Ismerős érzés fakadt

Ma nagyon békés és szép napom volt. Egyrészt azért, mert szép lassan minden apró homokszem megtalálja a saját helyét. Általában mindennel úgy vagyok, hogy először teljes káosznak tűnnek a dolgok, képtelennek gondolom, hogy ebből én valaha is értelmes dolgot fogok kisütni és aztán hirtelen egy pillanat alatt megvilágosodom. A legtöbb embernél szépen, fokozatosan épülnek egymásra azok a téglák, nálam valahogy másként működik, egyszer csak ott magasodik az a torony, aztán vagy nekimegyek vagy kikerülöm...de talán most volt először, hogy teljes nyugalomban dolgoztam végig egy munkanapot. Nem sietek már, nem idegeskedem, hogy vajon mit hol s mikor találok meg, nem félek kérdezni, tudom kit hogyan és hol lehet megszólítani. Persze tudjátok, hogy nem ez az álommunkám, de végre nyugalom és béke van és ebből kifolyólag minden könnyebben is ment, úgy hogy ha nem haragszatok, legközelebb a munkával kapcsolatban akkor jelentkezem, ha beadtam Fiona lelkemnek a felmondásom egy jobb hely reményében...ebből a storyból már nem szeretnék többet kihozni.

Viszont ma részese voltam egy történésnek, mely ismerős, nekem régnek tűnő és hiányzó érzéseket váltott ki belőlem. Mégpedig az egyik munkatársnőm rosszul lett. Teljesen véletlen láttam csak meg, s tettem a dolgom. Ian, az osztályvezető ámultan nézte, hogy milyen szakértelemmel látom el szegénykét, pedig igazán nem csináltam semmi különöset, egyszerűen látszottak a mozdulataimból, hogy nem először nyúlok beteg emberhez. Miután elvitte a mentő a hölgyet egy kávé mellett beszélgettünk s elmeséltem neki a magyarországi kórházas munkámat. Azt hiszem többen vagytok azok, akik nem tudjátok és vajmi kevesen akik igen, hogy otthon heti egy alkalommal önkéntes szolgálatot végeztem az Óbudai Szent Margit kórházban. Hogy hogy kerültem oda? Soha nem említettem bent, tudom, ezt meghagytam önző módon magamnak, de itt az ideje, hogy megosszam veletek is. Két évvel ezelőtt a születésnapomkor villant be az agyamba, hogy olyan jó lenne az amúgy egyedül eltöltött ünnepnapokra kitalálnék valamit. Igen. Az első gondolatom nagyon egyszerű érzésből fakadt, mégpedig: nem szeretnék még egy karácsonyt egymagam tölteni. Az első gondolatom az volt, hogy beteg gyermekek mellett szeretnék mesélni, tenni venni. Elkezdtem az interneten kutakodni. Közel 30 kórháznak, szervezetnek megírtam csodás levelem, melyből 2 válaszolt. (no ez egy következő gondolat...) Az egyik a Kórházi Önkéntes Szolgálat Alapítvány volt, akik egy pár éve már szervesen résztvesznek a budapesti és egy pár vidéki kórház életében. Válaszoltak, elmentem a 3 napos tréningjükre és az év novemberében már meg is kezdtem a szolgálatot az általam választott kórházban. Az, hogy végül nem gyermekek mellé kerültem az én döntésem volt, ugyanis belelátást kaptunk minden részlegbe, és a tréning alatt jöttem rá, hogy szép dolog a gyermekekkel való törődés, de én képtelen vagyok rá lelkileg. A gyermekkórházban eltöltött idő alatt sajnos nem tudtam félretenni érzelmeimet, és hosszú távon többet ártottam volna, mint nem. Viszont amint beléptem a Margit kórház gasztróenteorológiai osztályára, egyből tudtam, hogy ott a helyem. Olyan érzés ez, mikor minden, és tényleg minden kintmarad, a gond, a baj, a félelem, a gondolatok, és csak arra koncentrálsz, amit éppen tenni kell. Ha kellett etettem legyengült embert, ha kellett lázat mértem, volt hogy magatehetetlen beteget fürdettem és tisztítottam, de a legtöbbször csak hallgattam. Fogtam a földi életének utolsó idejét töltő beteg ráncos kezét  és hallgattam mondanivalójukat. Sokat kaptam tőlük. S a mai eset is azt erősíti meg bennem, hogy nekem ilyen területen kell léteznem, mert úgy érzem, hogy van értelme amit csinálok, hogy létezem és lélegzem. Fantasztikus érzés. Lehet azért van ez, mert minden ember, még ha nem is vallja be önmagának, próbál olyan tevékenységet-geket maga köré gyűjteni, ahol olyan emberekkel van körülvéve akik felnéznek rá, akiknél a tudása által több, erősebb...mert így ő saját magát hasznosnak és értékesnek találja. Valahol biztos bennem is megvan ez az érzés, hogy a nálam gyengébbnek segítsek, de közben ez fordítva is megvan.

Valamely kapcsolatomban engem ápolnak...s az is lehet, hogy a ma gondosan betakart beteg, holnap engem ránt vissza a száguldó autó elől...ez egy tökéletes körforgó harmónia. Tanulunk és tanítunk. Adunk és elfogadunk. Hiányzott ez az érzés, és ma visszakaptam egy kis időre. Nagyon hálás vagyok ezért.