Hiúság vására

Ezzel a címmel írta meg regényét az angol irodalom nagy klasszikusa, William Makepeace Thackeray (Vanity Fair), mely a 19. sz-i angol társasalom szatírája. Maga a kifejezés, hiúságok vására John Bunyan 1678-ban megjelent A zarándok útja című művéből ered, ahol a Hiúság városban tartot vásár az anyagi világot és annak értéktelenségét jelképezi. Igen. Fogalmazhatunk így is, hogy értéktelen, ám szükségszerű. Sajnos vagy nem sajnos, pénz nélkül nem nagyon boldogulunk, feltéve ha nem megyünk el sáskaevő sivatagi zarándoknak, de még az is lehet, hogy valaki felszed minket az úton és 3 tevéért elcserél minket.

Rákattantam egy sorozatra. Mivel végre megint tudok filmeket nézni, s ráadásul ráleltem egy gombra, ami a feliratokat rejti, így mindent - még a reklámokat is - tudom olvasni, ami bevallom nekem most még nagyon sokat segít - látom, hallom, s tanulok szépen lassan - így ha van egy kis szabadidőm akkor olykor olykor a képernyő elé ülök s vándorlok a csatornák között. Az egy hetes kiruccanásom alatt néztünk minden reggel egy az amerikai felsőbbkörökből származó fiatalok életéről szóló sorozatot, melyben aztán volt minden mit el tudtok képzelni. Jobbára, a mit csináljunk ha annyi pénzünk van, hogy nem tudjuk elkölteni? Unatkozunk s hogy vágjuk át legjobb barátunkat és csaljuk meg blablabla...először nem is tetszett, olyan nagyon libás és egyszerűnek tűnt, de aztán komolyan el kezdett érdekelni. Persze, mint minden sorozatban, van a szegényebb ám sármos ifjú aki csodával határos módon az eszét használva bejut a jólmenő gimibe, s természetesen szerelmes lesz a csodás szőke ám rosszéletű gazdagék lányába. A leány mellette jóéletre tér egészen addig míg el nem csábul a legjobb barátnő barátjával. Majd kedvenc jófiúnk is casanova-vá változik s így tovább, bonyolódik az a bizonyos szál. Mindenesetre én élvezem. Nagyokat nevetek rajta s újra és újra megállapítom, hogy csodák csak a mesékben vannak. Legalábbis a való életben nem létezik Hamupipőke és a más körökből származó ifjút soha nem fogja igazán érdekelni a szegény lencsét válogató leány. S hihetetlen nézni, ahogy az embereket mennyire hatalmába keríti a pénz, a csillogás, a külsőségek. Hazudnék, ha azt mondanám, nekem nem fontos. Ha nem szeretnék többet vagy nem lennének álmaim. De az is bizonyos, hogy a nagybetűs élet megtanít elfogadni azt és annyit amennyim van. S ez nem csak kimagyarázás. Sajnos hajlamosak vagyunk megítélni a másikat a külseje, a beszéde, a származása alapján. És hihetetlen, de nagyon sokan vannak, akik azért nem állnak szóba embertársaikkal, mert nem az ő köreikből valóak. Hát. Így is lehet élni. Mindenesetre én próbálok nem külömbséget tenni ember és ember között, a mögöttük rejlő lelket próbálom mindig felfedezni, bár bevallom, én is sokszor csapdába esem. Az első benyomás mindig fontos, de az is igaz, hogy általában azok az emberek lettek kedvesek nekem, akiket először nem igazán fogadtam el, vagy kedveltük egymást. Ez is érdekes. S nehéz az első élménytől elvonatkoztatni magunkat. Gondolkodtatok azon, hogy mit néztek, mit figyeltek, mire emlékeztek amikor először találjátok szembe magatokat valakivel? Én a szemét, a mosolyát és a kezét szoktam megnézni. És úgy egyben az egészet. De pl. az hogy milyen ruha van rajta nem nagyon érdekel. Van olyan ismerősöm aki pontosan meg tudja mondani, hogy mit viseltem amikor találkoztunk és hogy milyen bénán néztem ki...:) nekem jobban megmarad egy-egy mozdulat, egy-egy szó. Hogy engem néz az illető vagy csak úgy néz...itt londoniában az egyik legnagyobb élményem - legalábbis abban a "körben" amiben én mozgok az, hogy senki nem nézi honnan jöttél, senki nem kérdezi ki vagy és merre tartasz. Téged néznek, s ha te szimpatikus vagy akkor szeretnek. Ha nem akkor nem. Én még életemben nem kaptam ennyi pozitív visszajelzést, amennyit itt minden egyes nap mind a vásárlóktól, mind a munkatársaimtól és barátaimtól kapok. Ha már másért nem, ezért érdemes itt lennem, helyre billen az a bizonyos önbizalom...olyan jó, hogy van olyan vásárló, aki már én miattam jön be reggel. Benéz, hogy bent vagyok e reggel, ha nem akkor továbbmegy, ha igen akkor kér egy latte-t, amit én már szinte mire odaér a pulthoz elkészítek, mert figyelek, s tudom. S egy egy mosollyal többet el lehet érni, mint bármilyen nagy hatalommal. A munkatársaim szeretnek, imádják a nevetésem, ezért nevetek is sokat. S bevallom én is megszerettem őket. Valahogy ragaszkodunk egymáshoz, mert mindenki egyedül van itt, s egy egy borúsabb reggelt követően olyan jó bemenni. Ahogy belépek a kávézóba, s megérzem a jellegzetes Starbucks illatot, a pult mögül Monica már messziről vigyorog, megjött Agneska. Mindenki dolgozik, mint a gép, fáradtak vagyunk de egy egy viccelődésre, egymás ugratására mindig van idő. Jó kis csapat jött össze. Hogy hogy jutottam el a hiúságtól idáig ne kérdezzétek, majd még finomítok ezen a gondolaton :) most csak boldog márciust kívánok nektek. Igen. Már március van. Közeledik a karácsony...hamarosan.

A hiúság eredménye...