De az igaz. Az élet valóban nem fekete fehér. Az élet egy színes csodálatos paletta. De a szerelem, az fekete fehér. Vagy szeretünk valakit, vagy nem. Köztes állapot nincs. Ha már valakit nem szeretünk, akkor álltathatjuk magunkat, s azért mert félünk a magánytól - érthetően - elhiszünk mindent, és elfogadunk mindent. De olyankor már sérül a lélek, nem tudunk önmagunk lenni és nehéz nagyon nehéz. Mert amíg csak bolyongunk egyik kapcsolatból a másikba, még talán rendben is van. Tisztában vagyunk, hogy nem az illetővel akarjuk az amnezia bogyóinkat bevenni idős korunkban, de amikor már egy kicsit is felnőttünk, márpedig pl. ha összeházasodtunk valakivel, akkor igencsak nővekedtünk valami felé, hogy lehet az, hogy nem tiszteljük a másikat annyira, hogy őszinték legyünk hozzá? Hogy lehet az, hogy nem harcolunk azért ami egyszer megvolt s most saját gyengeségünk következményeként veszni látszódik s távolodik? S hogy lehet, hogy nem tiszteljük magunkat, s merünk a szélben is futni? Nagyon nehéz. Tudom. Legfőképpen eldönteni azt, hogy most csak elmúlt valami, vagy csak elfáradtunk. Mert olyan nincs, hogy mindig minden tökéletes. Mindig minden szép és boldog. Néha bevallom, nem is hiszek abban, hogy van igazi boldogság. Emberek együtt vannak, mert nem jó egyedül, s emberek magányosak, mert félnek együtt lenni. Az valami különleges csoda, ha két ember békében és nyugalomban tud egymás mellett haladni. Nagyfokú tolerancia, türelem, sok sok türelem és igazi, mélyről s fentről jövő szeretet kell hozzá. De annyira szomorú leszek, amikor azt olvasom, hogy két szerelmes hazudik egymásnak, be kerül a képbe a harmadik, negyedik, ki tudja kik s mik. S ilyenkor sír az egyik fél, sír a másik, de együtt maradnak, mert jobb együtt mint külön. De kérdem én. Hogy fognak a tükörbe nézni? Ha netalántán még gyermekük is születik, hogy mesélik el a történetüket? Nyilván nem azzal kezdik, hogy édesfiam, édesanyádat többször is megcsaltam de ő annyira galamblelkű volt, hogy még mindig velem van. Ezért tart véleményem szerint ott ez a világ, ahol. S ne haragudjatok most meg, nem ítélkezem, az nem az én dolgom. De amíg sáros az emberek lelke, addig nem lehet tiszta utcát s falut építeni. S amíg ezen a sáros utcán járunk, addig a mi lábunk is merő szenny és kosz lesz. Gyengék vagyunk. Ahelyett, hogy a két lélek együtt épülne, erősödne, letiporjuk, s lealázzuk a másikat. Mert emberek vagyunk. Ezt is megkaptuk. Ez is benne van a csomagban, de a lehetőség is, hogy benne is hagyjuk. Tisztelet!!! A másik és önmagatok iránt is. Elképzelhetetlennek tartom, hogy valaki mással legyek, amikor együtt kelek és fekszem egy lélekkel. ÉN így vagyok összerakva. Szerencsére volt az életemben olyan felem, aki hasonlóképp gondolkodott, így van pozitív élmény, de volt aki nem, így van rossz tapasztalat is...Egyre lélektelenebb, felszínesebb emberekből áll ez a világ. S ha egyszer, egy pillanatra, hosszú idő után találunk valami csodát, valami igaznak hitt kincset, hirtelen nem tudunk mit kezdeni vele. Örülünk, s két kézzel kapaszkodunk a megtalált pillanatba, de ahelyett, hogy szépen hagynánk kinyilni, megfojtjuk s letörjük saját magunk. Emlékszem egyszer kiskoromban a tehetősebb unokatestvéreim a nyári nagymamánál töltött pár nap után ott hagytak nekem egy csomag színes filcet. Nekem nem volt előtte, sok mindenem nem volt, mert nagyon szegények voltunk. S nagyon megörültem neki. Kerestem neki egy nagy dobozt. Beleraktam szín szerint. Kinyitottam. Aztán becsuktam és újra kinyitottam. Hogy megnézzem nem tűntek el. Aztán elterveztem mit fogok rajzolni édesanyámnak, színes szép dolgokat képzeltem. Aztán kinyitottam, leültem a kis épített asztalom mellé. No nem azért, mert nem volt asztalunk, az azért volt, de volt egy szokás, hogy amíg édesanyám délután pihent, mellette kellett lenni és tanulni. De mellette csak úgy tudtam lenni, ha a kanapé és az ő ágya széle közé tettem egy falapot, ami jobbára az egyik szekrényajtó volt, s egy párnán csücsülve halkan tanultam, rajzoltam míg ő szundikált. Békés percek voltak így visszagondolva. S akkor is halkan kitettem a filceket, elővettem a rajlapot s terveztem mit kreálok belőle. Ilyen a szerelem is. Főleg ha rég várunk már rá, s hirtelen ott terem előttünk. Nem igaz? S milyen nagyfokú uralom kell hozzá, hogy ne markoljunk bele és rajzoljunk addig míg ki nem fogy az összesből a tinta? Mert utána csak az üres, kirojtosodott végű használhatatlan műanyag tokok maradnak. S azt megtölteni újra élettel, az már valóban művészet. S hogy mit rajzoltam végül a színes filcekből édesanyámnak? Íme, egy színt használva:
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése