A szerdai csoportok. Ami elindult egy aprócska cédulával, a metrókijárat melletti újságos bódé koszos ablakán, s angoltanárom szeretetteljes invitálásával s a zene közös hullámán ringatódzott tovább. S ringatódzik most is. No de had térjek el a virágnyelvtől.
Szerdánként a kis csapat tagjai fáradtan s kimerülten sietnek Angie lakása felé. A kis emeleti lak nappalijába belépve finom husi és friss kenyér sült illata mellett embercsoportok halk és hangos nevetése fogad. Nem érdekli senkit, hogy előember módjára beszélem a nyelvet, s érdekes. Engem sem zavar...A sarokban ősz hajú kedves angol házaspár már az ajtón belépve széles mosollyal fogad, áhá, te vagy aki a múltkor azt az érdekes cd-t hoztad Anginek. Meghallgattuk ám. Mindannyian. Lois a közeli angol suliban irodalom és történelem tanár, ez később, mikor az aznapi "gondolkozzunk és beszélgessünk együtt történetet" meséli el egyértelműen kiderül. Csodálatos hallgatni finom ám minden figyelmet magára vonzó hangját. Legszívesebben átölelném, olyan szépen, kedvesen és őszintén mesél, s így tesz Paulo, az olasz honból idetévedt zenész, akinek mindene a zene és a zene és a zene. Dobol egy együttesben, de mellette zenét ír Steve-vel, a Zambiá-ból származó gitártanárral, aki közben elővette hangszerét és csendben belekezdett egy dalba. Mirabell a brazil leány kibontott sörényével bevágtat a szobába és hangos nevetés közepette bemutatja az Amerikából érkezett házaspárt, akik először vannak itt hozzám hasonlóan. Hogy hogy kerültek a ködös pudingföldre, arról majd később. Lois barátai, akik egyébként Peruból származnak s több évet éltek London előtt Amerikában. Aztán megérkezik a koreai leány s vele együtt szülei, akik épp látogatóban vannak leányuknál, s egy olyan élményben ajándékoznak meg, amihez foghatót én még előtte soha nem láttam. Az a mozdulat, ahogy a szülők egymáshoz érnek, az valami csodálatos. S ahogy a leányuk ér hozzájuk, az még csodálatosabb. Szinte egész este le nem tudtam venni a szemem róluk, annyira áradt a tiszta, finom harmónia, tisztelet, elfogadás, adás minden rezdülésükből. Búcsúzáskor ezt meg is mondtam nekik, attól félve, hogy jövő héten nem találkozhatom már velük, de itt voltak legutóbb is, s valamiért az édesanya mellém ült s az én hátamat simogatta. Hagytam...
Mindig valaki főz, legutóbb Angie főzött valami egytál ételt, finom volt csak ahogy Louis mondta, egy pötit pikánsra sikeredett, konkrétan lángolt mindenki szája, de finom volt. :) Most szerdán én fogok magyar étekkel szolgálni. Angie átadta a konyháját. Hajrá előre, egy jó kis vörösboros pörkölt lesz finom csalamádéval s az édesszájúak kedvéért egy nagy tál almáspite. Így, ebben a körben ülve végtelen hálát éreztem, hogy ebben a nagy rengetegben rájuk leltem, s azon túl, hogy alig várom a szerda estéket, lelki és szellemi téren gazdag emberekkel hozott össze a sors, melyre bevallom, igényem és szükségem volt, van. A koreai házaspár mesélt otthonukról, Istennel való kapcsolatukról, küldetésükről és életükről. Az édesapa higgadt, magabiztos ám szeretetteljes szavai magával ragadtak. S tényleg csoda ez az egész. A múlt heti témánk elindított bennem egy gondolatot. A szerdai csoportban A tékozló fiú történetét kezdte el Louis, s az a szokás, hogy mindig valaki más folytatja, ki ki színészi tehetségének birtokában, vagy anélkül. Steve bevállalta az idősebb fiú szerepét, konkrétan karba tett kézzel s igencsak morcos tekintettel szemlélte a körülötte ülőket, aminek hatására mindenki dőlt a nevetéstől - ő is - s ezt az amúgy számomra is felkavaró s gondolkozásra bíró történetet igencsak színesre sikeredve elevenítettük meg. Én elmakogtam előember nyelvemen, hogy épp olvasok egy könyvet ezzel a történettel kapcsolatban (Henry Nouwen, The Return of the Prodigal Son) mely a szerző, Rembrandt azonos c. festményének hatására kelt spirituális élményéről szól. Érdekes. Mindinkább, hogy