"Ki fog rám vigyázni eztán..."

Elment. Imádkoztam, hogy csendben s méltósággal menjen. Részben meghallgatásra került. Az utolsó pár napban sajnos nagy fájdalmai voltak. De nagyon erős volt. Egy szavát nem lehetett hallani. Nem szeretett volna kórházba menni. Egyszer volt talán, akkor is két nap után már  a csövekkel a kezében haza szeretett volna jönni. Emlékszem, olyan édes volt. Ült az ágyában kihúzott, egyenes derékkal. S olyan nagyon egészségesnek tűnt a többi beteg mellett. Olvasott akkor is, s várta, hogy nyiljon az ajtó s vigyük haza. Hát ilyen is volt többek között a mi Nuci mamink. Mesélek nektek róla, jó?
Egy igazi angyal volt. S nem túlzok ám! Ő volt az a lélek, aki miután nyugdíjba vonult igazán a temető s a kertkapun belül nem ment sehova. Hogy miért azt sejteni véltem...de nála okosabb, műveltebb, sokrétűbb és színesebb embert csak keveset lehet találni. Az is igaz, hogy vannak olyan emberek, akik a földi eszünkkel megfoghatatlan szeretettel a szívükben születnek. Olyannal, ami mindannyiónkban gyermekként megvan, de valahogy elillan, ahogy felnővünk. Csak a tiszta lelkűeknek adatik meg, hogy egész életükön át erőt merítsenek tartalékaikból. Igazán nem is értem, ennek a megőrzésére mért nem találtak ki eddig a tudósok valamit?
Ő ilyen volt. S csak megerősít léte abban, hogy semmi sem történik véletlen. Ha nem találkozom vele, akkor nem lennék az, aki vagyok. Az a sokszor saját lábában megbotló, köveken, sziklákon vagy homokszemcséken bukdácsoló, ám őszinte s mások iránt feltétel nélküli szeretettel érző gyermek, akivé váltam mellette. Mióta őt ismerem, még ha akarnék sem tudnék úgy igazán bántani senkit, mert még a gondolat megfoganta előtt, mint egy élő lelkiismeret ott terem, s megállít, jóra int.
Amikor bekerültem a családba tele voltam sérülésekkel. Olyan voltam mint egy kis süni. Néztem a kuksi szememmel s mikor valaki meg akart simogatni vagy ölelni azonnal kieresztettem tüskéimet. De ő tudta a hozzám vezető utat. Szépen, gyöngéden a hátamra fordított s a hasamat simogatva hagyta, hogy lehulljanak azok a tüskék. Megmutatta a napsugár erejét, s azt is, hogy eső után mindig van szivárvány csak ki kell nyitni a szememet. S mindebből, ha benn maradok a sötét lakomban nem részesülök. Sokat s sokszor bántottam. Nem tudatosan. Jobbára azért, mert nem tudtam a szeretetével mit kezdeni. Előtte nem volt részem ebben. De ő soha nem sértődött meg. Mikor elfordultam tőle elém állt. S mikor szúróan néztem mosolygott és megsimogatta a hátam. Mikor felemeltem a hangom, csendesen továbbdalolt. S szépen lassan megtanultam mellette mosolyogni s nevetni. Soha nem láttam haragudni, csúnyán beszélni, vagy netalán másról negatívat mondani. Soha! S azt kezdtem észrevenni, hogy először tudattalanul is szerettem volna hozzáhasonló lenni. Mikor az egész család egy asztalnál ült, én csak azt láttam, hogy valami különleges harmónia, béke és szeretet vesz minket körül. Büszke voltam rá, még akkor is, ha nem az én nagymamám volt.
Különleges ember volt. Soha nem felejtem. Talán a 20. születésnapomkor történt. Ő addig nem feküdt le, míg mindenki otthon nem volt. Azt mondta, addig ő nem tud aludni, míg mindenki haza nem érkezett. Aznap is később jöttünk, s ott ült a kiskonyhában. A kispadon, az asztalra dőlve elbóbiskolt, a gyufával a kezében. Várta, hogy meghallja az ajtócsapódást, s gyorsan meggyújtsa a gyertyát a nekem, csak nekem készített torta közepén. Nekem előtte senki nem készített születésnapi tortát. Talán kiskoromban, de bevallom egyre sem emlékszem, nagyobb koromban biztosan nem. S ott álltam az ajtóban s néztem, ahogy alszik, s rám vár. Semmihez nem fogható érzés volt. Minden volt. S mellette soha nem éreztem magam egyedül. Ha bármi bajom volt, csak szomorú voltam, vagy olyan Ágisan nyomott, akkor átmentem hozzá. Leültem a szobájában s volt, hogy csak néztük egymást, volt hogy szó nélkül olvastunk egymás mellett. S volt hogy megnéztük a kedvenc sorozatát. :) Ezt az egyet nem tudtam megérteni. A világtörténéseitől kezdve a földrajzon át a politikáig mindenhez hozzá tudott szólni, kedvencei a természetfilmek s könyvek voltak. Imádta a verseket, meséket, regényeket. Mikor kérdeztem, hogy nem szeretne e elmenni valahova, mindig az volt a válasza, hogy bejártam én már mindent, s a fejére mutatott. S, hogy mi okból kifolyólag, de imádta a Jackie Chan filmeket...egyszer leültem mellé és kértem, együtt nézzünk meg egyet, mert szeretném megérteni mit eszik rajta. Már a film 5 perce után elvesztettem a fonalat, mert nem nagyon kötött le, de néztem őt, s annyira élvezte. Izgult és szorított Jackie-nek. S mikor vége volt, hozzámfordult mosolyogva, no hogy tetszett? Őszintén mami? Persze, mondta vigyorogva. Hááát, megnyugodtam. Még az angyalok is lehetnek egy kicsit zizisek s mellé nyúlhatnak néha, nem igaz? - válaszoltam. Így van ez, kacsintott rám huncutul, no gyere, csináljuk meg azt a sütit.
S elkészítettük. Mindig annyit s olyfélét, ahányan voltunk. Volt cukorborsó főzelék nekem, spenót Petinek, húsi tésztával a fiúknak, leves a Papának s a soknapi maradék neki s Molly kutyusnak. S hogy miért mesélem mindezt nektek? Azért, hogy lássátok ilyen is van. Hiszem, hogy a ti életetekben is volt vagy van egy Nuci mama. Aki folyamatosan tanít egy nagyon fontos dologra. Nem számít mit miért teszel, kiért s hogyan, ha te saját magadat nem műveled. Adhatsz fényes csillagot és drágakővet, de a legnagyobb kincs, ha a saját életedet mutatod, s adod másoknak. Annál nagyobb ajándék nincs, mikor úgy éled az életed, hogy az által mások is gazdagodhatnak, fejlődhetnek, de ehhez elsősorban saját tenmagadat kell szeretned, s azt csak akkor tudod, ha az tiszta, s igaz. Ő nem tudott soha különleges ajándékkal kedveskedni. Ő önmagát adta, s mutatta, s azt az erős hitet, ami nélkül nem tudott volna létezni. S ezzel mindenét odaadta, s soha nem hiányzott mellette semmi. Egy rossz szót nem hallottam tőle soha. Nem panaszkodott, pedig lehetett volna miért. A fél családját "elvesztette" a második világháború után. Bizonyára mindannyian hallottatok a postdami egyezményről, melyben kötelezték a szovjet megszállta kis hazánkat a német kisebbség kitelepítésére. Ennyi áll a könyvekben. S hogy történt ez a valóságban? Egyik nap odaálltak Klinger Johanna elé, s megkérdezték tőle, németnek vagy magyarnak valja magát? Amennyiben azt mondta volna, hogy németnek, kapott volna 10 percet, hogy összecsomagoljon s fel a teherautóra s csak német földön érintett volna újra talajt, otthonát, eddigi életét magamögött hagyva. Így történt ez a testvérén kívül minden családtagjával, mert ők ezt vallották. A mi Johannánk-Nucink ránézett a férjére, aki magyar volt, s azt mondta, ő bizony itt marad mellette, s magyarként éli tovább az életét. Így is lett. Sok év után tudták csak újra látni egymást a család többi tagjaival. Nem lehetett könnyű.
Peter Handke drámájában Kaspar folyamatosan azt ismételgeti: olyan szeretnék lenni, mint amilyen már volt valaki más. A bennem lakozó Kaspar olyan szeretne lenni, mint ő...
S mi lesz az ittmaradtakkal? Az örök morgó Papával, akinek az ordítását már messziről lehetett hallani? Nuciiiiiiiiiiiiiiiii, mit csináltál már megint!!! :) Papa reggel nagyon sírt. Csak azt tudta hajtogatni, hogy ki fog eztán vigyázni rám? De aztán megnyugodott. Talán jobb is hogy ő ment előbb, előkészíti nekem az utat, mert nekem nélküle még az sem fog menni...
 Miután hajnalban megtudtam a hírt elindultam dolgozni, de valahogy korábban értem a munkahelyemre, így nem szálltam le a buszról, átmentem a Waterloo hídon s visszasétáltam szépen. Olyan különlegesen békés volt a reggel. Még nem volt egészen világos (fél 7 körül volt), fújt a szél, de nem volt hideg. Hosszú idő óta ma reggel nem éreztem magam egyedül. Olyan volt, mintha mellettem lett volna valaki, s vigyázott volna rám. Azóta ezt érzem. Megálltam a hídon, s miközben bambultam a hömpölygő vízet szám mosolyra görbült, s megköszöntem az én angyalomnak, hogy vigyáz rám. Most már fentről, a szerettei mellől, Mindannyiónkra!