Állítólag 3 hete nem esett eső Londonban...ez hihetőnek tűnik, ugyanis a parkok nem szépségükről híresek (kívéve amik folyamatosan öntözés alatt állnak), hanem sárgult zöld fű éktelenkedik mindenhol. Ez nem olyan szép, mint ahogy most én is kissé megtörten pötyögök nektek. Megvolt az első próbanapom...holnap kezdem a munkát. Megfogadtam, hogy nem fogok panaszkodni, és nem is teszem, tényleg nincs rá okom, szombaton jöttem ma már a Westminster tőszomszédságában lévő impozáns szállodában ügyködtem. Nehéz volt, de tudtuk hogy nem lesz könnyű...elég erről ennyi.
A gondnok azt mondta a fűves helyzetre, hogy " my sweety" ne aggódj, egyszer esik újra és minden újra zöld lesz...hát tessék, majd nekem is hamarosan rózsásabb lesz a kedvem...
Viszont ma érdekes felfedezésre tettem szert. Szerintem minden leendő, vagy gondolatban ezen morfondírozó és/vagy tevékenykedő szülőnek el kellene látogatnia egy idegen országba, no nem nyaralni, hanem a rájuk váró komoly "munka" megalapozó alaptréningjeként csak úgy élni. Miért is? Mert én ma speciel teljesen úgy éreztem magam, mint ahogy - szerintem - egy kisbaba az első pár hónapjaiban érezheti magát. Az, hogy teljes két napot bírtam úgy eltöltenni, hogy a bolton keresztül sehol máshol nem beszéltem, annak a szép korszaknak ma végeszakadt. Igaz, volt itt minden, tájszólásban mesterkedtünk, de senki nem tud egymás nyelvén, így muszáj volt kommunikálnom. Az viszont mókás volt, hogy míg a Victoria Station-nél kerestem merre kell menni, megállított (engem!!!) egy kedves hölgy, hogy tudok e neki segíteni, persze udvariasan megmondtam szegénynek, hogy mint látja ÉN szorulok segítségre, sajnos nem. S mikor megérkeztem a munkahelyre ott várt ő is a recepcionál...megvolt az első mosolyszövetség. Azért ez is ritka egy ekkora városban...Visszatérve a kisbaba érzésre. Szóval. Ha valamit megértettem felcsattanó, már már szavakba sem önthető öröm járta át lelkemet, aztán ezt követte, hogy semmit nem értettem és mindent összekevertem és iszonyatosan bénának éreztem magam. Ilyenkor vagy hatalmasat nevetni vagy ordítani szerettem volna. Csupán annyi a különbség, hogy a minilelkek ezt meg is teszik, és ilyenkor a gondos szülő nem érti, hogy hogy történhet meg az, hogy az előbb vígan gügyögő kis poronty üvöltő hörcsöggé változott...hát így kérem szépen. És biztosan nem segít az éles tekintet és leszúrás, helyette mindinkább bíztatás és bölcs tanítás szükségeltetik, bár az is lehet, hogy most nagy buta tézist állítottam fel, nem akartam tiszteletlen lenni az ehhez jobban értő pszichológus olvasóimmal szemben (Lilla, Barbi :) ), de az is igaz, hogy ma szinte másodpercenként éreztem magam fent és lent, és ha ezt minden pici léleknek is nap mint nap át kell élnie - márpedig át kell, mert számukra minden új és ismeretlen - akkor a legnagyobb érzelmi sokkot pólyás korunkban éljük át...(a gondnok azt is mondta elfelé jövet, hogy a viharfelhők hamar elmennek, és eső után mindig süt a nap, ha jól értettem...tud valamit.. holnap kap egy muffint reggelire, mert ami eszembejutott, azt nem tudtam neki elmondani: "... a boldogság csak ilyen. Mindig valami rendkivüli szenvedés tövében terem meg és éppoly rendkivüli, mint az a szenvedés, amely hirtelen elmúlik. De nem tart sokáig, mert megszokjuk. Csak átmenet, közjáték. Talán nem is egyéb, mint a szenvedés hiánya." /Kosztolányi/
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése