Megszületünk. Sikolyok s fájdalmak közepette halkan megkocogtatjuk az első dominót a táblánkon. Elindul a folyam. Pörögnek a fekete kis téglalapok. Fut vagy szalad, megáll vagy újraindul, a végén egy marad ami szépen lassan aláhull az asztalnak...bárhogy is erőlködöm, bármit is szeretnék el kell fogadnom, hogy minden úgy lesz, ahogy annak lennie kell. Mit értek ezen? Hiába szeretnék juhász lenni, ha nekem biológusnak kell lennem. Hiába szeretnék gyermekeket, ha nekem mélyrepülő vadászpilótának kell lennem háborús övezetben? (van ilyen egyáltalán...:) ) S sorolhatnám. Van egy kép előttem. Biztos vagyok, hogy voltatok mindannyian bábelőadáson. Piciny karok mozgatnak kedves figurákat. Ilyenek vagyunk mi is. Fent van egy főguru, aki mindannyiónkat odatesz, ahol kell lennünk. Persze sok gondja van velünk, rengeteget sóhajtozik és verejtékes a homloka, mert sokszor rakoncátlankodunk, s nem akarunk ott maradni, ahol lennünk kell. S van hogy ő maga lendít nagyobbat s összegabalyodnak a fonalak, de a végén minden lázadó a helyére kerül s megérti, hogy odafent szeretik s sokkal jobban tudják mi a jó számára. S mikor a helyére kerül minden, akkor lenyugodik a haragos tenger és lassan előbújik a napsugár. Minden tiszta lesz és végre megpihenhet a bábot mozgató. Leteszi kezéből a pálcikákat, s egy felhőn ülve végre végignézi az előadást...
Otthon jártam a 7végén. Résztvettem gigantikus koncerten, találkoztam sok kedves barátommal. Kaptam nagy öleléseket, sok sok szeretetet, melyből táplálkozom hosszú ideig. Hálás vagyok nektek. Korábban csak vágytam arra a mínőségű szeretetre, amit nap mint nap kapok tőletek. Csendre és alázatra int. Köszönöm. Viszont a sok kacagástól hangos és beszédes csenddel teli pillanatokat hétfőn két megrázó pillanat követte. Reggel a városba beautózva egy baleset mellett mentem el. Három fiatal ütközött frontálisan egy teherautóval s emiatt tereltek minket a másik sávba. Ahogy lassan gördültem egy pillanatra az összetört autó mellett találtam magam. A helyszínelés folyt, még minden érintetlen volt. Most is előttem van a jobboldalon ülő nálam talán fiatalabb leány szőke haja, mely csendes hullámokban takarta el arcát...ilyenkor nehéz elfogadni, hogy ennek így kellett történnie, s minden úgy van, ahogy lennie kell. Talán az ő kötele elszakadt a bábjáték alatt...felkavart. S az a pillanat is, mikor szeretetteimet meglátogatva megláttam az én drága Nuci mamámat és A "Papámat". Ők nem a vérszerinti nagyszüleim, az életemen egy hosszabb szakaszán adtak rengeteg ölelést, tanultam tőlük becsületet, tiszta szót és igaz szeretetet. Ha tehetem, mindig meglátogatom őket, a rövid otthonlétemből szakítottam most is időt rájuk.
Mami szobájának ajtajában megálltam. Mindketten ott voltak. Papa az erkélyajtó előtt ült s a szemben lévő iskola udvarát bámulta. Mami az ágyban feküdt s hallgatott. 87 évesek mindketten. Leéltek együtt közel 60 évet. Leírni, kimondani hihetetlen csoda. S most együtt készülnek egy nemesebb élet felé. Ketten. Együtt. Betegek. Nagyon. Ketten. Együtt. A szobában egymásra vigyázva, ahogy tették egy egész életen át. Ott álltam az ajtóban, úgy éreztem nem szabad, nem tudok belépni...
Csengettek. Az ablaküvegen keresztül láttam, ahogy szép lassan megtelik az iskola udvara gyerekekkel. Hangos zsibongásuk halk morajban hallatszott a szobában. A hó nagy pelyhekben hullt az udvar fenyőire. Életemben először azon imádkoztam, bárcsak állna el a hóesés s sütne újra a nap. Bárcsak tovább tartana a nyár...s tudom jól, s ígérem elfogadom, még ha most nagyon nehéz is, hogy az ő bábjátékuk a végéhez közeledik...hihetetlen gyönyörű csodában volt részem abban a pár pillanatban. Két lélek, mely végigszánkózott egy életen át egymás kezét fogva, együtt, kézenfogva suhan tovább...köszönöm, hogy szeretettek. Köszönöm, hogy szerethettelek benneteket. S köszönöm, hogy elbúcsúzhattam tőletek...
"kincsetek"
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése