lesz, ez igaz, de mi lesz akkor...?... Elhagy s továbbáll olyan helyre, ahol jobban szükség van rá? Nem egészen. Csupán azt az egyet nem fogtam fel eddig, hogy ő végig arra várt, végtelen türelmével, hogy végre hagyjam abba a szenvedést, mert ugyan ő nem fárad, de ha végre letehetne az öléből,





akkor  mellém állhatna, kezemet finoman megfogva pedig elkezdhetnénk lépteinket finom dallamá csiszolni...együtt...


Nincsenek megjegyzések:

Megjegyzés küldése