Reggelek

Valami csodálatosan finom harmóniája van a hajnaloknak. Bevallom, a kedvenc napszakom, ha szabad ilyet mondani. Bár szeretem a naplemente szomorúan halk szineit, a déli perzselő napsütés ordító kiabálását és a délutáni fülledt tömeg hazafelé való vánszorgását is. Olvastam egy könyvben, hogy tudósok megfigyelték, hogy a reggeli dugó sokkal gyorsabban mozog, mint a délutáni, s ebből arra a következtetésre jutottak, hogy az emberek jobban szeretnek elmenni otthonról, mint hazasietni. Hm...ezt így szerintem nem lehet egyértelműen ráhúzni, lehet csak elfáradtak a napi iga után s csigaként vánszorognak haza a lelkek, mondjuk én mindig örömmel mentem a péntek délutánokat kivéve hazafelé kis otthonbarlangomba. Azokat nem szerettem hosszú hosszú ideig, de most már megbékéltem velük is, főleg hogy általában dolgozom 7végén, így olyan nagy jelentőséggel nem bírnak. :) Viszont a hajnaloknak valóban varázsuk van. Reggel, ahogy elindultam hajnali futásomra - mert hogy egy ideje ezt mívelem, áááá agypattanást kaptam, hogy közeledvén ama bizonyos prímszámű x-hez van még pár hónapom, s eltunyult testemet fénybe ötvözöm. Majd meglátjuk mi lesz belőle, mert futni nem szeretek...annál inkább sétálni, mint ahogy ma is tettem. Végigbandukoltam a kihalt utcán, melyet a napocska ártatlan gyenge ereje ébresztgetett. A kertkapuk mellől a bodza, aranyeső s orgona bokrok kamasz nevetése mellett az éjszakai eső áztatta fűben egy pillanatra minden szennytől és rontó gondolattól mentesen nagyon tisztának éreztem magam.