Rezdül a Föld

A Richter skála szerint 8, 9-es erősséggel remegtette meg Japánban a földet a természet kiszámíthatatlan ereje, s ebben a katasztrófában s ennek következtében kialakuló cunamiban közel tízezer ember vesztette életét. Tízezer ember...sokkoló. Főleg az, hogy ehhez hasonló Richter vagy nem Richter skála szerinti erősséggel remegett az én kezem is a minap mikor kedves "regular customer" betipegett a 40 kg-jával és azzal a mindig "savanyú uborkát ettem tegnap forró tejjel és hasmenésem van" arccal körbetekintett s a sorba be nem állva ordított: van itt valaki aki meg tudja csinálni az ÉN kávémat? Sokkoló....röviden a spinéről s az összefüggésről.
Minden nap bejön. Tripla adag whole milk latte-jával kikészít mindenkit. Mert csak bizonyos emberek készíthetik el a kávéját. Odaáll a bárpult mellé, könyököl. Habosítod a kávéját, már olyan, mint a könyvekben, kiöntöd nekije, nem zárod le a tetejét de nem ám, hanem odateszed neki. Ő szépen leissza. Közben fintorog meg hümmög, még habot, nyögi, te még raksz neki habot és megint leissza és aztán végre eltopog a 15 centijével. No...ha ő bejön, akkor az éppen aktuális supervigyor eldob mindent ami a kezében van - de szó szerint - és rohan a bárba megcsinálni a kávéját. Ilyen mazsolák, mint én...hah...velem szóba sem áll. Egészen múlt hét csütörtökig. Ugyanis Aguska már szerdán észrevette a sorban, és előre megírta neki a poharat, de mire odaért volna, hogy fizessen hűlt helyét találta lady-nknek, gondolta, jó, nem várta végig a kisebb olasz csapat okozta kávédugót... Másnap megint jön. Már látom, idegesssssssssssssssssss ajaj. Nincs senki épp a bárban, aki ismerné az ő kávéját. Rámosolygok szépen, kérdi tőlem köszönés nélkül: van itt valaki aki esetleg meg tudná csinálni a kávémat? Mondom, épp nincs, de ha gondolja én szívesen. Rám néz, mit néz, átnéz, belenéz, ketténéz. Köszönöm nem, sarkon fordul és kirohan az üzletből. Na. Teljes melankóliába, mit melankóliába depresszióba esem. Marco jön vissza, mit történt, miért nem röhögsz. Mondom neki,  megvonja a vállát. Hülye ***. Remek mondom, tényleg az, de hát még is csak kirohant. Első pozitív élmény. Marco megfogja a karom, berángat hátra. Na idefigyelj. Ez a liba nem fogja elrontani a te, de elsősorban az én napomat, mert ha te nem nevetsz akkor mi sem, na ne már...te figyelmes voltál, tökéletesen meg tudod csinálni a kávéját. Elég legyen. Mars vissza vigyorogni. Második pozitív élmény. Visszamegyek kicsit már mosolyogva a bárba, odajön egy vendég. Jaj láttam, mit művelt az a hülye liba...itt dolgozik a mi irodánkan, mindenki utálja. Minden héten kirug valakit, üvöltözik és egy igazi ***. Na ezen már mosolygok, mert egy kisebb fajta csapat alakult ki, amíg várták a kávéjukat a bár sarkában, és ecsetelték lady-met, hogy utálja mindenki, és mindig figyelik, hogy viharzik be a Starbucks-ba meg mindenhova, és hogy csinálja már neki mindenki mindenhol a szokásait. Oké. Lerendeztem magamban, hogy én csak segíteni akartam, de hát ha nem, nem. Péntek. Állok a pulttal háttal, épp valamit okítottam, nem lényeges. A hátam mögül hallom: valaki van itt aki meg tudja csinálni a kávémat..ccccccccccccccc.....becsuktam a szemem, mosolyt fel az arcra, mondom most vagy soha. Ezen túl kell esni, nincs mese. Hátrapördülök, s figyeljetek:
- Jó reggelt. Milyen szép időnk van nem de bár? Tudok segíteni, megpróbálom elkészíteni a kávéját hölgyem, segítene nekem? Akkor biztosan menni fog.
- Néz. Még mindig néz "ki ez az idióta aki így mer velem beszélni arccal". Hát lássuk...
- Upsz gyerekek. Úgy tényleg nem remegett már rég a kezem. Habosítom a kávéját. Kész vagyok teljesen.
- Több habot. - veti oda.
