Feketén fehéren

Az elmúlt napokban csendben voltam. Így igaz. Nem dőlt össze a világ, történt sok apró dolog. Kicsit kultúrálódtam is szürreálisan, beültem életem első angol mozijába és tévelygéseim során felfedeztem megint egy pár kedves helyet. Ezekről később ígérem írok, de most másról szeretnék mesélni...
Arról is, hogy milyenek is azok a "7köznapok"...bevallom sokat gondolkoztam, hogy leírjam e nektek, de azt nem mondhatom, hogy engem úgy neveltek, helyette írom inkább azt, hogy az Élet arra tanított az őszinte szó mindig egyenesebb és célravezetőbb. Írhatnék nektek csupa derűs történeteket - végére ezt is azzá kerekítem  - de egy pár e-mailből amit kaptam tőletek azt vettem ki, hogy sokan úgy gondoljátok, itt minden szuper és varázslatos. Így is van. Jól gondoljátok. Amit eddig leírtam nektek, annak hangulata, folyamata tökéletes derűre világít rá. De az is igaz, hogy nem nyaralni jöttem ide s az elmúlt pár napban megtapasztaltam a nyelvtudás és "idegenlét" minden hátrányát. Történetesen hétfőn majdnem kirúgtak, hogy miért igazán ma sem tudom. Fiona kedves magából kikelve ordított. Ez rajtam kívül mindenkit hidegen hagyott - mint később kiderült néha van ilyen nála, minden különösebb ok nélkül - hát most én voltam a szerencsés kiválasztott. S igen. Az utóbbi három napban a "szívatás" (bocsánat a szóhasználatért, de igazából ez sem fejezi ki teljes valójában a történéseket) minden formáját megtapasztaltam. Mostam egymás után háromszor csempét. Húztam ágyat négyszer ugyanabban a szobában, mert mindig talált valami apró hibát. Sorolhatnám, nem teszem. Valószínűleg annak köszönhetem, hogy még mindig ott vagyok, hogy mindennek ellenére ugyanúgy -talán kisebb fénnyel a szememben - de lelkesen, "elhivatottan" követem utasításait, s próbálom jobban és jobban kifényesíteni azokat a szánalmas szobákat. Hétfő után tudtam, az elkövetkezendő napok nehezek lesznek, vagy összeszedem magam, vagy be sem megyek dolgozni. Haragja talán ma ért végett, mikor munka után behívott és így szólt: megmutatom neked, hogy szoktam ellenőrizni, hogy jól dolgozol e. Gyere utánam. - követtem. Nézd! - s minden apró sarkot átböngészve felegyenesedett és feltette a kérdést: Szerinted jól dolgoztál? - álltam ott, mint egy idióta, s életemben először nem azt kezdtem el sorolni, hogy még mit lehetett volna jobban csinálni, hanem csak ennyit mondtam: úgy gondolom a rendelkezésemre álló idő alatt mindent tökéletesen elvégeztem...Fiona bólintott és hazaküldött. S persze ez csak egy történet, ami lehetett volna rosszabb és szebb is, csak szerettem volna ha picit beleláttok, mik s hogyan történnek velem. Amit igazán szeretnék mondani az az, hogy annak ellenére, hogy jól érzem magam, ha ebbe a világba valaki egy kis időre beleláttat a kiutazásom előtt, lehet, hogy nem szállok fel a gépre...s most az is biztos, hogy sokan megrökönyödtök, hogy hát de te olyan erős vagy, meg tudtuk, hogy ez lesz....igen. Köszönöm, próbálom és sejtettem. De amikor hétfőn az ordítást követően bementem az első szobába, s becsuktam magam mögött az ajtót, először mióta itt vagyok elsírtam magam. Ránéztem a kezemre, ami soha nem nézett ki ilyen csúnyán, fáradt voltam, iszonyatosan egyedül éreztem magam és arra gondoltam, mit keresek én itt? De itt vagyok, s ennek oka van. S ha nem tetszik tudom, keressek mást. Ezt is elkezdtem. Addig pedig végigcsinálom a napokat. Viszont tényleg mindig két oldala van mindennek. Hétfő óta azok az emberek, akik amúgy eddig felettébb kedvesen az orrom előtt becsukták az ajtót és úgy néztek át rajtam, hogy kettészakadt a hátam (de nem haragszom rájuk, mert ezerszer rosszabb világból jöttek, mint én s nem voltak olyan szerencsések, hogy a gyerekkorukban nem létező szeretetet felnőtt korukban ezerszer nagyobb mértékben kapják vissza - mint én...) most ebédkor mellém ültek, s "ne aggódj, Fiona mindenkivel ilyen. " mondattal