Így búcsúzom...

A földalatti sebesen suhanó eltorzult fényében.
A sarki közért polcán porosodó üveg elmosódott tükrében.
A mellettem ülő siheder karórájának halkan pattanó hegyében számolod a lassan vánszorgó másodperceket. Mindenhol s mindenben ott vagy. Miért? S meddig? Kávé és sült kalács illata mellett a magasról bámulom a pocsolyában egyre csak gyűlő esőcseppeket. A hozzám közzelebbiben ott állsz és bámulsz. Az üvegre rátapadva várom, hogy valaki beléd taposson és haragos ráncokban fodrozó képedet végleg elmossa az eső.

A mellettem ülő idegen tálcámra átcsúsztatott zsebkendőjével törlőm az arcomon végigszáguldó könnycseppeket, melyek zivatarfüggönnyében nem látom az üvegen túl már vakítóan melegítő napsugarat. Egy az ajkamon megállt. Nyelvem hegyével finoman értenyúlok, de nem érem el. Soha nem értem el. Finoman kinyitom ajkam, s hagyom, hogy a többi után szaladjon. Már nem csiklandoz. Így búcsúzom...




                                              
                                                                                  (nagyon szerettelek, szívemben, bezárult dióhéjban őrizlek)