Elég volt!

Haha...most biztos felkaptátok a fejeteket és összeborzolt homlokkal kezeteket a szemetek elé a kisujjatok mögé bújva olvassátok, vajon megvette a repjegyet hazafelé, vagy csak rossz napja volt, vagy...???

Nem, szó sincs erről, sőt egyre jobb minden, csak elég volt, befejeztem a buszozást. Eddig még élveztem is, hogy láttam merre megyek, nem a földalatt nyomorogtam a többi milliónyi emberlélekkel. Teljes nyugalommal tudtam órákat eltölteni bambulással, az sem zavart, ha olykor olykor rossz irányba ültem fel, és érdeklődve fedeztem fel, hogy jééé ez tegnap még nem állt itt, de szép...aztán mire észbekaptam, hogy hol járok már megint nem tudtam hol vagyok. S mikor megelégeltem, hogy csak ülök a dugóban leszálltam és gyalogosra vettem a szituációt, ám nekem kimaradhatatott a suliban, mikor azt tanították, hogy merre van észak és melyik a bal kezem, mert eddig minden egyes alkalommal eltévedtem, bár az is igaz, hogy itt egy párhuzamos utca sincs, amikor azt hiszed, most mész egyenesen, akkor nem ám, mert a te utcád közben észrevétlenül kanyart váltott és már nem északra hanem délre tartasz, de így fedeztem fel minden eddigi legszuperebb helyeimet a hét folyamán. Viszont tegnap este nagyon fáradt voltam a munka után, és pontosan két és fél órát ültem a buszon. No, leszálltam és megvásároltam a metrós bérletemet. Igaz, most egy darabig csak vajas kenyeret eszem, mert majd, hogy nem a duplájába kerül, de megfizethetetlen volt az, hogy ma 28 perc alatt értem a lakáshoz. Sajnos Londonban az egyik legdrágább dolog, a közlekedés.

Viszont tényleg csodahelyeket fedeztem fel eltévelyedéseim alatt. Véletlenül (pöti tévedés csupán) leutaztam Brixtonig. (ne is kérdezzétek mi volt az eredeti úticél...) És bevallom eddig nem nagyon volt olyan hely, amire azt mondtam volna teljes szívből, hogy na itt szeretnék élni, bár nem is láttam még a jó részét... Viszont ez a környék a lelkemnek való volt. Kedves kis házak, olyan igazi angolos sorlakások lépcsővel és színes ajtókkal. Tisztaság, csend és valahogy nagyon más emberek. Találtam egy kedves templomot, szeretnék visszamenni majd egy Istentiszteletre. Bementem egy sarki boltba innivalóért a kiszolgáló "darlingnak" szólított...itt biztosan egy idő után tudnák, hogy a piros almát szeretem és ha málnaszezon van eltennének nekem minden nap egy dobozzal. Olyan nagyon más volt. Kellett ez a lelkemnek. ..szerencsére sokan írtok nekem levelet, amiért nagyon hálás vagyok. Igyekszem őket megválaszolni, türelmeteket kérem. Viszont sokan feltettétek azt a kérdést, hogy milyen itt, meddig maradok és tudnék e itt élni? Az, hogy milyen itt, nagyvonalakban a bejegyzéseimből leírást kaphattok - feltéve ha nem kap el a mélyérzés, s írok blablaságokat - nagyon nagy ez a város, ebből kifolyólag ezer és ezer impulzus ér nap, mint nap. Egyenlőre megfigyelő vagyok, keresem, kutatom, hagyom magam, hogy megtaláljanak azok a helyek, események, amik értem és nekem vannak. Szerencsére minden napra akad számtalan csodapillanat. Otthon is szerettem figyelni az embereket, csak úgy messziről, itt aztán kapok ezer és ezer inspiráló tekintetet, mozdulatot, színt, illatot. Élvezem. A munka olyan amilyen. Valahogy el kell kezdeni, de jó, mert kíváncsian figyelem a munkatársaim egyéni útjait. Egyre többet megtudok róluk, vannak kedvesek és nem annyira kedvesek. Sajnos a héten elküldték azt az egyetlen magyar lányt, aki nem rég érkezett, így csak "külföldiül" lehet kommunikálni, nincs ezzel gond, annyira én is tudok, mint a többiek. Viszont megtapasztaltam, hogy az angolok nagyon udvariasan ám nagyon határozottan "kilökik" maguk közül azt, aki nem tudja felvenni a tempót. Hála az Égnek velem meg vannak elégedve, minden nap megdícsérnek és igen, minden nap kapok, ha egy mondatos visszajelzés is, de ezek sokat jelentenek. Egy hét után már azt csinálom, amit a régiek, meg vagyok elégedve magammal, még ha nem is ez az álommunkám. Az első akadályt átugrottam, azért, ha egy év után is még mindig itt dolgoznék nyugodtan gyertek értem és vigyetek haza. Lesz ez még sokkal jobb is...az hogy tudnék e itt élni ennél bonyolultabb. Egyrészt ennyi idő nagyon kevés. Nem érzem otthon magam, de nem mennék haza. Hiányoznak megszokott dolgok, de erősebb a vágy az ismeretlen kalandok után. Egyre több és több helyet felfedezek, és még csak egy töredékét láttam. Addig amíg alig várom, hogy 3 óra legyen és már tudom hova megyek munka után, mit nézek meg (persze eddig egyszer sem sikerült odajutnom, ahova terveztem...:) ) addig nem is fogok ilyeneken gondolkozni. Élvezem minden pillanatát, mert nem tudhatom meddig tart. Szeretem Londont, mert befogadott, munkát és megélhetést adott, utamba vezérelt s vezérel csodálni való embereket...kell ennél több?

Köszönöm nektek, hogy otthonról is velem vagytok, köszönöm aki ír, azt is aki nem ír, de gondol rám.

Sokat jelent, mert van aki bíztat és megszégyenítően szépen ír rólam-nekem, s köszönöm azt is, amikor elfogadjátok, hogy mindennek ellenére van, amikor nehezebb...

Mert ahogy egyikőtök irta, nem kell mindig superwoman-nak lennem...távol állok tőle, s nekem azt súgta valaki, ahhoz, hogy az igazi csodát meglássam teljesen térdre kell rogyni. Nem megdölni, meghajolni, hanem mélyen, fejünket lehajtva a legméllyebb rétegünkig leborulni...