indították s zárták is beszédüket. Ennél több kommunikációt ne is várjatok tőlük, ez is egy igazi csoda! Azóta köszönnek és megkérdezik, hogy minden ok e? Ha nem találok valamit megmutatják ők, nem kell a nagyasszony elé járulnom. A legmókásabb az volt, hogy mikor szipogva törölgettem a nózim, bejött Michaela, a másik "fiona" s kérdőn nézett rám, mi történt.? Miután elmeséltem neki, összecsapta a két kezét, ő Szent Anyám kiáltással átölelt, aztán, mint ha mi sem történt volna, legyintett egyet, Fionanak rossz napja van ma, na mutasd aranyom a listádat, nézzük...mindebből azt szerettem volna kihozni, hogy szerencsés vagyok. Mert lehetnék sokkal rosszabb helyen is. Itt találkoztam emberséggel, kedvességgel, maga Fiona sem tud mit kezdeni igazán velem, azóta segítőkész és a maga módján normális, de annak akinek azon jár az esze, hogy Ágica blogját olvasva nekiinduljon a világnak, jól gondolja meg. Rengeteg lemondás, bizonyos értelemben megaláztatás és fáradságos munka vár rá. Felfogás kérdése az egész, a nagy része agyban dől el, de erre fel kell készíteni a testet és lelket egyaránt. Nem mennék még ezek után sem haza, tele vagyok tervekkel, s hiszem, hogy hamarosan találok mást, mert ez így sokáig azért nem mehet, ebbe egy kicsit beletörik az ember lelke...s füllent, aki nem így látja...eldönteni, felülni a repülőre, leszállni és másnap egy idegen országban nyelvtudás nélkül munkába állni, így kell csinálni, s így tettem én is, de nagyon nehéz. De mégis akkor mi segít? Miért nem megyek haza? Egyrészt mert reggel, mikor belenéztem a tükörbe felfedeztem, hogy két 7 alatt a duplájára nőtt s olyan kis szép lett a karom, s otthon mindig sopánkodtam, hogy szörnyen vézna vagyok, hát tessék, nem kell ide drága fitnessbérlet, angol ágyakat kell húzni napjába 20szor s még fizetnek is érte...másrészt pedig mindennek ellenére jól érzem itt magam. Valami csoda, hogy ha elfárad a lelkem, valami mindig megnyugtat, s nincs bennem félelem, ami otthon sokszor és sokat mellémszegődött ismerős cimbora volt... Ezek a napok nehezebbek voltak. Várom a szeptembert, mert most mindenki szabadságon van, a nyelviskola is szeptember első 7ében indul. Írtam egy szervezetnek, akik parkokat takarítanak (fogadj örökbe egy teret .) ) s kértem őket, hogy had csatlakozzam én is. Ez hasznos lenne nekem, mert itt igazi nyelvtudásra s ismeretségekre tennék szert. Ők is szeptemberig süttetik a hasukat. Keresem még a kórusom, ahova szeretnék majd csatlakozni, de ezt nem szeretném elkapkodni, mert az komoly elkötelezettség, s nem mindegy kikkel vagyok együtt...az augusztus ilyen, de a lehető legjobbkor jöttem. Mert ez alatt a hónap alatt átesem ezeken a kis próbákon s ősztől, az ÉN annyira szeretett évszakomtól szépen beindulhat minden. És hát ugye a karácsony is közeleg...Addig pedig munka után teámmal a kezemben kifekszem egy parkba és a kedvenc könyvem olvasom. Nézzétek ma hol nyitottam ki: "Mit mondhatnék tehát erre? Ha Isten velünk, ki lehet ellenünk? Aki tulajdon Fiát nem kímélte, hanem mindnyájunkért odaadta, hogyne ajándékozna nekünk vele együtt mindent? Ki vádolná Isten választottait? Isten, aki megigazít. Ki ítélne kárhozatra? A meghalt, sőt feltámadt Jézus Krisztus, aki az Isten jobbján van, és esedezik is értünk? Ki választana el minket a Krisztus szeretetétől? Nyomorúság, vagy szorongattatás, vagy üldözés, vagy éhezés, vagy mezítelenség, vagy veszedelem, vagy fegyver? Hiszen meg van írva: Teérted gyilkolnak minket nap mint nap, annyira becsülnek, mint vágójuhokat. De mindezekkel szemben diadalmaskodunk az által, aki szeret minket. Mert megvagyok győződve, hogy sem halál, sem élet, sem angyalok, sem fejedelmek, sem jelenvalók, sem eljövendők, sem hatalmak, sem magasság, sem mélység, sem semmiféle más teremtmény nem választhat el minket az Isten szeretetétől, amely megjelent Jézus Krisztusban, a mi Urunkban..." Római levél 8. 31-38.