- Több hab. - mosolygok, ennyi hab a világon nincs hallod e. Készen van. Felteszem neki a pultra. - érdekes az ő keze is remegett, vajon miért is... - kóstolja. Még hab. Kóstolja. Perfect. S elrohan. Én meg a kis lüke, annyira megörültem, hogy utána kiabálok: legyen szép a 7végéje. Visszanéz. Bámul, mint egy félnótásra, elhúzza a száját. U too...
Megkönnyebülök, felnézek. Harmadik pozitív élmény. Megállt az élet egy pillanatra a kávézóban. A pénztárban álló pár napos Suyoko (a kedvencem) néz rám, s azt mondja, ő nem akar itt dolgozni, ha ilyeneket kell csinálni, ezt az ő idegei nem bírják...mosolygok rá. Babám, neked nem is kell még egy jó darabig. Szóba sem áll veled. Megnyugszik. A vendégek megint jönnek, ez a banya....mit képzel...angyalom, hős vagy!!! Egy férfi odajön, kérdi, jól vagyok e? Én meg csak nézem őket és nagyon szeretem őket. Lezártam egy poénnal, hogy mára megvolt, kipipálva, nevetnek nagyokat, jupijé, mindenesetre hazafelé elgondolkoztam, hogy amíg mások az életükért harcolnak, vagy éppen elvesztették mindenüket vannak akiknek az adja a mindennapi elégtételt saját önönmaguk savanyú tükörképével szemben, hogy megkapják azt a nyamvadt habos kávéjukat. Szánalmas. S igen az is, hogy ma végigmentem az Oxford Street-en, s a tömegtől nem tudtam csak araszolni. Mindenki rohant az üzletekbe be, vásárolni, pénzt költeni. S igen. Tudom. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy én nem vásárolok, hogy nem veszem meg magamnak a ruháimat, és nem akarok tetszeni és nem költök néha sokkal többet, mint amit lehetne s szabadna. Ember vagyok én is. De bevallom már otthon is csodálkozva néztem, hogy mennyi minden van a polcokon, s vajon erre szükség van e igazán, de amikor itt bemegyek egy hiper-giga nem tom milyen üzletbe s pl. végignézek a tejespulton és nem hazudok, sorokban, polcokon keresztül több fajta, színes kavalkádot látok, akkor volt már, hogy undort és hányingert éreztem s otthagyva mindent kirohantam én is az üzletből.

Szükség van vajon erre? Amikor máshol éheznek? Fáznak? Meghalnak? Eszembe jut az is, amikor kicsi voltam, s volt egy időszaka az életemnek amikor nagyon szegények voltunk (jobbára mindig, de ez különösen nehéz időszak volt) s emlékszem édesanyám számolgatta a maradék pénzét, hogy vajon hogy tart ki a következő fizetésig, s akkor egyet gondolva a jobb időkből a padláson maradt befőttes s szörpös üvegeket visszaváltva leptük meg egy hétre való finom kenyérrel s egyéb szükséges dolgokkal. De nem kell messzire menni. Minden nap annyi pazarlást látok. Emberek megveszik a nem is olcsó kávéjukat és sütijüket, mert olyan trendi az ebédszünetben lejönni, s ott hagyják a felét, vagy az egészet. S én is sokszor feleslegesen dobom ki a megromlott ételt. Nem hiszem, hogy BÁRKI is megengedhetné magának, amikor minden jel arra mutat, hogy felborul a Földünk. S ha engem kérdeztek, már teljesen felesleges. Időt nyerhetünk. De ennyi. S igen. Azt is tudom, azzal, hogy mérges leszek, vagy szomorú az események kapcsán, azzal igazán nem érek el semmit, maximum lesz egy rossz napom. Ahogyan az Éjfél a Jó és a Rossz kertjében c. filmben az egyik szereplő mondta: hullasd a könnyed sz*rt se lesz könnyebb...már bocsánat, de nagyon helyesen. Így persze megiszom én is a mindennapi kávéimat, és vásárolok eztán is, mert nem éhezhetek , de azért lehet ésszel is csinálni. S igen. Ma megint beviharzott kedves gólyalábunk és képzeljétek. Rám mosolygott, s így szólt: el tudná készíteni a kávémat...hát igen. Mindenkivel olyan nyelven kell beszélni, ahogy megérti, mondta volt Margaret Thather hajdani brit miniszterelnök, miután sikeresen letörte az évekig húzódó bányászsztrájkot...végül is...csak ezzel cseppet sem segítettem azokon, akik lehet éppen most fulladnak meg a romok alatt, vagy bámulják a csillagos eget fedél nélkül, reménytelenül...