Áhoj!

Áhoj! Ahogy a cseh vagy szlovák Kisvakond sorozatban üdvözölt minket minden este a fekete csöppség. Itt vagyok én is. Rég nem jelentkeztem. Bocsánat minden féltő szerettemtől, de ennek több oka is volt. Elsősorban egy gyakorlati, még pedig nem nagyon van itthon net, valami bűvkörbe esett a hálózat, mert hol van, hol nincs, de amikor nekem lenne szükségem rá, akkor általában nincs, de majd megnyugszik s helyre áll a lelke neki is. A kettő nem egy, ezt szoknia kell mindenkinek…jobb ha hagyunk egymásnak egy kis időt, addig pedig gyakorlatiasan megoldottam a helyzetet és bevettem magam a szomszédos könyvtár apró sarok zugába és könyvlapozgatás, csendes szöszmötölés és kacaj közepette újra írogatok.


Mi is történt? Hotelunk még mindig áll. Sem tűzvész sem hangyatámadás nem morzsolta fel alapjait, így még szilárdan kitart Fionával a közepén. De képzeljétek. Micsoda információk birtokába jutottam. Ugyanis beszélgetek a kis drágával, legfőképp én kérdezgetek tőle, amikor úgy látom jobb kedve van. Egyik nap úgy megleptem vele, mióta itt dolgozik azóta talán még senki nem érdeklődött a családja felől. Hát kérem szépen, megtudtam, hogy több, mint 10 éve oszlopos tagja hotelünknek. Három gyermek édesanyja (31-29-27 évesek) és már bizony van aki nagymaminak szólítja. Felesleges manager kitalációnak gondolja az egy ágyra 4 párna projectet, utálja ő is, mert csúnyák lettek az ágyak – no mert előtte szépek voltak – meglátása szerint az emberek 1 vagy másfél párnán alszanak, ő speciel párna nélkül. Miután felvilágosítottam, hogy ebben egyezünk, jót kacagott, de az én eszem már azon járt, hogy vajon a következő hónapban majd kap mindenki egy-egy stihlfűrészt és minden szobában szét kell vágni az összes párnát, mert hogy másfél az másfél…aztán néha néha tanítgat angolra, illetve kijavít, ha valamit rosszul mondok. Egyik reggel miután megbeszéltük a napi menetet – meeting a javából, pl. 132-be 3 people +sofa + springclean, 164-be 4 people + VIP – leült az ágy szélére és így szólt: Fiona nagyon fáradt, öreg már ehhez a munkához. – Agneska ránéz és mosolyog. Hallgat. – Rám néz. Tanulunk ma valami újat. A testvéremet, a nővéremet Agnesnek hívták. Múlt időben mondtam.– Összenézünk s mindketten hallgatunk. Fiona feláll és halkan elindul kifelé. Majd ugyancsak halkan így szólok: A barátaim Lily-nek szoktak hívni, ha esetleg az könnyebb, nyugodtan hívhat így Fiona is. Rám mosolyog, majd az ajtóból hátraszól: Lily a 148-ba a dupla poharakat el ne felejtsd! No…neki is van lelke, ezt eddig is tudtam, de sikerült, egy picit megsimogatnom s ez örömmel töltött el. S igazából haragudni sem tudok rá, hiszen gondoljatok bele. Közel egy évtizede nap, mint nap meg kell küzdenie nagy tervekkel érkező, ám angolul szinte semmit nem tudó lengyel, cseh, spanyol, nepáli és még ki tudja milyen nemzetiségű emberekkel, akikről nagyon jól tudja már az első nap, hogy maximum egy-két hónapig maradnak. De ez nem számít, hiszen az alatt az idő alatt ugyan úgy kell végezni mindenkinek a munkát. S tanít, mutat, türelmes minden nap. Engedtessék meg néki, ha olykor-olykor rosszabb kedvű vagy netán haragos. Én mindenesetre a szívembe zártam, mert minden ellenére a nagyok között ő az egyedüli aki tényleg segít, ha valamire szükségem van.
S ott vannak a többiek is, hasonszőrű barátaim, akiket bizony valahogy megszerettem. Mikor rosszabb a hangulatom, örömmel megyek be hotelünkbe, mert tudom, hogy reggel rám mosolyog Inese, az örök vidám orosz munkatársam. Példaértékű a jókedve, az életereje. S ott vannak lengyel cimboráim is, kik egészen pár nappal ezelőttig még mindig nem bírtak észrevenni a folyosón és átgázoltak rajtam porszívóstul vagy anélkül, ha egyfelé tévedt az utunk. De miután egyik nap az öltözőben teljes kiakadásra léptem be, s hozzám intézett kérdésre, miszerint te ma mit csináltál és mennyit és hol elmeséltem, hogy én minden nap a C és D folyosón dolgozom – ami a legkeményebb, dupla ágyak és VIP szobák – teljesen leesett az álluk és másnap reggel az unokája képét mutogatva még ez a kemény arc is lágy szeretettel teli emberarccá szelídült. Érkezett egy magyar édesapa is, aki 3 gyermekét és feleségét otthon hagyva azon küzd, hogy karácsonyra együtt legyen a család. Azóta sokat viccelődünk, ha a folyosón meg-meg látjuk egymást. Végre nem vagyok egyedül a magyarságommal. Sorsok, küzdelmek között mindenki megpróbál az általa kitűzött célnak megfelelni, előre haladni és közben ember maradni. Ennél többet nem is lehet elvárni tőlük, de már elértem, ha nem vagyok mosolygós kedvemben, akkor bizony megállítanak a folyóson és megkérdezik, hogy hol a mosolyod kedves Agneska. Következetes reggeli köszönésemmel a konyhai dolgozók felé elértem, hogy a reggeli kávém mellé valahogy mindig kerül egy frissen sült croiassan vagy pogácsa. Hm…a folyosón a karbantartó bácsika szó nélkül kezét nyújtja összecsapásra. A kis nepáli leányzók pedig kifejezetten imádnak. Szerintük én vagyok a legjobb arc ebben a kócerájban, s ha véletlen folytán egy szabadnap után újra bemegyek, úgy hiányoztál mondattal fogadnak. Hát lehet őket nem szeretni? Egyik reggel felejthetetlen pillanatokat okoztak. A tükör előtt álltunk hárman. Épp a gyönyörűséges bugyi kék színű egyenruhánkat próbáltuk magunkra cibálni, mire szinte egyszerre kezdtünk el idétlenkedni. Mutogattuk egymásnak, hogy kinek hol pompázik zöldben és kékben a lába, keze, feneke. A lámpába, ágyszélébe, szekrényajtóba mindenki bevágta már magát – én speciel magamra burítottam egyszer egy szekrényt… no ezt inkább hagyjuk, mókás volt – s megállapítottuk karunkat befeszítve, hogy bizony ihaj erősek lettünk. No no kedves netudki nem kell tovább gondolni, nem csapott át közös fürdőzésbe az esemény, haladt mindenki a dolgára, de mosollyal az ajka szélén. Így könnyebb. Mert bizony ez a hét kemény volt. Több okból is. Elmesélem nektek.
Képzeljétek hétfőn szabadnapos voltam. Nagyon szép idő volt, szikrázóan sütött a nap, bent bóklásztam a városban, amikor megszólalt a telefonom. Hát képzeljétek, a Starbucks-ból hívtak, hogy menjek be kedden délután 5-7-ig próbamunkára. Hajaj, fülig ért a szám és ezzel párhuzamosan a szívem is párhuzamosan de inkább sem, de elkezdett verni. Tele kétségekkel. Mi lesz ha nem értem? Nem tudok semmit? S egész este azon izgultam, hogy vajon másnap reggel mennyi szobát kapok, oda fogok e érni időben? Hát bizony mikor reggel megláttam a listámat teljes kétségbeesésben vonultam be az első szobába. Leültem az ágyra és bárhogy is hajtogattam a listámat, nem lett kisebb, gondoltam letépek belőle aztán úgy csinálok, mintha csak ennyit kaptam volna. A lényeg a lényeg, hogy már a bőgés szélén álltam, mert iszonyatos nap volt, annyi szobát kaptam amit két ember szokott csinálni, s normál tempóban legalább este 6-ig csinálhattam volna. De vettem egy nagy levegőt és bevallom az Égiekre bíztam magam. Kezdjük el. Csodálatos az emberi test és akarat, de csak akkor ha ez tiszta hittel párosul. Nem volt bennem kérdés, hogy nem fogok végezni. Fogalmam sem volt, hogyan, lehetetlennek tűnt emberi aggyal, de tudtam, hogy én ott leszek aznap 5-kor a Starbucks-ban. És ott voltam. Nem álltam meg egész nap, ebédelni sem mentem le. Gépiesen, rutinszerűen végeztem a munkám. Szerencsém volt, mert Fiona aznap szabadnapos volt, így a piciny butaságaival nem állított meg, a szobákat szinte mindegyiket egy éjszakás kaland utáni érintetlen rendben találtam. Fél négykor már a zuhany alatt álltam és odaértem időben. Bevallom, először nem akartam elmondani nektek, csak akkor, ha már tudom, hogy felvettek és az örömhírt szerettem volna elmesélni. De ezen a héten is tanultam valami újat. Még pedig azt, hogy az emberlánya nem csak akkor szerethető, ha vidám és jól megy a sora. Persze, mindenki szereti, ha jót hall a másikról. De mikor máskor van szükségünk támogatásra és szeretetre, mint mikor pl. izgulni kell, hogy vajon megfeleltem vagy sem? És hogy veszem én a bátorságot ahhoz, hogy megfosszalak benneteket attól, hogy együtt örüljetek, és aggódjatok velem. Hiszen annyira jól esett volna, ha kedden együtt izgultok velem, de ha nem is tudtok róla, akkor ez nem lehetséges. Hiszen ezért is szeretjük egymást. És vajon nem most van a legjobban szükségem rá, hogy esetleg rám is gondoljatok és esti imáitokban az én nevemet is megemlítsétek? De igen. S nem tudom leírni ezerszer, hogy köszönöm. Hálás vagyok értetek nap, mint nap. És képzeljétek ügyesen tettem vettem az alatt a két óra alatt. Nem törtem össze semmit és mindenki egyben maradt. Azt be kell valljam, hogy nem tudom, mi lesz az eredmény, mert nem én vagyok az egyetlen akit behívtak és itt azért sok mindenen múlik. De az biztos, hogy egy nagyon nagy dolgot elértem kedden. Még pedig elmúlt a félelmem. Az, hogy nekem ez nem fog menni, hogy én nem fogom érteni és inkább várok, majd később.Bla bla bla… Nem. Értettem mindent, amit kellett. A manager meg is jegyezte az örök mondatomra, hogy sajnálom, én még nem beszélek jól angolul, hogy nem is érti. Az én angolom teljesen jó. Hát én sem értem. Nekik minden jó???? Bevallom azt is, hogy nem ez a kedvenc Starbucks helyem, de természetesen nem ellenkezem, ha engem akarnak, de ha nem – ez jövő hét keddig kiderül – akkor most már félelem nélkül gőzerővel szétdobálom az önéletrajzom a még fennmaradó 221 Starbucks-ok közül azokban, melyek kedvesek a lelkemnek, ahol szívesen dolgoznék, és biztos vagyok benne, hogy mire becsusszan a kényényen Santa Claus, Agneska már profi módon fogja a frappuccinokat gyártani. Mindennek oka és célja van az életünkben. Az is igaz, hogy nem mindenen kell agyalni és továbbgondolni, de mindenből lehet tanulni. Ha mást nem is értem el kedden, de azt, hogy megnyugodtam és elmúltak az ezirányú gátlásaim, akkor már győzelem az a nap. De kérlek szorítsatok nekem. Hihetetlenül örülnék neki!

Viszont sajnos a keddi és az azt követő két nap ugyancsak nagyon kemény menetben eltöltött óráinak az eredménye az lett, hogy ma az egyik szobából, kezemben a vendég reggelis tálcájával megszédültem, és bizony, mint egy lassított felvétel, ujjaim közül kicsusszant az a bizonyos tálca és tartalma a földön hangos csörömpölésben landolt. Nagyon furcsa érzés volt, mert mintha nem velem esett volna meg, s minden olyan tompán hatott. Egyszer csak ott termett az egyik munkatársam, pillanatok alatt felszedte a cserepeket, én hoztam a porszívót. Egy perc alatt eltakarítottunk mindent, nagyon kedves volt, nem vette észre senki s egy bárkivel előfordul aranyom, ne aggódj mondattal már egyedül is maradtam a folyosón és tényleg azon gondolkoztam, hogy ezt most álmodtam, vagy sem. De lenézve a lábamra s a bokám éles fájdalmára felhúztam a nadrágom és bizony a bögre elvágta a lábam. De semmi komoly. Lekezeltem s elég volt egy ragtapasz, nincsen gond. Viszont holnaptól szabadságon vagyok kerek 5 napig. Szükségem van rá testileg és lelkileg is egyaránt. Vannak dolgok, amiket nem lehet a végtelenségig húzni. Ölellek benneteket, s szorítsatok! Csuriba a kezeket!!!Reszkess Starbucks. Ágika közeledik…különben is. A fekete zöld párosítás a kedvencem. Az az uniform. Fekete ruha és zöld köntös…bocsánat. Kötény...az Égiek vigyázzák lépteieteket!