micsoda csoda az, hogy a 17. században megfestett kép a 20. században milyen befolyással bír lenni egyes ember életében. Ezért csodálatos a művészet ereje. Mert amit ma megalkottunk, lehet egy pillanat műve volt, de még meddig él tovább. Végtelenségig. Talán a színház az, ami leginkább a pillanatnak él, megismételhetetlen csoda minden egyes előadás, de hányszor jut eszembe egy egy illatról, egy egy mozdulatról egy általam jelentőséggel bíró mű. S milyen csodálatos az is, hogy hallok egy tanítást, egy történetet a legutóbbi alkalommal a koreai édesapától, mely a kezdetről szól. Az alapokról. (ez igazából a spirituális művészeknek, művészetet oktatóknak szólt, mit kerestem ott ne kérdezzétek...)Hogy mennyire fontos, hogy mindenki megtalálja azt, amiben, amivel ki tudja fejezni magát. S az oktatói oldal felelősségéről, hogy ha nagy nehezen megtalálta az a valaki, akkor a hogyan, hogy folytatódjon. Erre Ágnes mit csinál. Egyik reggel félregomboltam a blúzomat. Rosszul kezdtem el, aztán a végén nem maradt gomblik, s ferde csálé lett. Na teljes izgalomban, levettem magamról. Kerestem még egyet. Az egyiket begomboltam rendesen, a másikat félre, felakasztottam egy egy válfára s elvittem az egyházközösség termében tartott kiállításra, amelybe igazából minden belefért, ami a hit és ember kapcsolatához köthető. Tetszett nekik. Még két hétig látható a csálé és nem csálé gombolású blúzom, s mindez egy elkapott félmondatból. Ezt most lehet nem értitek, nem baj, bennem is káoszt okozott, de szívesen mesélek róla blogon kívül.
Ilyen és ehhez hasonló csodapillanatok gördítik a kis életem manapság. A vasárnapi misén csodálattal szemlélem a hitüket számomra nagyon különlegesen megélő lelkeket. Nem gondolom, hogy valaha is én az első sorban fogok tombolni vagy a kívülállóktól teljesen elvonatkoztatva a saját világomba merülve hangosan imádkozni. Nem is hiszem, hogy ezt várják el tőlem, bár bármi megeshet. De az az igazság, hogy nem is várnak el semmit. A magam kis ölbetett, szomorúan mosolygó ám nevető szememmel csendben állok a sorban, köztük. Figyelem őket. Csodálom őket. S egyszerűen jól érzem magam. S nekik nem kell ennél több. Elfogadnak olyannak, amilyen vagyok, s ez így jó.
S hát elérkeztünk május hónaphoz, s az első vasárnaphoz. Boldog májust és még boldogabb napot kívánok minden már azzá vált és pocaklakót még csak a szíve alatt hordozó édesanyának. Emlékszem még a Margit kórházban mesélte nekem egy idős néni, talán két éve, hogy az ő fia kétségbeesetten panaszolta a lánya - az ő unokája - ügyes bajait, s tehetetlenségében csak ennyit mondott neki, hát édesanyám, nagykorú már, tudja mit csinál. Erre a néni megfogta a kezem, s ennyit suttogott: s tudod aranyom, mi volt erre az én válaszom? Nem, ráztam a fejem. Hát az, hogy egy szülő csak akkor mond ilyet, ha fél. De egy szülő nem félhet, bármilyen helyzetbe is kerül a gyermeke. A szülőnek minden helyzetben bíznia kell gyermeke döntéseinek helyességében, bármilyen hihetetlennek és elfogadhatatlannak tartja is. ... akkor én bevallom nem teljesen értettem. Nem értettem mire céloz a néni. Aztán ma, két évvel később felfogtam, mikor ezt olvastam: "A zsidók azonban nem hitték el róla, hogy vak volt, és megjött a látása, amíg oda nem hívták a szüleit, és meg nem kérdezték tőlük: a ti fiatok ez, akiről azt állítjátok, hogy vakon született? akkor hogy lehetséges, hogy most lát? szülei pedig így válaszoltak: azt tudjuk, hogy ez a mi fiúnk, és hogy vakon született, de hogy most mimódon lát, azt nem tudjuk, és hogy ki nyitotta fel a szemét, azt sem tudjuk. Tőle kérdezzétek, nagykorú már, majd ő beszél önmagáról. Ezt azért mondták a szülei, mert féltek a zsidóktól..." (Jn.9.18-23)
Minden édesanyának és szülőnek őszintén kívánom, hogy félelemmentesen, tiszta hittel tudja nevelni és életre segíteni gyermekét! Boldog májust!
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése