Gyász

Gyász: valakinek vagy valaminek az elvesztése miatti lelki fájdalom. Ezt írja az internet. Elveszteni valakit nem könnyű. Senkinek. S itt nem csak a halál, mint olyan esemény okozta fájdalomra gondolok. Elveszteni lehet egy barátot, egy ismerőst, egy szerelmet, egy tárgyat, egy darabot magadból. Folyamatosan változunk. Percről percre. Események, emberek, pillanatok hatására. Tudatosan vagy tudattalanul. Amit fontos lenne megtanulnom nekem is, hogy bizony vannak emberek, események amik csak addig vannak velem, amíg arra nekem szükségem van. S bizony művészet azt felismerni, hogy mikor jött el az a pont, amikor elég, s hagyni, hogy tovaszálljon. Általában visszagondolva a motkány életem kis szakaszaira, mindig későn vagy egyáltalán nem engedtem el az embereket magamtól, így nekik kellett elmenekülniük. S ez fájt. Nagyon. A legtöbbször akkor kell sajnos kimondani, hogy vége, amikor még jó, mikor még örömöt okoz a másikfél, de már gondolataink máshol járnak. Nem szabad megvárni, hogy a jó átforduljon rosszá, unalmassá, érdektelenné, mert igazán csak egy hajszál választja el őket egymástól. S persze vannak kívételes események, emberek, akiknél érdemes harcolni s tenni, de nem mindenki angyal s nem mindenki érti, hogy te mit szeretnél... S hogy jutott mindez eszembe? Ma volt először, hogy unatkoztam a munkám során. Kérlek ne értsetek félre, még van mit tanulnom, de azon a szinten ahol jelenleg vagyok, ennyi volt. Két hónap után értek mindent, csinálok mindent, többet is, mint kellene. Levizsgáztam, megdícsértek, közölték, hogy van két hónapom, hogy a nyelvtudásom fejlesszem utána majd beszélgetünk...sejtem miről. Majd meglátjuk mi lesz. S a városban sétálva azon gondolkoztam, meddig lehet ezt csinálni? Mikor kijöttem a szállodai munkától is rettegtem. Aztán hetek múlva ment minden. Elképzelhetetlennek tartottam, hogy én egyszer is kiszolgálok angolokat a Starbucks-ban. Most már én zárok egyedül s tanítom az ujakat...mi lesz a következő? Merre Uram? - tettem fel a kérdést s mosolyogtam közben. Arra, amerre mondod, teszem a dolgom nyugalommal, türelemmel. Most jó így. Csend s béke van.
Az utóbbi időben több mindent s mindenkit elveszítettem, vagy hagytam továbbsuhanni a maga útján, meg sem kísérelve, hogy utána nyúljak. Jól vagy ez is így. Meg kell tanulni mindenkit annyira szeretni, amennyire neki szüksége van rá. Nem többet, nem kevesebbet, csak annyit, amennyit ő igényel. S megtanultam még egy fontos dolgot. A gyász érzését, azt a maróan keserű szorítást ott a mellkasod közepén hagyni kell fájni s a maga útjára engedni. Sajnos művészien tökélyre fejlesztettem magamban a fájdalom elnyomását, mi több "semmivé" való átfordítását. De ez így butaság, s visszaút nagy bumeránggal akkor s amikor nem számítok rá. Ha fáj, akkor fájjon. Nem vagyok kőből s szerencsére érzésekkel a lelkemben születtem. Aki elment, annak a hiánya fáj. Ez így van jól. Ez nem téves, rossz vagy mitőbb szégyelnivaló érzés. Ha szerettünk valakit akkor ez a minimum, hogy fáj. S nem vagyunk gépek, hogy megnyomjunk magunkon egy gombot, s menjünk tovább. Persze az önsajnálatba s a teljes elhagyásba sem szabad beleesni, annál erősebbnek kell lennünk, mert minden nap elvesztünk valamit vagy valakit az életünkből, csak egy idő után már észre sem vesszük...szomorú. Nincsen semmi baj. Nevetek nagyokat a munkahelyemen, munka után. Már van egy csapat, a "zárósok", ahogy magunkat hívjuk, Marco, az olasz örök vidám mókamester, Lorena, a spanyol csini lány, Julius a belga szépfiú - akit mellesleg végre végre "összehoztunk" Lorena-val! éljen a szerelem! s én Aga, a magyar "mosolyszépség", ahogy ők hívnak. Ugratjuk egymást a jó értelemben, s hatalmasakat nevetünk, jó velük együttdolgozni. De van, hogy bandukolok a városban s csak úgy elkezd potyogni a könnyem...ez most ilyen. Érthető. S hagyom. Sok hibám, gátlásom és rossz tulajdonságom van nekem is, de! Szeretek élni! Ha nem így lenne már rég feladtam volna. S az élethez ezek a pillanatok is hozzátartoznak, s jó megélni őket. Ha mást nem kapok az élettől, csak ezt, hogy így tudok mindennap felkelni érezni s élni, akkor már megérte. Nem is kell több! S az érzéseim megélése közben egyre közelebb kerülök az én Istenemhez, ahhoz az örökké féltőn és óvón vigyázó, szerető lélekhez, aki mindig fogja a kezem. S  ez már hosszú ideje hiányzott. Semmi s senki nem tudott még úgy megnyugtatni, mint ő. S kedveseim, ennyi elég is volt egy időre belőlem. Nem kell megijedni, jelentkezem, csak egy kicsit más formában. Kitaláltam egy játékot most először életemben kizárólag magamnak. Lesz minek megfeleljek, mert elég magasra tettem azt a lécet, de szeretem a kihívásokat! Szép napokat Mindenkinek, hamarosan jelentkezem!