Minden esetre az tény, minden egyes lépésem áldott és valóban angyalok vigyázzák lépteim. S az utóbbi időben kissé elfáradtam. Fizikailag. Ez az én hibám, tudom, a valóban pozitív élmények mellett nem adok teret a bizony sokszor nagyon is kemény fizikai munka okozta bódult fáradtságnak. De minek, mikor másnap felébredek s mosolyogva pattanok ki az ágyból, mert megint vár egy csodanap. De az is igaz, hogy ehhez ÉN kevés vagyok egyedül. Angyalok nélkül nem megy. Egy apró példa, hogy el tudjatok igazodni kusza agyam térképén. Aki ismer egy kicsit is közelebbről, tudja hogy kevés dolog amire háklis vagyok magammal kapcsolatban, nem vagyok egy cuki muci mai maca frissen belőtt hajjal s sminkkel, de a kezemre s a lábamra allergiás vagyok. Hm..most hadi titok felfedése következik. :) A kezem a kávézóban történő állandó vízzel való szoros kontaktus kapcsán s a bárban található nagyon is - számomra - veszélyes elemek kapcsán égési sérülésektől, kék zöld foltoktól és minden féle csupa színes sebektől tarkállik. Jelenleg. A lábamról pedig ne is beszéljünk, az állandó állástól s rohangálástól teljesen visszamentem a két éves szintemre, mikor is azért kellett eltávolítani a küszöböt minden szoba ajtajából, mert kis Ágika nem bírta átlépni s folyton orra bukott. (jelentem az orrom is azért lett ilyen nagy...) No de tegnap angol módra fetrengek az egyik park füvén. Olvasgatok, élvezem a napsütést. Pihenek. Tudjátok, amikor nem gondolsz semmire. Nekem az egy igazi kihívás. Erre hirtelen akkorát ugrok, hogy a közeli fa oldalára tapadva találom magam, mert egy kedves fiatalember, körülbelül akkora fényképező géppel, mint a fél felsőtestem a lábamhoz közelítve nagyon udvariasan megszólít: "Hölgyem, készíthetek a lábáról egy fotót?" Szende mosoly és pirulás és huhaaaa jól értettem hangzik felőlem. "A mimről??????????? Arról a megviselt ronda lábamról?" Rám néz. (komolyan elszégyelltem magam egy pillanatra, idióta kislánynak éreztem magam, aki rosszul felelt a szerelmetes tanárának óráján) "Hogy mondhat ilyet? Én még ilyen szép lábat soha nem láttam. Gondolja azért szeretném lefotózni." Ohhhh és haaaa részemről. Már azért mosolygok. S persze olyan nagyon nőcisen már "beültem" hát ha gondolja. No persze még eljátszottunk egymással, mert nem vagyok én ehhez hozzászokva, hogy csak úgy vadidegenek a lábamat fotózzák, s persze mindenáron meg akartam tudni minek kell nekije, ő meg nem akarta elárulni, "csak" volt a válasza. Aztán csak elkészült a kép, s én is megtudtam mihez kell neki, de nem hagyhattam szó nélkül. Mikor elköszöntünk a szemébe nézve csak annyit mondtam. Nem tudom ez most csak egy Ágis álom volt e, de az biztos, hogy rég szórakoztam ilyen jól, s az is bizonyos, hogy az angyalok küldték ma Önt ide, hogy az én buta agyamat egy kicsit helyrerakja. Kacsintott egyet s már tovább is állt. Hm...szeretem ezeket a pillanatokat. Ettől csodálatos az élet nem?
No de visszatérve a 9 hónapomra. Hogy költői legyek, ez egy pocakban eltöltött kis élet rejtekhelyének végét jelenti, nem de bár? Ki kell bújni abba a bizonyos ijesztően hangos ám nem várt izgalmakkal teli nagy világosságba. Valami hasonló érzésem volt mostanában nekem is. Erről egy másik fórumon bővebben írok hamarosan, s arról is, hogy mennyire de mennyire fontos, s mennyire benne van minden rezdülésünkben és apró gondolatunkban, hogy honnan jöttünk, milyen hatások értek már akkor, amikor még azt sem fogtuk fel, hogy élünk. Bevallom egyre jobban rácsodálkozom az élet csodájára. Arra a piciny lényre, amiből azzá leszünk, amik most vagyunk. S a másik oldal hihetlen nagy felelősségére. S mindezt úgy merem mondani, hogy nem vagyok édesanya, mindinkább gyermek.
S magam sem tudom, s nem is keresem már a válaszokat, hogy mi miért történt s történik az életemben, de egy valamit szeretnék megsúgni nektek. S nem azért mert guru vagy tudós lennék. Hanem azért mert fájdalmakkal teli harcokat, lemondásokkal s mély belső sebekkel járó utakat kellett s kell még bejárnom a kapcsolataimban, legyen az szülő gyermek, barát cimbora vagy szerelmes szerető. Egyetlen egy dolog csupán fontos. A jelenlét. Az, hogy annak milyen színű s mérsékletű hőfoka van, azt ten magad szabályozod. De jelenlét nélkül rideggé válik minden kapcsolat. Egy gyermek is csak addig sír, míg valaki be nem jön hozzá a szobába. Nem kell beszélni, nem kell tenni semmit, csak jelen lenni.
S az hogy, mi válik abból a gyermekből, aki belőlünk fogadt, csak mi vagyunk felelősek. Ezt hiszem s vallom. Fogalmam sincs mit hogyan kell csinálni, de bevallom ezen része miatt nem aggódom. Van egy magasabb erő, ami hiszem, hogy vezeti majd utam, a jelenlét csak a dolgunk. Semmi más. Én minden egyes percért hálás vagyok, mit a szüleimtől, a barátaimtól, a körülöttem lévő emberektől kaptam s kapok nap mint nap. Több, mint elég. Plenty. Minden nap megtanulok egy újabb kifejezést, s erről írok az angoltanáromnak egy kisebb regényt. Ma erről beszélgettünk. S arról, hogy semmi nem fogható egy gyermek tisztaságához. S arról a felelősségről, ami nap mint nap rajtunk is áll. Tudom, nem lehet a világ fájdalmát magunkra venni, s bevallom nem is szeretném, de a körülöttünk élőkére figyeljünk. Tele van a világ sérült emberekkel. Legalább mi ne tegyük még silányabbá. Hit, figyelem s derű. Ezt küldöm nektek őszinte szeretettel. (igen, ez a manólány én vagyok...miből lesz a cserebogár. Itt még nagyon tisztán, mocsoktól és szennytől mentesen)
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése