Sinek

Kánikula van Londonban - vagy én asszimilálódtam teljesen pudingföldhöz - nem tudom, mindenesetre éjjelente a melegtől s orrom-szemem szűnni nem akaró folyásától nem nagyon tudom álomba szenderíteni elfáradt testemet. Betegnek lenni vakító napsütésben nem a legörömtelibb dolog, de majd elmúlik ez is.
Ma hazafelé bementem egy ideje állandóvá vált helyemre, a British Library-be. Teljesen véletlenül fedeztem fel, az épületet már többízben láttam a buszról, el is sétáltam előtte, de egyszer sem merészkedtem be a kapuin belülre. Úgy gondoltam, ez olyan nagyon britteknek való hely. Biztosan tele van diákokkal, öltönyös nagyemberekkel, tudósokkal s tudorokkal. Nagyon nagyot nem tévedtem, mert kapuját átlépve valóban ilyen s ehhez hasonló lelkeket találtam csendben a könyvek felett molyolva.
Lenyűgöző maga a hely. A kívülről abszolút átlagosnak, mitöbb semmitmondónak tűnő épület aulájában kedves őr fogad. A bejárattól jobbra nyitott könyv formájú padon csücsülve tervezhetjük meg az épület 6 szintjének feltérképezését. A könyvtár London, de valójában az Egyesült Királyság legnagyobb könyvtára. Polcain minden hazai és a lehető legtöbb külföldi könyv és folyóirat megtalálható. Bizony ám...vannak magyar polcok is! Az információs pultnál ülő, a helyhez talán túlságosan nem passzoló ám engem abszolút megnyerő színes rasztás hajú leányzó kedvesen felvilágosított a belépés feltételeiről. Nem kell hozzá semmi más, csak egy lakcímigazolás s a tagsági díj befizetése, s már mehet is az emberlánya a chipkártyás kapukon teremről teremre. Az épület belseje szenzációsan van kialakítva. Közepén a mozgólépcsőkkel egy vonalban a legfelső szintig egy üveg szekrényhez hasonló vitrin szerűség van elhelyezve, melyben több száz éves könyvek vannak elhelyezve. Belépés szigorúan csak belsős lényeknek. Hm...bejó is lenne itt porolgatni a könyveket...Hatalmasságával és meghitt fényt árasztó olvasólámpáival minden emelet békét és nyugalmat sugároz. Mindig is szerettem könyvtárba, könyvesboltokba, antikváriumokba járni. A helyiségekben uralkodó tiszteletet parancsoló csend, némely esetben halk moraj mindig is nyugalommal töltött el. Valahogy olyan, mintha a levegőben fogócskát játszanának a bölcsek gondolatai. Összezsugorodik az ember egy pillanatra, de mély örömet is érez, hogy részese lehet. Vannak könyvek, amiket csak és kizárólag újonnan szerzek be. Semmihez nem fogható varázsa van az új könyv illatának. Nekem az első mozdulatom, ha kinyitok egy könyvet, hogy megillatozom...viszont a legtöbb könyvem otthon antikváriumból volt. Órákat tudtam elidőzni egy-egy üzletben, belefeledkezve a könyvek lapozgatásába, a borítón belül található üzenetekbe. Vajon kinek a könyvét tartom a kezemben...vajon egy kiló kenyérért kellett nagymaminak a szeretett unokájától kapott könyvet beadnia az antikváriumba vagy szakítás után még a csukódó ajtón utánadobott s átslisszant könyv a szerelem fájdalmának enyhítése végett került a polcokra? Ezeket soha nem fogom megtudni, de izgalmas felfedezés, próbáljátok ki egyszer. S megsúgom, a Nyugati téren, az üzletközpont Starbucks felőli oldalával szemben található kis antikváriumban minőségi havilapokat (GEO, NG,) potom összegért lehet megvásárolni. A lakásom is inkább hasonlított olvasókuckóhoz, mint lakótérhez. Szeretem az olvasó helyiségekben ugyan több ponton elhelyezett ám kevés, meghitt fényt árasztó fénypontokat. Nos, ebbe a csendes kis fészekbe szoktam elvonulni mostanság, ha elkap az ihlet. Irogatok mindenfélét, s közben bambulom az emberlelkeket. Most bevallom, egy kissé feldúlt és zaklatott vagyok, de csupán azért, mert megint túl sokat gondolkoztam olyanon amin nem kellene. Egyszerűen tényleg nem tudom ép ésszel felfogni, hogy mikor lesz elég a nyavalygásból, a negatív gondolatokból, a bántásból, a fájdalom keresésből.

 Nem történt semmi, csupán a könyvtár melletti King's Cross & St. Pancras vonatállomáson tett sétám, amikor gondoltam megkeresem azt a nyomorult 9 és 3/4 beugrót, ahol a nevezetes Harry Potter elindult varázslatos útjára, de sajnos nem leltem rá. Valószínűleg azért mert sem a filmet nem láttam, sem a számot nem tudtam helyesen, ugyanis én a 8 és felet kerestem. Hát legalább valamire emlékeztem...itt az ideje elolvasnom ezt is, ha itt élek Poszter földön. :)
De Poszter ide, Potter oda, figyeltem az embereket ma, s úgy véltem felfedezni, hogy a magukból sugárzó öntudorosságtól nem látják az egyszerű apró szépségeket. Az embernek nevezett lény mióta gondolkozni tud annyira tökélyre fejlesztette az okosságát, hogy ott is problémát lát ahol nincs, s oda is ültet, ahol alapvetően nem teremne meg. Egyszerűen nem tudunk egyszerűen jól lenni. Olyan, mintha a boldogság valami betegség lenne, ami ellen gyorsan be kell szedni valami orvosságot, ha jelei mutatkozni látszódnak. Miért van az, hogy az állatok s növények - addig míg az ember bele nem avatkozik - mindenféle programok és különféle parancsok nélkül évezredek óta tudják mit és hogyan kell tenniük. S jééé. Ennyi idő után sem unják meg és nem lázadnak fel ellene. Ösztönből teszik amit a belsőjük diktál. Van egy felső erő, aminek engedelmeskednek, s nincs szükségük semmi másra...Titok ez? Nem hiszem. Miért van az, hogy a gólya minden évben visszatalál ugyanarra a helyre s ha nem találja fészkét újból és újból felépíti? Miért van az, hogy ha egy csepp esőt is kap a kis ibolya, akkor a szikes talajon is megél s nem hajtogatja, hogy jaj de szerencsétlen vagyok, hanem örül, hogy kapott egy csepp esőt is? Miért mindig a rossz oldalát nézzük mindennek? Miért miért? S ez nekem is szól. Hahaj naná! Ha visszagondolok mustármag életemre, akkor azok a pillanatok voltak a legkatartikusabbak, amik ösztönből, mindenfajta előre elgondolt tudománytól mentesek voltak. S tudjátok miért? Mert azokat egyetlen egy dolog mozgatta. A hit. Semmi más. S hiszem azt is, hogy nem hiába kaptuk ajándékba a gondolat művészetét, csak az a baj, hogy nem értjük a szerkezetét. Számtalan hasonlat eszembe jut, de mivel ma a pályaudvaron bambultam az induló és befutó vonatokat ezt tudom most felhozni. Annyira hasonló az emberi élet is a sínekhez. Futhat balra, keresztezheti egymást, jobbra kanyarodhat, völgybe le és hegynek fel. Láthat sok gyönyörűséget és rengeteg fájdalmat, felvehet vidám, daloló utasokat és finoman elereszthet s integethet vándorló lelkek után. Annyi minden benne van, csak üljetek fel egy vonatra egyszer s figyeljétek a fülkébe belépő embereket. Csodálatos. Rengeteg képi metafórát látok benne, de egy valami közös bennünk. Bárhova is vezet az utunk, kietlen pusztán át vagy madárcsicsergéstől zajos erdőn keresztül, utunknak van kezdete s vége s soha nem futunk egyedül. Odafentről kaptuk a testben lakozó lelket s odafentre is adjuk vissza.
Ezt kellene végre felfogni s nem fröcsögni, hanem az életet tisztelettel s alázattal az apró csodákat meglelve az odafent lakozó baráttal kézen fogva a sínen csendben együtt haladni. Annyira rövid ez a vonal. Mindenkinek megvan, a saját útvonala, pontosan megtervezetten, a számára szükséges megállókkal tarkítva. Csak az fut mellékvágányra, aki nem engedelmeskedik a vonatot irányító kalapos úriembernek...s nem tudhatjuk, mikor következik az utolsó megálló. De most csak az út a fontos, s az csakis rajtunk áll. Senki máson...Boldog vagyok. Vagy mondjuk úgy, hogy elégedett. Igen. Ez jobb szó. S annyira szeretném, ha ezt mások is így éreznék. Nem olyan félelmetes ez...ma nagyon sok vakvágányt láttam s elszomorodtam...

http://www.youtube.com/watch?feature=player_embedded&v=R4uzATBA2Yw
(az elmúlás számomra eddig látott filmművészetileg legcsodálatosabban ábrázolt képsorai)