Őszi 7köznapok I.

Köszönöm, köszönöm mindenkinek aki érdeklődött. Tényleg, annyira hálás vagyok értetek...aggódtok és olvastok és nagyon közel érezlek benneteket, még akkor is ha pötit távol vagytok. Szóval, a helyzet a következő, hogy az elmúlt 7en egy csöppet sokat dolgoztam. Ennek következménye azon túl, hogy milliárdos leszek - hah - az, hogy a jobbkezem szinte használhatatlanná vált. Ez azért aggasztó, mert fáj fáj, de ha nem hagyja abba, akkor hogy fogok ágyakat csinosítani...???...mindenesetre azért nem vagyok itthon, hát nem is én lennék, megyek és csinálom, de azt hiszem ez fogja a végső kaput becsapni mögöttem kedves hotelunkben. De ez is így lesz jól, ha így lesz, egyébként elindultam az álláskeresés rögös útján. Voltam már meghallgatáson kávézóban, töltöttem ki jelentkezést millió helyre, még túl közeli az időpont, hogy bármit is tudjak erről mondani, de most igazán rám fér a bátorítás. Szorítsatok!
No, de képzeljétek több, mint egy hónapja koptatom London utcáit. Gondoltátok volna? Ez már nem hosszú nyaralás, ez már egy picit élet. Itt. S azon túl, hogy fáj itt, fáj ott, fáradt vagyok hol reggel, hol este nagyon jól érzem magam. A végtelen belső nyugalom érzés még mindig bennem van, ami azóta tart, mióta itt vagyok. Megmagyarázhatatlan, különleges, hihetetlen, fantasztikus. Egy csoda...

Ám most kicsit félreteszem mélyérzéseimet, s picit megismertetem veletek a 7köznapjaimat, mert írok írok, de az egyik reggel jutott el pöti agydaganatomig, hogy sokan nem is jártatok még brit földön - mint én annak előtte - és nem biztos, hogy értitek, amikor azt írom, hogy tegnap sztrájkoltak a metróvonalon dolgozók, s szinte az összes vonal leállt, vagy részlegesen közlekedett csak. S bizony, ez kis hazánkban is káoszt okoz. Mit okoz itt? Hát nézzétek. Ez London metrótérképe.

Ezen a 11 vonalon közlekedik nap, mint nap több millió ember. Azt megállapítottam, hogy az angolok nem éppen toleránsak a sérült vagy esetleg lábnélküli emberekkel. Úgyanis mindenhol szűk alagutak, lépcsők és lépcsők és még mindig csak lépcsők vezetnek a föld mélyében egyik vonaltól a másikik. Kedvencem a Bank nevezetű megállóhely, ahol több vonal is találkozik, s lemértem a múltkor, ha az egyik vonalról szeretnék átszállni a másikra, akkor pontosan 14 percet kell a föld alatt "sétálnom" míg elérek egyik pontból a másikba. Zseniális. Mindenesetre, még mindig ez a leggyorsabb közlekedési forma. London zónákra van osztva, s a közlekedést egy Oyster nevezetű kártya feltöltésével lehet véghezvinni, ami végeredmény a bérlet magyar megfelelője. Egy plasztik kártya, amire különböző fajta napi-heti töltéseket lehet elvégezni és az automata kapun lehúzva meg is kezdhetjük a föld alatti száguldást. Praktikus egy ekkora városnál, s kizárja a bliccelést. A buszokon pedig minden esetben az első ajtón kell felszállni, csippantani a kártyával, s így ott sem lehet kibújni a jegyvásárlás alól. Ez bevallom nagyon tetszik nekem.
S mire jó egy hónap? Nem tudom az összes megállót, de már nem nézem a kis térképet, ha hazafelé megyek. Eltévedek még mindig, ha valami újat keresek, de már gondolkozás nélkül megy, hogy kelet vagy észak felé szeretnék e utazni. Nem keresem eszeveszetten a kijáratot, értem, hogy nagyot lépek, ha MIND the GAP-re hívják fel a figyelmem (amikor nagy a rés a metróajtó és a peron között, volt már hogy kisebb termetű lények becsúsztak, becsöppentek az alagútba, s a bokarándítás a minimum sérülés, mellyel kikászálódtak onnan) és igen, jelentem ÉRTEM, hogy mit mondanak, amikor át kell menni egyik peronból a másikba, mert éppen nem közlekedik az adott jármű.  Ez sokáig gondot okozhott, mert bármennyire füleltem, csak nem értettem, mit szeretnének velem közölni. S egyik reggel mikor felfogtam, akkorát ugrottam örömömben, hogy megmosolyogtattam a mellettem állókat. Igen, ezek nekem hatalmas dolgok. Hazafelé a közértes, vagy én úgy mondom, hogy a szőlős és paradicsomos helyen már megismer az eladó. Egy "lavór" banánt kérek, s már a szatyorban is van. Itt vannak olyan helyek, ahol 1 font egy kisebb lavór méretű műanyag tál tartalma, és abban vagy kb. 10 db banán van, vagy egy hatalmas nagy fürt szőlő. Én azt tömöm magamba szinte minden nap. Imádom! El tudnék élni csak szőlőn!
Ugyan még mindig először az ellentétes irányba bambulok, de már azonnal nézek a másik oldalra, hogy jön e autó, az hogy piroson közlekedek - mint otthon - az hamar ment itt is. S igen. Ha kérdeznek tőlem - magyarul vagy külföldiül bárhogy is - először angolul kezdem el magamban a mondatot, aztán rájövök, hogy nem tudom folytatni és abbahagyom, de! Már egy kicsit kezd alakulni az agyam.
És ami legfontosabb, hogy itt megtanul az emberlánya NEM sietni. Miért is? Mert nincs értelme. Egyszerűen nem fogok előrébbjutni a metróban, ha idegeskedem. Itt teljesen szokványos, hogy leáll minden és perceket kell rá várni. Visz az áradat és közben mindenki éli a saját világát. Azt megfigyeltem, hogy Londonban az emberek többsége három dolgot csinál: poharas kávét szürcsölve a kezében halad előre, chipset eszik és bőröndöt húz  maga után. :)
De mindezt türelemmel teszi. S tanulom én is. Másokkal, de elsősorban magammal, magamhoz, magamért. Ez most a legfontosabb. Mert mindennek valóban megvan az ideje, s ezt kezdem mostanában csodapillanataim közepében igazán elhinni s megélni...