Just a moment

12:40. Már rég lejárt a munkaidőm. Emberek jöttek s mentek véget nem szűnő hullámzó sorban. Zaj, csörömpölés, forróság, kérdések, balról jobbról, a tejforraló csak nem hagyja abba a zümmögést...ááá csendet akarok!!!
"Tudna nekem segíteni? - hangszíne finoman hátatborzongató. Felpillantok. Őszülő halánték, gödrös vigyor.
Persze. Örömmel. ???
Nem értem mi a különbség ez és ez között - mutat a kezében tartott két csomag kávéra s néz rám érdeklődön.
Nos. Ezzel nincs egészen egyedül. - válaszolom s felpillantok kicsit zavartan. Rámpillant "jól értettem mit mondott hölgyem" szemekkel de már huncut mosoly a szájaszélén. - De megfejtjük, ebben biztos lehet! - s nézek már kit is kaphatnék el az angolul jól beszélő kollégáim közül. S ahogy felpillantok rá, vajon mit szól ehhez, egyszerre tör ki belőlünk a nevetés. S megfejtettük...kollégák nélkül is. Ma. Egyedül. Volt amit én nem értettem, s magyarázta el mit jelent angolul, s mikor megértettem ahaaaa felkiáltással mondtam, hogy az mit jelent kávényelven, s már ő is értette...kedves pillanatok voltak....
 Mint az is, mikor kiléptem a verőfényes napfürdőben lubickoló utcára. Kezembe vettem egy papírt s egy tollat. S megírtam azt a levelet, amire közel 6 éve készülök. Kinek s miért? Never mind. Hogy miről szól? Tiszteletről. Szeretetről. Arról, amit pénzért nem lehet levenni az üzletek polcairól. Amit oly kevés helyen látok s érzek. S miért írom nektek? Gondolkozzatok el egy picit? Nem felejtettetek el megköszönni valakinek valamit? Nem tűnt el az életetekben olyan személy aki hatással volt rátok akár egy pillanatra is s elfelejtettétek megmondani neki? Nem biztos, hogy a legjobb barátod s az sem biztos, hogy az akihez reggel odadörzsölöd a lábadat...s ne értesetek félre. Nem kell most azonnal tollat ragadni, s mindenkinek hálátrebegő leveleket írni, úgy hogy 7végére sos csapatgyűlést tartsanak a hátad mögött a barátaid, hogy skacok, valami történt fiúnk-lányunkkal? Nem. Úgyse most fog eszetekbe jutni. Csak azt szeretném, ha eszetekbe jut, akkor tegyétek meg, amíg megtehetitek...felettetek is rohannak a felhők, ne felejtsétek el... én megtettem. Már kétszer nekiálltam, de nem jöttek a szavak. Mert ami különleges, arra oly sokszor nincs szó. A pillanatot nem lehet leírni. A mosolyt nem lehet lerajzolni. A nevetés hangját nem lehet felvenni s újralejátszani. Amit látsz nem lehet lefotózni. Most jött el a pillanat s mikor bedobtam a postaládába oly örömet s hihetetlen boldogságot éreztem ott belül, amit ugyancsak nem tudok leírni nektek...no látjátok. ÉN EZÉRT SZERETEK ÉLNI! Istenem. Vajon tudatában vagy milyen fantasztikus csodát alkottál...
Egyik nap mutattak nekem egy számot...ezt, hogy tetszik e...
http://www.youtube.com/watch?v=LjhCEhWiKXk
nem rossz, feleltem, nagyon tetszik a grafika,de mutathatok egy másikat...
http://www.youtube.com/watch?v=29RsFUfdWjA
ez a fiú játszik velünk...zseniális!
Kis különbség...Vajon értitek már? S teljesen mindegy melyik tetszik neked jobban. Mert nem azt kérem, hogy az tetszen, ami nekem, hanem hogy ami tetszik azt élvezd! Boldog s örömteli embereket szeretnék látni.
Ennyi. Hamarosan látjuk egymást!