Szépirodalmat olvasom. Mikor lelkem tiszta napfényre, vízcsepp mosta hűs menhelyre vágyik, elő elő veszem Jókait, Mikszáth-ot, Gárdonyit. Leveszem a polcról kedvenc versesköteteim s elmerülök a szavak táncában. Erre azóta is csak kevesen képesek. Hihetetlen gyönyörűséggel vannak ezek a mesék, történetek megírva, s már maga ez a szó, hogy szépirodalom, boldog örömmel tölti el bensőmet. A most olvasott regényben találtam egy gondolatra, s azért tartom fontosnak, hogy megemlítsem, mert ebből indultam el, nem saját kútfőből, de aztán formáltam, alakítottam, s valami csodálatos gondolat született belőle.
Mi a szerelem? Sokáig rettegtem ettől a kérdéstől. Nem tudtam rá a választ. Azonnal egy mozdulat, egy pillanat, egy érzés ugrott be, melyet nem tudtam hitelesen a kérdező elétárni. A szavak pedig akadozott, gyermeteg gügyögésekké váltak, ha megpróbáltam elmagyarázni bensőm rejtett zugait. De Ágnes, mi a szerelem? A szerelem, mikor szobámban csendesen figyelem a másik lélek szuszogását. Mert mikor ő alszik, úgy érzem a másik lelke bennem él tovább, s ez csodálatos. S mikor én alszom, s ő vigyázza álmom, az én lelkem őbenne él tovább. S ez is csodálatos. S mikor behunyt szemmel, lélegzetvisszafojtva, alvást színlelve együtt őrizzük egymás álmát, lelkünk közös táncot járva vigyázza kettőnk csodás álmát. Ha falak, mérföldek választanak el egymástól, akkor is...
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése