Már régóta el szerettem volna látogatni az Imperial War Museum-ba, ahol a brit birodalom által is képviselt 20. századi háborús események részleteibe tudunk bepillantást nyerni. Az angolok nagyon büszkék történelmükre. Ha betévedtek egy könyvesboltba a polcok 50 %-án történelmi hősnőkről, hősökről szóló életrajzi regényeket, háborús beszámolókat és kalandos elbeszéléseket találhattok. Ember legyen a talpán aki kiigazodik rajta kit miért és kiért öltek meg azok a gazz Tudorok, ám bevallom őszintén engem mindig is érdekelt a történelem s azt hiszem a legmegfelelőbb emberrel sikerült ma a délután nagy részét eme múzeum falain belül tölteni. Az 5 emeletes múzeum nagycsarnokában első és második világháborús tankok, repülőgépek, aknavetők és lőszerszámok közepébe csöppentünk. Bevallom, ha agyonüttök se tudom visszasorolni nektek milyen nevű csoda emberölésre kifejlesztett masinákat láthattam. Őszintén súgom nektek, csak ámultam s bámultam. Mennyi okos és értelmes ember dolgozhatott ezeken a szerkezeten s mindezt miért??? Hogy elpusztsák vele embertársaikat. Az aulában kiállított hatalmas V2 rakéta mellett nagyon aprónak s sebezhetőnek, a Fat Boy nevezetű, a Hirosimara ledobott atombomba makettje mellett pedig mindinkább tehetetlennek éreztem magam. Ennyi? Vadászrepülők és tengeralattjárók tucatjai szemléltették hűen a háborús élet minden bizonnyal csak gyermekek számára kalandos perceit. Az alagsorba továbbmenve egy valóban élethűre sikeredett második világháborús lövészárokban találtuk magunkat. Teljes sötétségben az angolok profizmusához méltan valódi szagokkal, hőmérséklettel és hangokkal. Az egyik bunkerben egy rémisztően élőnek tűnő katona várta a morzejeleket, kintről töltények süvítése és bombariadó elfojtott morajlása hallatszott. S az a szag...gyorsra vettük lépteinket. A következő emeleten háborús otthonokat találtunk. Kedves leányszoba, korábban élettel s húsklopfolástól hangos konyha, a nappali üresen billegő karosszéke mögött pattogó kandalló tűz, rádióból előkúszó lágy jazz muzsika, esti újságlapozás és szőnyegen játszó halk motoszkálás hangja helyett súlyos csend. Az előszoba sarkában vastag rácsfedéllel ellátott rekesz. Miért? - kérdem. Ha omlik a ház, ez alá még be lehet bújni gyorsan, hátha megvéd a törmeléktől. - jött a válasz. S ez mellett kellett minden reggel bekötni a cipőt???Pincelejáró és kis útikészletek a gyors távozásra felkészülve. Korabeli újságok, plakátok. Az egyik vitrinben magyarul írt képeslap. "Itt minden rendben. Várakozunk. Csak remélni tudom, hogy ebben a hidegben a gyerek nem fáznak meg...egy levél Nyugat-Magyarországra, Sárvárra címezve. A 3. emeletre felérve SS tisztek és Hitler hatalmas mogorva képe néz velem farkasszemet. A terembe belépve a teljes Auswitz-i tábor makettjét találom. Vitrinben cipők, ruhák, szemüvegek. Sokkoló. S mindez csak egy kicsiny töredéke annak amit vélni gondolunk. Olvassuk a feliratokat, hallgatjuk a korabeli rádióadásokat. S próbáljuk, csak nagyon próbáljuk elképzelni, vajon milyen lehetett akkoriban. Amit megállapítunk, hogy szinte minden fotón mosolygó arcokkal találkozunk. Háborúba induló, alatt és onnan jövő arcokkal egységesen. Hogy volt ennyi erejük? Fantasztikus. S vajon mit érezhetett a szív? A lélek ott belül. Amikor az eddig csupán kacsa és liba nyakát folytogató katona szembe találja magát egy másik lélekkel? S csak azért, mert más színű egyenruhát visel lőnie kell. Ezt mi nem tudjuk hitelesen elképzelni soha. Nem is szeretném, súgom halkan. Emlékszem nagypapám örökké vidáman mosolygó szemére. Megjárta az akkori Oroszországot és hazaszökött a hadifogsából. Barátjával indult el s egyedül tért haza. Emlékszem nagymamám sokat s lelkesen mesélte, hogy a bombázások idején földbe ásott bunkerekben húzták meg magukat. A magukkal hozott élelem mindössze krumpli, néhány szem gyümölcs és kenyér volt. Mami így mesélte: "lányom, tudtam, hogy át kell futnom a szemközti oldalra, mert ott várt ránk a bunker. Éjszaka volt. De a repülőgépekről ledobott világító rakéták süvöltve szálltak el mellettem. Mellemhez szorítva fogtam az akkor párhónapos nagybátyádat, becsuktam a szemem, elmormoltam egy imát s rohantam ahogy bírtam. " Mami a második világháborúban vesztette el egyetlen testvérét, az akkor huszonéves sihedert. Az orosz fogságban mindösszesen csak csalánlevest felszolgáló katonának megemlítette, hogy nem lehetne e esetleg szépen kérve valami tartalmasabb fogást is feltálalniuk, mert éhen halnak lassan a barakokban. Erre a katona válasza csupán ennyi volt. Karonfogta, kiállította a terem közepére és ez jár annak aki meg mer szólalni mondattal s egy puskalövéssel a Mennyországba repítette. Persze most már érthető honnan örököltem nagyszámat, de semmiféleképpen sem említhető mókás családi storynak. A folyosókon sétálva a kegyetlenség, az emberi erőszak ép ésszel fel nem fogható szele csapott meg. S úgy, hogy beszélünk mindösszesen 60-80 évvel ezelőtti eseményekről....
Akit érdekel a haditechnika s történelmileg is szeretne részletes képet kapni az eseményekről feltétlen menjen el ebbe a múzeumba is. A korhű bábuk, hangok és illatok között egy pillanatra felsejlik a múlt. A fejhallgatón a tengeralattjárókon morajló mély víztömeg zaját hallgatva csak annyi jutott eszembe. Most ebben a pillanatban is valaki meghal. Fentről hívva vagy esetleg lentről küldve...A sárga rózsákkal teli kertbe kilépve lágy napsütés melengette arcom, kacagó levendulák az örömteli élet dallamát zengték felém. Nem szeretem az erőszakot, minden kicsiny borsától távolodom, de ezt ma látnom kellett.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése